Az ifjú zeneszerző-zongoraművész Amador Buda Fuentes Manzor nemrég a FUGA Prämodern+ koncertek sorozatának keretében adott négykezes hangversenyt Gracia Steinemann-nal. Műsorukban Fuentes két saját szerzeményének ősbemutatója is elhangzott. A művésszel a tanítás, a társadalmi elkötelezettség és a nemzetközi koncertélet kérdései mellett arról is beszélgettünk, mi az, amiben a méhek társadalma feltétlenül jobb az emberekénél.
– Alap- és középfokú zenei tanulmányait Budapesten végezte. Miért döntött annak idején a bázeli folytatás mellett?
– A magyarországi zenei tanulmányaim és zenei élményeim olyan alaptudást adtak, amelyek megszerzésére valószínűleg kevés hely lenne képes a világon. Mindezek ellenére a középiskola után úgy éreztem, mindaz, ami a zenében igazán érdekel, az engem inkább egy “különc” kategóriába sorol be, és kicsit kívülre helyez a tradicionális klasszikus zene nyújtotta lehetőségeken. A bázeli Zeneakadémiával az ott zongorát tanító Gyimesi László révén kerültem kapcsolatba. A zongora felvételire inkább kíváncsiságból és kalandvágyból mentem el, de elhatározásom a felvételi első percében véglegessé vált, amikor mielőtt a majd egyórás műsoromnak nekifogtam volna, azt kérdezték tőlem: „Mit szeretne nekünk megmutatni? Játssza azt a darabot, amelynek interpretálása leginkább az önazonosság érzését kelti önben. Utána pedig beszélgessünk, hogy jobban megismerjük egymást.” Így Schönberget voltak kénytelenek hallgatni. A felvételi további menete is ebben a légkörben telt: „Nem arra vagyunk kíváncsiak, amit nem tud, azt majd itt úgyis megtanulja. Az érdekel minket, amit tud – amit csak ön tud.”
– A pezsgő, kihívásokkal teli zenei élet vagy inkább a kiépült kapcsolatrendszere, ismertsége miatt maradt végül ott?
– Bázel nagymúltú, történeti jelentőségű város. Ez, bár rendkívüli atmoszférát kölcsönöz neki, „kisváros” lévén a pezsgése inkább visszafogottnak mondható. Ezzel szemben kulturális programjai szerteágazóak, és kimeríthetetlen lehetőségeket nyújtanak a közönség és az alkotó művészek számára. Mindenki mindenkit ismer, a hírek gyorsan terjednek. Zenei „mindenevőként” hamarosan a lehető legkülönfélébb projektekbe csöppentem bele. Bachelor tanulmányaim végére így akaratlanul is több kapcsolatom lett Bázel zenei életével, mint Budapesttel.
– Rendszeresen dolgozik a Theater Basel zenei projektjeiben, 2023-ban filmzenéje a Magyar Nemzeti Filmintézet pályázatán első díjat nyert. Könnyebb az alkotómunka, a megélhetés megteremtése zeneszerzőként Svájcban, mint Budapesten? Milyen az együttműködése a magyar kortárs zenei szcénával?
– Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen az elmúlt időben rendkívül sok zeneszerzői felkérésnek kellett eleget tennem. A legtöbbjük fesztiválok felkéréseire készül. Mivel ezek témái a legkülönfélébbek lehetnek, az alkotómunka is mindig más inspiráló vagy kacifántos feladat elé állít, legyen az tradicionális színházi kísérő zene vagy mesterséges intelligenciával vívott ember versus „gép” zeneszerzői párbaj.
– Zeneszerzést és zeneelméletet tanít a berni konzervatóriumban? Kényszer vagy szakmai-emberi szükséglet a tanítás? Mit profitál belőle?
– Véleményem szerint a tanítás az egyik legfelelősségteljesebb hivatások egyike. A nálam tanuló gyerekekkel, diákokkal és a felnőttképzésben résztvevőkkel hetente, havonta, évente sok-sok órát töltök együtt. Két pedagógiai diplomám nemcsak arra kötelez, hogy tudást adjak át, hanem arra is, hogy számukra inspiráló példa legyek, és ébredező tudásszomjukat kielégítsem. Így ameddig én lelkes, mindenre nyitott és újat tanulni, megismerni vágyó tudok maradni, addig növendékeimben is életben tudom tartani az inspiráció lángját. Egészen addig, amíg már nem lesz rám szükségük, mert a lángot maguk is őrizni tudják. Tanítani nem más, mint újratanulni. Az újratanulás az idő múlásával mindig mindent új fényben mutat meg, és ez folytonos önrevízióra kötelezi az embert.
