Bach kettősversenye is elhangzik a Fesztiválzenekar szabadtéri koncertjén a Hősök terén. A két szólista, Diana Tishchenko és Alexander Sitkovetsky a párbeszéd és a béke mellett, de a propaganda ellen szólaltak fel a hangverseny előtt – de ez most nem álságos követelés. Egyikük Ukrajnából, a másik Oroszországból származik.
– A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye a Koncert a békéért címet viseli. Mit üzennek a fellépéssel?
Alexander Sitkovetsky: Nekem, és remélem, ezzel Diana is egyetért, a zenélés sok mindenről szól: érzelmekről, kifejezésről, egyéniségről, műgondról és készségről, de a legfőbb aspektus, amit nem szabad kifelejtenem: a kommunikáció. Nemcsak a zenei hangokkal való közlésre gondolok, hanem arra is, hogy a karmesterrel és a többi hangszeressel folytatott megbeszéléssel jön létre az az egységes interpretáció, ami kifejezi a közös munkánkat. Ugyanez érvényes a tanárok és a diákok között. Nem vagyok igazán szakértője a politikának, de a személyes és szakmai tapasztalatom szerint a kommunikáció rendkívül fontos. Sok konfliktus származik abból, ha félreértjük és félremagyarázzuk egymást, és ez talán igaz a nagyobb képre is – országok és kultúrák között. Ezekben az időkben kiveszni látszik a beszélgetés művészete és a hajlandóság egymás véleményének, világnézetének tiszteletére. Mi, zenészek szerencsések vagyunk, mert egészen kicsi korunktól arra tanítottak minket, hogy együttműködjünk, hallgassunk egymásra, alkossunk. Remélem, hogy Dianával együtt, Fischer Iván vezetésével jó példát mutatunk majd.
Diana Tishchenko: A művészet lehetővé teszi számunkra, hogy meghaladjuk a határokat és a különbségeket. Leginkább az egyre növekvő tudatlanság és érzéketlenség aggaszt a társadalomban. Egy olyan világban, ahol a média eltorzítja a valóságot, a zene egy mélyebb, emberibb, érzelmibb párbeszédet kínál, amivel egymással kapcsolódhatunk. Miután sokat éltem külföldön, olyan városokban, mint Berlin és Párizs, máshogy érzékelem az identitás kérdését is. Már nem az számít, hogy ki honnan érkezett és milyen nyelvet beszél. Helyette az emberi értékeket keresem, tiszteletet, jóakaratot, jó szívet a másik muzsikusban. Ezzel a koncerttel azt szeretnénk bemutatni, hogy a párbeszéd egymás meghallgatásával kezdődik.
– Hogyan változtatta meg az életüket a háború?
DT: Új időszámítást hozott: van az „előtte” és van az „utána”, és a kettő közötti tragikus határvonal sosem fog eltűnni. Emlékeztet arra is, hogy micsoda befolyása van a propagandának, és milyen fontos lenne az embereknek felülemelkedni rajta. A családom szétszóródott a világ minden pontján, de még így is vannak szeretteim – rokonok, tanárok, barátok – akik Ukrajnában maradtak. Az első napokban megbénított a félelem, hogy sosem hallok már felőlük. Minden egyes jótékonysági koncerten felléptem, amit Ukrajna javára rendeztek (és szomorúságomra, azóta is nagyon sokat kellett szervezni), hogy az embereket közvetlenül, többek között gyógyszerekkel segítsék. Alig tudtam aludni éjjelente.
– Nem csodálkozom. Hiszen több mint egy évtizede megromlott a béke ott, ahonnan származik.
DT: Az ország déli részén születtem, a Fekete-tenger mellett a Krím-félszigeten, amely annak idején független köztársaság volt Ukrajnán belül (1991 után egy évvel lett az). De a gyökereim az odesszai régióhoz kötnek. Egy nagyszerű ukrán gimnáziumba jártam, az egyetlen iskolába a Krímben, ahol az oktatás ukrán nyelven zajlott. Amikor Oroszország bekebelezte a félszigetet, az iskola alapító-igazgatóját dicstelen módon eltávolították az új hatóságok, és a gimnáziumot oroszosították. Úgy tudom, hogy az igazgató fia, aki sebészként dolgozik a kijevi gyerekkórházban, majdnem meghalt a bombázásokban júliusban.
