Három évvel ezelőtt életműdíjjal, idén pedig különdíjjal jutalmazta a Nemzetközi Klasszikus Zenei Díj (ICMA) zsűrije Fischer Ádámot, aki egyben a március 19-i düsseldorfi díjátadó és gálakoncert karmestere is. Haydnról, a korhű előadások lényegéről, remake-ekről és az örökös nyughatatlanságról is beszélgettünk.
- hirdetés -
– Több interjúban kifejtette, hogy a díjak nem túlzottan foglalkoztatják, sokkal inkább a jövőbe tekint. Mi az, ami motiválja?
– Kétségtelen, hogy örülök, ha elismerik a munkámat, de tőlem nagyon idegen, hogy pihenésre adjam a fejem, vagy hogy belekényelmesedjem valamibe. Gyakran fordul elő, hogy a régebbi felvételeimet hallgatva egyszerűen mérges leszek magamra, hogy bizonyos dolgokat másképp kellett volna csinálni, viszont amit egyszer kiengedtem a kezemből, azon már nem lehet változtatni. A ‘80-as, ‘90-es években lemezre vettem az összes Haydn-szimfóniát, ha azokat hallgatom, ugyanez az érzés fog el.
– Legutóbb a kései szimfóniákat vette fel újra, ez az, amit az ICMA nemzetközi zsűrije most nagy lelkesedéssel fogadott. Elégedett a végeredménnyel?
– Nem hiszek abban, hogy meg lehet határozni, mi a jó és a rossz. Számomra az a fontos, hogy a Dán Kamarazenekarral egy nagyon érdekes és személyes interpretációt tudtunk megörökíteni. Tulajdonképpen az a szerencse ért, hogy saját remake-et készíthettem, ami lehetővé tette, hogy több dolgot másképp csináljak, de meggyőződésem, hogy öt év múlva már ez a felvétel sem fog tetszeni. Ami most hallható, az az életem aktuális szakaszának az igazsága.
– Mi az, amiben változtatott?
– Shakespeare szövege szent, de Hamlet monológját többféleképpen lehet betűhíven előadni. Olyan nem létezik, hogy ha az ember minden meggyőződés nélkül csak lejátssza a hangjegyeket, akkor abból valami meg is születik. Előadóként élni kell azzal, amit a zeneszerző átengedett és a saját meggyőződésemmé kell tennem minden egyes hangot. A 18-19. század zenéjére mindez különösen érvényes. Ugyanannak a zeneműnek a különböző előadása másként hat az emberekre. Még Mahlernél is, aki pedig nagyon igyekezett mindent pontosan bejegyezni a partitúrába, még ott is megvan annak a szabadsága, hogy egy adott hang éppen kicsit erősödjön, vagy halkuljon, vagy hogy pontosan melyik kapja a hangsúlyt. Ha ezekről a finomhangolásokról nincs mit mondania egy karmesternek, akkor az a zene egyszerűen unalmassá válik. Nagyon érdekes egyébként, hogy Mozart és Beethoven művei mennyivel szilárdabb lábakon állnak a köztudatban. Ha az ő műveiket nem interpretálják, legfeljebb az a vád éri az előadást, hogy érdektelen volt, de ha mindez Haydn esetében történik, akkor hajlamosak vagyunk az mondani, hogy az ő művei nem érnek fel a másik kettőjével. Ez önmagában nagyon-nagy hiba.
– Miként érlelődött meg a felismerés, hogy újra fel kell vennie bizonyos műveket?
– Évek óta együtt dolgozom a Dán Kamarazenekarral, ugyanazokkal a tagokkal, és egy olyan repertoárral, amit kizárólag csak velem játszanak. Ebből a különleges helyzetből adódik, hogy az idők során folyamatosan tudunk építkezni, tanulni a korábbi próbákból, előadásokból. Ez egy speciális viszony, amire ők nagyon is vevők és sokszor a zenekar tagjai jelzik nekem, hogy ezt meg ezt korábban máshogy kértem. Az elején Mozart-operákkal kezdtünk foglalkozni, aztán jöttek a zenekari művek, majd lemezre vettük Beethoven összes szimfóniáját, melynek hatására kialakult az az érzés, hogy Brahms műveivel is foglalkoznunk kellene. Ami pedig Haydnt illeti, miután az előbb említett repertoárt végigjátszottuk, rá kellett jönnöm, hogy ma már mást gondolok bizonyos zenei megoldásokról. Félreértés ne essék, itt nem arról van szó, hogy amit korábban az Osztrák-Magyar Haydn Zenekarral hoztunk létre, az nem állja meg a helyét, hanem arról, hogy egyszerűen más a kiindulópont. Egykor az volt a koncepció, hogy ötvözzük az osztrák előadásmód hagyományait a tüzesebb magyar előadói szemlélettel, most pedig arról, hogy kizárólag a zenét építjük fel a semmiből, nem törődve az előzetes hagyományokkal.
– Az új lemez kapcsán a zsűri a magas szintű kifejezésmódot és a kifinomult humorérzéket emeli ki, azt írják: “az ember ideális esetben pont így képzel el egy Haydn-előadást”. Tényleg van ideális előadás?
