90 éves korában, hosszú, súlyos betegség után február 25-én elhunyt Rados Ferenc Kossuth-díjas zongoraművész, zenepedagógus – tudatta a család szerkesztőségünkkel. Rados Ferencet az elhunyt kívánságára szűk családi körben búcsúztatják.

Rados Ferenc 1934. október 26-án született Budapesten. Zenész családban nőtt fel, édesapja, Rados Dezső híres hegedűtanár volt. Rados a Bartók Béla Szakiskolát 1952 és 1956 között végezte. A Zeneakadémián többek között Antal István és Kadosa Pál tanítványa volt egészen 1959-ig. Az egyetemi évek után eleinte Kadosa Pál asszisztenseként működött, majd főtárgy- és kamarazene-tanárrá vált a Zeneakadémián.

Tanítványa volt a később világhíres hazai zongoraművészek mindegyike. A szoros értelemben vett tanításon kívül gyakran foglalkozott már érett, befutott művészek meghallgatásával, kamaraegyüttesekkel, sőt zenekarral is.

„Bizony, ő a mester, ő tud pillanatnyilag olyan dolgokat itt Magyarországon a zenéről, zongorázásról, amelyeket nagyon kevesen tudnak, vagy senki sem tud rajta kívül” – fogalmazott egykor Kocsis Zoltán, akivel közös kétzongorás, négykezes esteit rendkívüli érdeklődés és siker kísérte.

A 80-as évek óta az aktív koncertezéstől visszavonult művész számos neves kamarapartnerrel, zenekarral játszott együtt, amelyek felvételeit a Magyar Rádió őrizte meg.

Rados Ferenc 75. születésnapján Kocsis Zoltán ezekkel a sorokkal köszöntötte őt:

„E sorok írója messzemenően nem érzi kompetensnek magát arra a feladatra, amelynek célja Rados Ferenc egyéniségének teljes körű bemutatása. De az emlékek halmazából mégiscsak kirajzolódik egy portré, amely a legkevésbé sincs összhangban azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a köztudatban a magyar zenei élet talán legenigmatikusabb pedagógus-egyéniségéről keringenek.

Miképp lehet, hogy a volt tanítvány sohasem érezte kigúnyoltnak, megalázottnak magát, a valamikori kamarapartner hogy-hogy nem tud semmire visszaemlékezni, ami ne a zenével és csakis a zenével állt volna kapcsolatban?

Mi lehet az oka, hogy a Zeneakadémia második emeleti erkélyén megbúvó növendék a mai napig (Kocsis Zoltán 2016. november 6-án elhunyt – a szerk.) a bőrén érzi az elsöprő erejű Bach- és Mozart-interpretációk hatását?”

2024 októberében, Rados Ferenc 90. születésnapján Klukon Edit és Ránki Dezső pedig így fogalmazott:

„Mintha tegnap történt volna, pedig már harminc éve, hogy rengeteg növendéke összegyűlt a Zeneakadémia 3. emeletén a XXIII. terem előtti tágas folyosón meglepetésszerű köszöntésre a 60. születésnapján. Érzésünk szerint jólesett neki, bár igen szkeptikusan nyilatkozott az ott megjelent tévéseknek. A gyakran zord, gúnyos, pesszimista szavak mögött egyébként is végtelen segítő szándék, szeretet, mindig a dolgok lényegét és a megvalósítás útjait kereső, egy pillanatra sem lankadó kíváncsiság rejtőzött. Ha túléltük a sokkot, amit a tőle hallott, vesébe látó kritika, a kendőzetlen igazság kimondása okozott (tudva-látva, hogy saját magával szemben a legkíméletlenebb), alapjaiban változott meg a hozzáállásunk, megtanulva a legfontosabbat: a zene, zeneművek szeretetét, és bennük elmerülve a soha véget nem érően kutató, próbálkozó, csiszolgató, minél teljesebb képre törekvő, megalkuvás nélküli munkát. Köszönjük.”

(Via Zeneakadémia)