2014-ben a világ összeomlott számomra azzal, hogy a Krím elveszett. Azóta nem mentem vissza oda. Németországban tanultam, csak a távolból figyeltem a történéseket. És nem hittem el, micsoda ereje van az orosz propagandának. Mivel a kijevi főiskolás éveimben nem volt televíziónk, nekem azóta sincsen otthon. Nagyon fontos odafigyelni, hogy mit fogadunk be a médiából, és előtérbe helyezni a személyes kapcsolatainkat. Néhány rokonomnak el kellett hagyni Ukrajnát a háború miatt. Az életük, ami addig boldogan telt, a terveik összetörtek, és most újra kell kezdeniük egy idegen országban.
AS: Először is, el sem tudom képzelni, hogy érezhetnek az ukrán emberek. Ez a háború szörnyű tragédia, és semmi módon nem magyarázható. Rendkívül elkeserítő, hogy az orosz lakosság nagy része támogatja a propaganda hatására, amit az újságban és a tévében látnak. Noha orosznak születtem, a családom egy része Nyugat-Ukrajnából származik. Borzalmas látni, hogy közösségeket és barátságokat tesz tönkre ez a konfliktus. Én és családom 1991-ben hagytuk el Oroszországot, és telepedtünk le az Egyesült Királyságban, így sosem alakultak ki bennem nacionalista, patrióta érzések a szülőországom iránt. De mindig is, ma is büszke vagyok arra a kulturális gazdagságra, ami mindkét országhoz, Oroszországhoz és Ukrajnához kapcsolódik. És mélyen felháborít, hogy ezt a kapcsolatot a két nép között egyetlen ember és az ő „keresztes háborúja” eltérítette.
– Amikor a háború kitört, sok muzsikus úgy döntött, hogy nem játszik orosz zenét. Mit gondolnak erről?
DT: Én a háború kitörése után is játszottam orosz zeneszerzők műveit, köztük a Csajkovszkij-hegedűversenyt, Sosztakovics és Prokofjev szonátáit. Nem értek egyet az orosz művek eltörlésével, és a legtöbb ukrán, akit ismerek, ugyancsak nem kapcsolja össze ezt a rezsimet és a rég elhunyt zeneszerzők életművét. Ezek a remekművek az egész világnak szólnak.
AS: Mivel a boroszlói Leopoldinum Kamarazenekar művészeti vezetője vagyok, elsőkézből tapasztaltam, milyen védelmezők, gondoskodók és barátságosak a lengyel emberek az ukrán menekültekkel. Ők Ukrajna leghűbb szövetségesei, és a kormányaik érthetően igen oroszellenes álláspontot képviselnek. Noha nem gondolom, hogy Csajkovszkijnak bármi köze lenne a mai autoriter rezsimhez, megértem, hogy miért tapasztalható ez a fajta érzékenység a politikában és a művészetben. Putyin mindig arra törekedett, hogy a kulturális javakat a propagandája szolgálatába állítsa.
Ha valaki tényleg igyekszik megérteni, min mennek keresztül az ukrán emberek, akik elveszítették a családjukat és az otthonukat, akkor nem megy bele intellektuális vitákba csak azért, hogy igaza legyen. De annak is örülök, hogy sok zenész, köztük ukrán muzsikusok is, finomították az álláspontjukat, és műsorra tűzik Csajkovszkij, Prokofjev, Sosztakovics nagyszerű zenéjét, amely nem elválaszt, hanem egyesít.
– Diana, milyen stílusok és iskolák hatottak Önre?