– Haydn annak idején tele volt meglepetéssel, a közönség imádta, kiabáltak, ünnepelték, olyan hangulat volt a hangversenyeken, mint ma egy rockkoncerten. Meggyőződésem, hogy egy korhű előadásnak nem az kell, hogy legyen a lényege, hogy a zene pontosan ugyanúgy szóljon, hanem az, hogy pontosan ugyanúgy hasson. Az a korhű előadás nem jó, ami hidegen hagyja az embereket, ennek megfelelően én a zene erejét szeretném megcélozni, azt, hogy mit vált ki az hallgatóságból. Haydn nagyon kreatív volt, rengeteg ötletet és viccet vitt a zenéjébe, de ezek rendszerint nem a felszínen vannak, hanem fel kell őket fejteni.
– Részben már érintettük is, de ki lehet mondani, hogy Haydn, Mozart, Beethoven és persze Wagner kiemelt szerepet játszik az életében?
– Ha jobban megnézzük, ez mind bécsi zene, Wagner esetében pedig legalábbis azon alapszik. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ez tudatos választás volt. Fiatalkoromban nagyon sok olasz operával találkoztam, amik most is nagyon közel állnak a szívemhez. Számos helyen vezényeltem Verdit, köztük a milánói Scalában, Bécsben, vagy a New York-i Metropolitanban, és azt se felejtsük el, hogy a mai napig az Otello az, amit legtöbbször dirigáltam. Egy operát létrehozni sokkal nagyobb feladat, mint egy szimfonikus művet, egészen egyszerűen azért, mert nem csak egy profi zenekar, de legalább négy-öt kiváló énekes is kell hozzá.
Fischer Ádám – fotó: Nikolaj Lund
– Tavaly ünnepelte 75. születésnapját. Egy ilyen alkalom sem szólhat a visszatekintésről?
– Az ember sokszor végiggondolja az életét. Én mindig arra jutok, hogy nem tudom ugyan, hogy meddig fog tartani, de még dolgom van. Állandóan új és új ötleteim támadnak, és ez baj, mert mindegyiket meg akarom valósítani. Márciusban például a Musikvereinben vezénylem a Bécsi Szimfonikusokat, francia programot adunk elő, többek között Fauré Pelléas és Mélisande-szvitjét. Én gyakorlatilag nem vezénylek francia műveket, de arra gondoltam, hogy vajon meddig várjak még.
– Három évvel ezelőtt ugyancsak az ICMA zsűrije életműdíjjal jutalmazta. Ezek szerint van még hiányérzete?
– Ha nem lennének terveim, akkor nem lennék önmagam, persze lehetne az is, hogy felhagyok ezekkel és csak tökéletesítem, amit eddig elértem. Sokszor eszembe jut, hogy milyen volt, amikor én indultam, és milyen utat kell bejárnia egy mai fiatalnak. Felmerült már, hogy előadásokat kellene tartanom, hogy tanítanom kellene, hogy beszélnem kellene a fiatalokhoz. Bevallom, ez egyre inkább foglalkoztat, mert tudom, mennyi tévhit van a karmesterséggel kapcsolatban és lehet, hogy előbb-utóbb tényleg ráveszem magam, hogy mondjak valamit erről, hogy mi is ennek a célja, mert biztosan nem az, hogy az ember a középpontban legyen.
– Hosszú ideje dolgozik a Düsseldorfi Szimfonikusok vezető karmestereként. Az együttes idén szintén díjazott lett. Büszkeséggel tölti el?
– Nagyon szeretek a zenekarral dolgozni, amire most újabb öt évig megvan a lehetőségem. A felállás itt a hagyományos, hiszen többen is dolgoznak velük, egyszóval nem olyan kifinomult a műhelymunka, de valóban büszke lehetek arra, hogy az elmúlt időszakban felvettük Mahler szimfóniáit, a Kilencedikkel pedig kínai turnéra indulunk. Velük kapcsolatban most érzem azt, hogy valami elindult, kicsit olyan ez, mint amikor harminc évvel ezelőtt megszülettek azok a bizonyos első Haydn-szimfóniák. Egyébként a március 19-i ICMA gálakoncerten is velük állok majd színpadra. Különleges, a kategóriák díjazottjaira reflektáló műsorral készülünk.
– Mi az, ami most a leginkább foglalkoztatja?
– A jövő héten Mozartot vezénylek Hamburgban, a Mitridate, Pontus királya című opera most először hangzik majd el a városban. Nagy megtiszteltetés az is, hogy a Bécsi Filharmonikusok felkérésére 2028-ig évente egy közös koncertet adunk majd a salzburgi Mozart Hét keretében, mindeközben pedig újabb és újabb projekteken dolgozom a Dán Kamarazenekarral, többek között azért, hogy megmutathassuk az osztrák közönségnek, hogy mennyire izgalmas és érvényes az, amit mi a bécsi klasszikáról gondolunk. Végül, de nem utolsó sorban pedig immár negyvenöt éve vezénylek a Bécsi Operaházban, ami a következő években is folytatódik. Lesz Varázsfuvola és Richard Strauss is, mert bár a világ nagyon megváltozott, a bécsi Rózsalovag-előadás még ma is ugyanabban a rendezésben fut, méghozzá töretlenül.
