Bátori Éva, az Érdemes és Kiváló Művész díjakkal kitüntetett szoprán a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán vezeti a magánének tanszéket 2021 óta. Pályája során jelentős szerepekkel járta be a világot, hazatérve pedig szintén komoly feladatok vártak rá, többek között Richard Strauss-, Janáček- és Csajkovszkij-operákban énekelt. Bátori az éneklést mostanra befejezte, így már teljes mértékben az utánpótlásképzésnek szenteli magát. Beszélgetésünk során körbejártuk, hogy hogyan működik a magánének tanszék Debrecenben, de emellett az énekesnő karrierjének fontos momentumait is felidéztük.
- hirdetés -
– Mikor kezdett el tanítással foglalkozni?
– Még javában énekeltem, amikor Selmeczi Gyuri megkérdezte, hogy nem tanítanék-e a Színművészeti Egyetemen. Először nem is értettem, mi keresnivalóm lenne az SZFE-n, de ő azt mondta, „csak legyél ott”. Végül tíz évig voltam énekmester, két osztályt végigkísérve, és nagyon szerettem velük foglalkozni. Aztán elmentem Bécsbe tanítani, egy magánegyetemen voltam docens öt évig, de sajnos a Covid közbeszólt, és hazajöttem. Közben a fiam Szegeden lett egyetemista, ezért állást vállaltam az ottani ének tanszéken. Utána következett a Debreceni Egyetem, ahová már korábban is hívtak, de csak 2021-ben tudtam igent mondani a felkérésre.
– Negyedik éve vette át a magánének tanszék vezetését. Milyen változtatásokat vitt véghez ezalatt?
– Innovatív tanszékre van szükség, ezért nagyon nagy átalakítást végeztem az elmúlt három évben. Úgy gondolom, nem elég, ha jól tanítunk, emellett piacképessé is kell „tenyészteni” az énekeseket. Rengeteg minden szükséges ahhoz, hogy ma egy pályakezdő boldoguljon. Például keveset beszélünk róla, de elengedhetetlen a nyelvtudás is, egyrészt az operaszerepek miatt, ezért oroszt, franciát, németet is oktatunk, hiszen a fiatalok nagy része csak angolul beszél. Másrészt ha kimegy valaki külföldre, érteni kell a rendező, a dramaturg, a karmester és mások instrukcióit is.
Arra is nagy hangsúlyt fektetek, hogy minél több koncertje és színpadi előadása legyen a tanszéknek, mert erről a szakmáról sok mindent csak a színpadon lehet megtanulni. Tavaly nyolc Jancsi és Juliskát (Engelbert Humperdinck meseoperája – a szerk.) játszottunk, most egy Hoffmann meséi-keresztmetszetet tervezünk, amiből öt előadás lesz márciusban, ráadásul a Debreceni Csokonai Színház adja a helyszínt.
Minden évben megünnepeljük a Hang Világnapját (World Voice Day), ami egy nemzetközileg jegyzett esemény, és megrendezzük a Petrovics-énekversenyt is. A tanár úr (Petrovics Emil zeneszerző – a szerk.) nekem írta az utolsó darabját, egy dalciklust, ami kötelességeket is ró rám. Idén a versenyhez kapcsolódóan egy konferenciát is szeretnénk szervezni, amire az ország többi zenei egyeteméről hívnánk meg az énektanszék-vezetőket. Fontos lenne, hogy elinduljon egy közös gondolkodás, ezt támogatom a ZeTa alelnökeként is. Az alap-, közép- és felsőfokon tanító énekmestereknek el kell kezdeniük végre szorosan, egymásra épülő tematikával dolgozniuk.
Bátori Éva – forrás: Debreceni Egyetem
– Milyen tanárokat hívott a tanszékre?
– A főtárgytanáraink vagy doktori fokozattal rendelkeznek, vagy kitüntetett művészek. A teljesség igénye nélkül említem meg Károlyi Katit, aki a mai napig kijár Franciaországba koncertezni; Sáfár Orsolyát, Rácz Istvánt, akik az Operaházban énekelnek; vagy épp Huszárik Kata Jászai Mari-díjas színésznőt – ő beszédgyakorlat-órát és színészmesterség-fejlesztő tréningeket tart. Illetve az országban egyedülálló módon barokk vokális zenét is tanítunk Kalafszky Adriána jóvoltából, de van Alexander-órájuk, és egy „éneklés pszichológiája” című tantárgy is.
Hiszek benne, hogy a felsőoktatásban már mindenkinek a saját hangfajától kellene tanulnia, ezért ahogy lehetőségem nyílt, férfi tanárt szerződtettünk a tanszékre. Nincs elég férfi énekes. Ennek okáról is el kellene kezdeni diskurálni. Különben a Magyar Állami Operaház OpeRajt programja ehhez is segítséget nyújtana. Remélem, megvalósul.
– Említette a külföldöt is. Ebbe az irányba milyen törekvéseket tesznek?
– A zenélés és azon belül az éneklés nemzetközi, nem állhatunk meg a magyar határoknál. Mivel tizenhárom évig külföldön voltam, a kint szerzett ismeretségeimet szeretném felhasználni a növendékeink javára. Ebben az évben elhívtam Volkmar Olbrichot, aki az én mesterem volt fiatalkoromban, Weimarból pedig egy magyar származású professzor, Terts Márton tartott nálunk kurzust. Nagyon fontos, hogy a fiatalok megismerjenek új aspektusokat is. Két hallgatónk Németországba – Berlinbe és Weimarba – megy ki Erasmussal, a végzőseinknek pedig külföldi operastúdiókat keresünk, ahol tovább tudják fejleszteni a tudásukat. Ilyenkor bizony jól jönnek a külföldi ismeretségeim. (nevet) És persze érkeznek hozzánk növendékek határon túlról is.