DT: Első tanulóéveimben, amik a Krímben és Kijevben teltek, David Ojsztrah felvételei hatottak rám a leginkább, ő volt az idolom, de Leonyid Kogan és Jascha Heifetz lemezeit is állandóan hallgattam. Tamara Mukhina volt a tanárom, de aztán egész különféle háttérből érkező tanárokhoz sodort az élet – Ulf Wallin svéd volt, aki Bécsben tanult, Boris Kuschnir kijevi, de Moszkvában alapozta meg a karrierjét. Olyan magyar muzsikusok is nagy hatással voltak rám, mint Schiff András, Wagner Rita és Rados Ferenc, akik hozzásegítettek a zene mély megértéséhez. Csak remélni tudom, hogy Rados tanár úr is ott lesz az augusztus 31-i koncerten. De az évek alatt arra is rájöttem, hogy míg az iskolák és a tanárok fontosak egy művész életében, legalább olyan lényeges, milyen környezet és kultúra vesz körül.
– Miért Bach d-moll kettősversenyét választották erre a koncertre?
DT: Úgy emlékszem, akkor merült fel a darab, amikor Fischer karmester úrral beszélgettünk Berlinben. Amúgy sem igazán bő a két hegedűre írt versenyművek választéka. Bach számomra, ahogy sokak számára, a legfőbb zenei nagyság, a kompozíciói időtlenek és univerzálisak. Mi más lenne megfelelőbb egy ilyen koncerten?
AS: Én nagyon örülök annak, hogy éppen ezt a kettősversenyt játsszuk, mert Bach műve kisfiú korom óta végigkíséri az életem fontos eseményeit. Nyolcéves voltam, amikor együtt játszhattam Yehudi Menuhin mesteremmel az egyik utolsó koncertjén. Biztos vagyok benne, hogy ez a hangverseny a Hősök terén hasonlóan fontos alkalom lesz. Alig várom, hogy elmerüljünk benne Dianával. Igazi remekmű, varázslatos zenei párbeszéd, amely nyitva áll sokféle interpretáció előtt. A lassú tétel gyönyörű, a külső tételek tele vannak energiával és drámával. Ennyi év után is minden alkalommal megihlet.
– Hogyan készülnek a közös munkára a Budapesti Fesztiválzenekarral?
AS: Ez lesz az első alkalom, hogy együtt játszom a zenekarral és Fischer Ivánnal, és nagyon várom. Iván egyedülálló zenész, az együttesnek pedig egyedi hangja van, végre testközelből is hallhatom őket! Remélem, a végén én is csatlakozhatom, ha jó szokásuk szerint kórust énekelnek majd. Ha szerencsém van, néhány ismerősömmel is találkozom a zenekarban.
– Diana két éve debütált a zenekarral, amire biztosan sok koncertlátogató emlékszik.
DT: Igen, az utolsó pillanatban ugrottam be, három hangversenyen játszottam Haydn hegedűversenyét a Müpában. A Fesztiválzenekar párját ritkítja, tele vannak energiával és sajátos karakterrel. Itt minden zenésznek saját hangja van! Fischer Ivánnal kiváltság volt dolgozni, hiszen intellektuálisan is lebilincselő muzsikus, akinek a látásmódja a legjobbat hozza ki a zenészekből. Azt is elárulhatom, hogy a most kezdődő évadban is dolgozunk együtt. Fischer Iván új, saját hegedűversenyét – „táncszvitjét” – adjuk elő Budapesten és Brüsszelben. Alig várom a hangverseny zárószámát is, Mahler 3. szimfóniájának az utolsó tételét, amely az egyik kedvencem a zeneirodalomból.
– Mindketten utazó zenészek. Hol érzik otthon magukat?
AS: Nyolcéves voltam, amikor elhagytam a szülőhazámat, és azóta, bármennyire közhelyesen hangozzék, úgy érzem, az otthon bárhol lehet. Ha a családommal vagy a barátaimmal vagyok, vagy olyan emberekkel zenélhetek, akiket tisztelek és szeretek, a közösség mindenhol megteremti az otthonosság érzetét.
DT: Sokszor hallom, hogy a szólisták élete biztos magányos lehet. Ellenkezőleg, nagyon élvezem annak a szabadságát, hogy utazom, új emberekkel találkozom és új benyomások érnek. Mindenhol otthon érzem magam, ahol jó emberek vesznek körül, és szeretet van a levegőben.
