Várdai István hétköznapjaiba is betekintést nyújt a Várdai – non SOLO CELLO című portré-dokumentumfilm, amelyet február 12-én vetítenek legközelebb a Müpában. A film rendezője Száraz Eszter, aki négy éven keresztül, a Covid-időszakban is kitartva örökítette meg a kiváló csellóművész életének fontos pillanatait. A film vetítése után vele és a főszereplővel beszélget Fazekas Gergely zenetörténész, de kedvcsinálóként mi is feltettünk néhány kérdést Eszternek.

- hirdetés -

– Hogyan ismerted meg Várdai Istvánt?

– Sokszor hallottam őt koncerteken, és mivel televíziós újságíróként számos kulturális műsor főszerkesztőjeként is dolgozom, személyesen is volt alkalmunk megismerkedni. A színpadon való létezése, a csellójátéka mindig lenyűgözött, és érdekelt, hogy mi lehet az, amitől a játéka ennyire zsigerien tud hatni a közönségre. A filmben el is hangzik egy mondat Eötvös Pétertől – egyébként nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy még tudtunk forgatni vele, ráadásul a film egyik legszebb és talán egyik legfontosabb része a jelenet, amelyben együtt dolgoznak Istvánnal -, hogy ahogy István belép a színpadra, van valami a kisugárzásában, amitől már a megjelenésekor érezni lehet, hogy ez egyszerűen jó lesz. Engem ez a valami érdekelt.

Ráadásul István remek, inspiráló pedagógus is, ha mesterkurzust tart, ha tanít, mindig tartalma van annak, amit mond és odafigyel arra, akivel dolgozik. Érdekelt az összetettsége. A komoly és hiteles művész, a kiváló pedagógus, aki közben egy jó humorú, teljesen hétköznapi srác, akivel rengeteget lehet nevetni is. Innen indult a történet.

– Tehát arra voltál kíváncsi, hogy milyen ember bújik meg a sok-sok tevékenység mögött?

– Igen, mert azt láttam, hogy bár egyszerre is sokféle dologgal foglalkozik, folyton jár az agya, mégis nagyon fókuszált abban, amit éppen csinál. Ha az embernek megadatik a tehetség, az önmagában kevés, kell a kitartás, akár makacsság is ahhoz, hogy ki tudjon teljesedni. Nagyon érdekelt, hogy milyen, mennyi lemondással jár mindez. Volt év, amikor az év 300 napján úton volt. Adta magát a kérdés, hogy áldás-e a küldetéstudattal járó tehetség, vagy inkább megnehezíti az életet.

– Volt az elején elképzelésed, hogy hova szeretnéd kifuttatni a filmet, vagy ez közben alakult ki?

– A dokumentumfilm műfajában egyszerre szép és nehéz, hogy nem kiszámítható, mert valós idővel dolgozol, és nagyon sok múlik a megfigyelésen. Kiragadsz bizonyos pontokat, történeteket, eseményeket az illető életéből, és azokat mutatod meg. Az „igaziság” miatt idővel fontos korlenyomat is lesz a film, megrendítő pillanatok születtek a covid alatt az üresen kongó Müpában Víkingur Ólafssonnal vagy a Müpa „autósmozijában”, amikor nem lehetett közönség az épületen belül, és kivetítették a koncertet. Az emberek pedig a saját autójukban ülve, rádión keresztül hallgathatták, és dudálással tudtak „tapsolni”.

Az mindig kérdés, hogy hol hagyd abba a történetet, nem egy lezárt pályáról beszélünk, úton van – minden értelemben. Amikor 2019-ben elkezdtünk forgatni, István épp a Bach csellószviteket játszotta a Zeneakadémián, 2023-ban pedig újra Bach szólóestje volt, ezúttal a Müpában. Végül a két Bach est adja a film kerettörténetét. Körforgás.

– Hogyan emlékszel vissza a forgatásra?

– Egy folyamatos úton levés, forgattunk Bécsben, ahol István tanít, Kronbergben, Luccában. Ő folyamatosan utazik, ezt az állandó mozgást szerettem volna megmutatni. Az Istvánnal készült beszélgetéseket is mindig szituációban, út közben, taxiban, vonaton vagy épp repülőtéren forgattuk. Baráti Kristóffal szó szerint repültek is egyet egy Kristóf által vezetett kisgéppel.

Várdai István és Száraz Eszter a luccai forgatáson

– Mire számíthatnak, akik beülnek a filmre?

– Több olyan visszajelzést is kaptunk, hogy nagyon jó a film ritmusa. Sok zenész mondta, hogy szinte „szimfónia-élménye” volt, azt a fajta lüktetést, ritmikát és összetettséget érezte. Egy biztos, a filmnek van lelke, humora is, és közelebb kerülhetünk általa a művészhez, és a klasszikus zene kulisszái mögé is betekintést enged. Pont annyira, hogy az aranypor azért megmaradjon, és ne vesszenek el az illúziók sem.

István története inspiráló lehet fiatal zenészeknek vagy zenét tanuló gyerekeknek is. Bepillanthatnak abba, hogy mi mindennel jár egy ilyenfajta életpálya, emellett István példaképnek is ideális választás.

(A Müpa Budapest után Száraz Eszter dokumentumfilmjét a Római Magyar Akadémián vetítik február 26-án.)