Bátori Éva a Jenufa című előadásban
– Ugorjunk vissza az időben oda, amikor ön kezdte a pályát. Hogyan lett operaénekes?
– Gyerekkoromtól kezdve foglalkoztam a zenével, először hegedültem, majd brácsáztam. Ahogy mondani szoktam, kapukulcsban is tudok kottát olvasni. Tizennégy éves koromban egy úttörőtáborban figyelt fel a hangomra a kórusvezető tanárnő, aki elvitt Szegedre, és bekerültem a legendás Berdál-iskolába (Berdál Valéria operaénekes – a szerk.). Valika ragaszkodott hozzá, hogy a hangszeres zenélést is folytassam, hiszen nagyon fiatal voltam még. Párhuzamosan brácsáztam és énekeltem tizennyolc éves koromig, amikor felvettek elsőre a Zeneakadémia énekszakára.
– Van olyan, amit másképp csinálna, hogyha újrakezdhetné a szakmát?
– Nem hiszem. A Zeneakadémia után adódott egy külföldi lehetőség: Réthy Eszter, egy Ausztriában élő, neves operaénekes Salzburgba hívott, ahol a kurzusa után megnyertem egy versenyt. Így jutottam el a Wiener Staatsoper stúdiójába, és innen szépen elindult minden. Rengeteget énekeltem, nagyszerű művészekkel, nagyszerű helyeken, például a New York-i Avery Fisher Hallban, vagy a Pekingi Opera megnyitóján én lehettem a Grófné a Wiener Staatsoper Figarójában.
Közben megszületett a fiam, és amikor hétévesen iskolaköteles lett, hazaköltöztünk, mert egy gyereknek szerintem szüksége van arra, hogy magyar irodalmon és történelmen nevelkedjék. Ezt sem csinálnám másképp, és később sem bántam meg a döntésemet, mert itthon is sok jó szerep várt rám.
Bátori Éva a Doktor Faust című előadásban
– Milyen szerepeket kapott hazatérve?
– Nagyon hálás vagyok, mert egy új repertoárba, a szláv operák repertoárjába kóstolhattam bele. Elejbe külföldön mindenütt leginkább Mozart-, majd olasz operákban szerepeltem. Itthon viszont olyan darabokban énekelhettem, mint Csajkovszkij Anyeginje és Pikk dámája vagy Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethje.
De a legcsodálatosabb szerepek a Richard Strauss-operákban találtak rám. Világéletemben Marschallin szerettem volna lenni A rózsalovagban, és megadatott. Imádom Richard Strausst. A doktorimat feleségéről, múzsájáról, Pauline de Ahnáról írtam. Doktorim írása alatt fantasztikus, Richard Strausst ismerő és kutató zenetudósokat – mint például Katharina Hottmann – ismerhettem meg.
No, és a Jenufa volt nagyon meghatározó, a mai napig sokan ezzel a szereppel azonosítanak. Marton Évával maradandó élmény volt együtt dolgozni, de Vidnyánszky Attila rendezővel is. Valahogy az egész Jenufa olyan ihletett volt…
– Kivel volt még hasonló jelentős találkozása?
– Itthon? Petrovics Emillel mindenképpen, aki igazgatóm is volt az Operaházban. Nem mindenki szerette őt, de én nagyon jól kijöttem vele. Valahonnan megérezte, hogy milyen szerepekre van szükségem, ő terelt a szláv operák felé. Ott ült az előadásaimon, koncertjeimen, és utána mindig elmondta, hogy mi tetszett neki és mi nem. Egyszer így korholt: „Szégyellje magát, mert jobban lehet érteni a német szövegét, mint a magyart!” Petrovics egy „szigorra és szeretetre egyaránt inspirálható ember” volt. Bár ez a mondat nem tőlem származik, hanem eredetileg Ascher Tamás jellemezte így Zsámbéki Gábort, úgy gondolom, sokakra illik azok közül, akiket én nagyra tartok.
Bátori Éva A rózsalovag című előadásban
– Több évtizedes pályával a háta mögött mit tekint az éneklés legnagyobb szépségének?
– Számomra vannak a hangszalaghordozók és a művészek. A hangszalaghordozókat az érdekli, hogy hány másodpercig tudják tartani a magas X-et. Engem ez soha nem érdekelt. Nem baj, ha egy hang félremegy, ha egyébként kifejez valamit, ha megérint engem. Legtöbbször talán a Pillangókisasszony címszerepét énekeltem. Ha annak a végén nem azt hallja az ember, hogy az első sor szipog, akkor egyszerűen megette a fene. Én mindig arra törekedtem, hogy minél különbözőbb szerepeket énekeljek. Azt hiszem, ez volt az erősségem.
– Hogyan lehet befejezni egy énekesi pályát?
– Általában nem könnyű az énekeseknek otthagyni a színpadot, de alázattal felsegíteni oda a fiatal palántákat, az csodás. Én úgy voltam vele, hogy ahogy felépítettem a karrieremet, ugyanúgy le is szeretném fokozatosan építeni. Ötvenéves koromtól fogva elkezdtem más dolgokat is csinálni: a Művészetek Katedráját Makón, a Visegrádi Operafesztivált, de közben még elvállaltam szerepeket, és dalesteket is tartottam. Végül Minnie (Puccini: A Nyugat lánya – a szerk.) szerepével búcsúztam a színpadtól.