– A koncerten hallható Be(e) Music című művében a méhek munkájuk és egymással való kommunikálásuk során kiadott hangokat dolgozta fel. Hogyan jött az ötlet, miként inspirálódott ilyen hangok által? Hogyan tudta ezeket a hangokat zongorára alkalmazni?
– Gracia Steinemann művésztársam kért fel arra, hogy zongora programjához, melynek a természet áll a középpontjában, egy úgyszintén természet-inspirálta művet komponáljak. A program főként romantikus zongoraművekből áll, és ezt egészíti ki a saját szerzeményem, mely a természetet, mint inspirációforrást dolgozza fel mai nézőpontból. Ez a nézőpont azonban ma már nem idealizáló, mint az elmúlt korokban. Számunkra a természet sajnos akaratlanul is egybefonódott azzal a pusztítással, amit ez emberiség a természettel művelt, és számomra hihetetlen módon még ma is művel. A méhek az utóbbi időben mindenütt veszélyeztetett helyzetbe kerültek, miközben ökoszisztémánk nélkülözhetetlen fenntartói. Társadalmi berendezkedésük hasonló a miénkhez, dolgoznak, szárnyukkal kommunikálnak, „zenélnek”, még háborúznak is, de saját élőhelyüket nem pusztítják el. Ilyet egyébként semmilyen élőlény nem tenne, mert létszükséglete, hogy a természettel harmóniában éljen.
– A különböző művészeti szférákban egyre inkább felmerül az alkotók társadalmi felelősségvállalása a globális problémák vonatkozásában. Hogyan jelenik ez meg a kortárs zenei szférában?
– Talán közhelynek hangzik, de véleményem szerint a művészet időtlen igazságokat fogalmaz meg. Mégis minden művészeti alkotás valahol a saját korának lenyomata. A művészeti alkotások fel tudják hívni a figyelmet globális problémákra, de a megoldás a közösségtől függ. A kortárs művészetek nyelvezete korunkban az alkotások tartalma szerint változik. Amíg egy művészeti ágban az alkotóknak van mondanivalójuk, és ezt képesek a közönség felé kommunikálni, úgy ez a művészeti ág nem engedheti meg magának, hogy nem reflektál a globális problémákra.
– A FUGÁ-ban adott koncertjének ajánlójában olvasható, hogy szeretné felhívni a figyelmet a természet inspiráló szépségére, a méhekre, mint ökoszisztéma-fenntartókra és a klímaválságra. Az látszik, hogy a világ egyre inkább érzékennyé vált ezekre a kérdésekre, de inkább csak a szólamok szintjén. Sokan azért hárítanak, mert nem érzik a klímaválság igazi súlyát, mások azért, mert tehetetlennek érzik magukat. Hogyan jelent meg az Ön személyes életében ez a probléma, és érez-e valamilyen művészi felelősséget?
– Szerintem a tehetetlenség nem érzés, hanem hit, vagyis inkább hitetlenség. Amiben hiszek, azt érzem is. Számomra a hit: remény. A remény mozgósít, mert a jövőt látja maga előtt. A reménységben a cselekvés ereje munkál. Ha van remény, van hit. Ha van hitem, érzek. És ha érzek, akkor élek és képes vagyok cselekedni. Ha elhiszem, hogy nem tehetek semmit, akkor ez az érzés úrrá lesz rajtam és a remény elhagy. Akit a remény elhagy, az irányíthatóvá válik. Mi mindannyian a magunk urai vagyunk, és a cselekvés feladatát más nem végezheti el helyettünk, bárki bármit is próbál elhitetni velünk.
