Fischer Ádám szeptember 9-én töltötte be 75. életévét. A világhírű karmester a jeles alkalomból a kultúra.hu-nak adott interjút mesterségről és művészi munkáról.

- hirdetés -

– Bizonyos helyzetekben olyan sorsfordító döntéseket kellett hoznia, amelyek nélkül egészen másfelé kanyarodott volna a karrierje.

– Az életem csupa véletlenből áll. De hát az életben sok a véletlen, az ember is jóformán véletlenül vagy véletlen körülmények között születik meg. Tehát a „mi lett volna, ha…” kérdésnek sok értelme nincs. Tulajdonképpen egy véletlen (Giuseppe Sinopoli olasz karmester váratlan halála – a szerk.) folytán kerültem Bayreuthba, és egy másik véletlen miatt kezdtem Münchenben vezényelni. Az egész Haydn Fesztivál is, amit fölépítettem, kicsit véletlen volt. Találkoztam valakivel, aki mesélt a kismartoni Esterházy-kastélyról, és hogy szeretnének valamit csinálni, mert a vasfüggöny közelsége miatt ott teljesen kihalt minden. A kastély létezéséről tudtam, de arról nem, hogy használható. Mindennek adódik valamilyen véletlen előzménye. Ilyen az élet.

– Lehet azután a véletlenekre építkezni?

– A lehetőség a földön hever, és aki észreveszi, az továbbléphet. Különben ezt a szakmát nem nagyon lehet meghatározni, mert igen eltérők a feladatok. Ahhoz, hogy beugorjon valaki Bohéméletet vezényelni valamelyik operaházba, nagyobb kézügyesség kell, mint ha egy Beethoven-szimfóniát dirigál olyan zenekarral, amely azt a darabot igen jól ismeri. Én azt mondom, egy karmester mestervizsgája, ha a Toscát el tudja vezényelni próba nélkül. Alapfeltétel a világos mozgás, a jó ütéstechnika, másként nem megy.

(…)

– Ön sosem gondolt rá, hogy tanítson?

– Nem. És azért nem, mert az ízlésem roppant szubjektív, tudom magamról, hogy rossz tanár lennék. Bevallhatom, hogy még a zenészkollégák megítélésével is sokáig bajom volt. Régen, ha valaki előénekelt nekem, csakis a hangját kellett volna figyelnem, mit tud technikailag megvalósítani. Én meg abba a csapdába estem, hogy az az énekes, aki valamilyen szebb zenét énekelt, jobban tetszett, mint az, aki nem olyan szépet énekelt. Elolvadtam egy Schubert-daltól, ha azt hozta, aztán ha rosszul énekelte, rém dühös lettem rá. Pontosan tisztában voltam a gyengeségemmel, ezért együtt dolgoztam kollégákkal, ellenőriztettem magam. Egyébként a karmesterség egyetlen igazán fontos része, hogy az ember pontosan tudja, hogy ő mit tud és mit nem.

Kire támaszkodik, kitől fogad el tanácsot? Egy zenekaron belül mindenhol lehet partnereket találni. Olyasféle a mesterségünk, mint a politikusé. A politikusnak semmihez nem kell értenie. De nem szabad beképzelnie, hogy mindenhez ért, mert akkor nagyon nagy a baj.

Az interjú teljes egészében ide kattintva olvasható.