Kisgyermekként abban a csodában részesültem, hogy egy tanyán nőhettem fel, a természet ritmusához igazítva a mindennapjaimat. A természet alázatra tanítja az embert, azáltal, hogy a részévé teszi. Természetesen erővel, mint mindennek, ennek is ellent lehet állni, de aki a természet közelségét, érzékenységét valaha is megtapasztalta, tudja, hogy az erőszak csak a rombolásban segít. A rombolásra viszont jövőt nem lehet építeni. Szüleim korán megtanítottak ezen igazságok felismerésére. Véleményem szerint a környezettudatosság első lépése itt kezdődik. A fiatal generáció feladata pedig szilárdan elítélni mindazt, amit eddig az elődök rosszul vagy tudatlanul végeztek el, és előítéletektől mentesen megvizsgálni mindent, ami új. Nem minden új jó, ezért kell előítéletektől mentes kritikai vizsgálat tárgyává tenni. Ez talán a fiatalabbak számára gyorsabban elsajátítható, mint az idősebb, a XX. század viharos diktatúráiban felnőni kényszerült generációknak. Így mindenki tud egymásnak valamit nyújtani. A digitális világ, véleményem szerint, felborította az eddigi tradíciókon nyugvó generációk közti hierarchikus különbségeket. Ez nem feltétlenül rossz. Ha mindenki tud valakinek valami újat nyújtani, akkor létrejön a kommunikáció. A kommunikáció együttműködést szül, ami mindennél fontosabb akkor, ha az emberiséget háborúktól vagy bolygónkat a pusztulástól megvédeni szeretnénk.
– A repertoár megválasztásában mennyire kell külső elvárásoknak megfelelni, illetve mennyire lehet saját utat járni, ha egy előadóművész a világ nagy koncerttermeibe szeretne bejutni. Ez utóbbi egyébként mi mindenen múlik – túl a tehetségen, természetesen?
– Úgy érzem, a klasszikus zenei koncertek programválasztásai mintha lazulnának. Zenekarok és előadóművészek gyakrabban tűznek programjaikba elfeledett zeneszerzőket, női komponisták vagy kortárs zeneszerzők műveit. Ezzel egyidőben a marketing, illetve, ami eddig teljesen ismeretlen volt, a self-marketing olyan erővel rontott be, hogy aki ezzel nem tud vagy nem akar együtt haladni, az szinte teljesen a perifériára szorul. Az ezzel való foglalatosság ráadásul teljes embert igényel. A mai kor művészének az eladhatóság és az algoritmusok idomításának szempontjait kell a művészi szabadság mérlegén egyensúlyoznia, és az eredmény nem mindig a színvonalnak kedvez. A hangsúly sajnos egyre inkább a fogyasztásra és a termelésre helyeződik, a színvonal és a tartalom mintha csak díszítményként ékesítené a produkciót. Ez természetesen nemcsak korunk betegsége, erre már Robert Schumann is felhívta a figyelmet a maga középszer ellen szembeszálló Dávid-szövetségével. Viszont korunkban minden megadatott ahhoz, hogy a művészetet kiárusítsuk. A klasszikus zene világa szerintem a hagyományoktól teljesen elrugaszkodott irányba halad, amely már-már a művészet szentségét is veszélyezteti. A művészet, ugyanúgy, mint minden a kapitalizmusban, fogyasztható. Ami fogyasztható, az újratermelhető, ami újratermelhető, az sokszorosítható, és amit sokszorosítani kell, azt leegyszerűsíteni is szükségeltetik. Nekünk kell a művészethez felnőni, nem a művészetet a mi szintünkre lehúzni.
– Volt tanára, Halászné Veres Zsuzsa felkérésére darabot írt a Tóth Aladár Zeneiskola szervezésében megvalósuló Kortárs Kamarazenei Fesztiválra. Műve tiszteletadás a legendás zongorapedagógus, Kovács Kálmánné (Babszi) emléke előtt. Milyen személyes kapcsolata volt vele? Hogyan emlékszik rá?
– Kovács Kálmánné Babszi nénivel való első találkozásomat megelőzte a híre. Azt mondták róla: „rémkedves”. Tizenvalahány évesen nem nagyon tudtam, hogy a szó első vagy utolsó tagját vegyem komolyan. Mindenesetre nagy izgalommal készültem az első találkozásra, amikor is meghallgatta, mit tudok. „Miért játszol Mozartot, ha Haydnt még sosem tanultál?” – kérdezte tőlem szigorú kedvességgel. Majd hozzátette: „Szerintem neked nálunk, a Tóth Aladárban a helyed, Halászné Veres Zsuzsánál.” Azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy előbb játszottam Mozartot, mint Haydnt, és így Babszi néni sorsfordító segítségével zenész lettem.
