„Lángolóan szeretett és vakítóan gyűlölt” – Petrovics Emilre emlékezünk

Szerző:
- 2025. február 9.
Petrovics Emil
Petrovics Emil

Batta András fogalmazott így Petrovics Emilről, aki a háború után fellépő magyar komponistanemzedék egyik legismertebb tagja volt. Írt vokális és hangszeres darabokat, színpadi és filmzenét, tanított és Operát igazgatott. Petrovics széles körű, stílusáramlatoktól és zeneszerzői csoportosulásoktól független zenei nyelve a Kárpát-medence népzenei világából, a nagyvárosi folklórból és a bartóki, kodályi örökségből táplálkozik, és megjelenik benne a szerb népzene különleges ritmikája.

- hirdetés -

A zeneszerző 1930. február 9-én született Nagybecskereken. Apai ágon szerb, anyai ágon magyar családjától írói és zenei tehetséget egyaránt hozott. Kezdetben bölcsésznek indult, az Eötvös József Collegium tagja volt. Zenei tanulmányait tizenegy évesen kezdte, Budapesti Zenekonzervatóriumba 1949-ben nyert felvételt, majd 1951-57-ig a Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Tanárai voltak Sugár Rezső, Szabó Ferenc, Viski János, a Zeneakadémián Farkas Ferenc növendékeként végzett. 1955-ben Szerb népdalok című művével első díjat nyert a Varsói Nemzetközi Zeneszerzőversenyen, 1959-ben a Liége-i Nemzetközi Zeneszerzőversenyt nyerte meg I. vonósnégyesével.

Zenei vezető volt a Petőfi Színházban 1960 és 1964 között, 1964-től tanított a Színművészeti Főiskolán, 1968-tól a Zeneművészeti Főiskolán, 1979-től 1995-ig tanszékvezetőként. 1986-1990-ig az Operaház igazgatója. 1991-től a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. A zenei közéletben aktívan tevékenykedett, 1991-től a Szerzői Jogvédő Hivatal elnöke volt.

Hangszeres, vokális darabokat, de színpadi kísérőzenét és filmzenét is írt. Legismertebbek színpadi művei – C’est la guerre operája (1961), amely az áttörést hozta számára, s amely Hubay Miklós drámaíróval közös munkája, és a Magyar Rádióban került bemutatásra, majd egy évvel később az Operaházban. További színpadi művei a Lysistraté (1962), Bűn és bűnhődés (1968) című operák és a Salome (1978) című táncjáték. Kilenc kantátát és egy oratóriumot – Jónás könyve (1969) – komponált. Hangszeres kompozícióiban, szóló- és kamaraműveiben is megfigyelhető a drámai építkezés hatása.

Karművei: Magyar jakobinus dala – Ady Endre versére (1984) -, Panasz és vigasz – Szabó Lőrinc verseire (1996), Óda Liszt Ferenchez (2000) Vörösmarty Mihály versére. A színházi zenében a musical műfajának hazai bevezetése fűződik nevéhez. Mintegy harminc mozi- és tévéfilmhez írt zenét, többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Fekete gyémántok és a Zsurzs Éva készítette A koppányi aga testamentuma című alkotásokhoz.

Petrovics Emil, aki kétszeres Erkel- és Kossuth-, illetve Bartók-Pásztory-díjas, érdemes és kiváló művész, a Hazám-díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetettje volt, 2011. június 30-án hunyt el.

Batta András így jellemezte Petrovics Emilt:

„Személyiségének tántoríthatatlan határozottsága, mely óhatatlanul vezetői szerepek felvállalására késztette, sokakból váltott ki ellenérzést, gyanakvást, félelmet. Ám ugyancsak sokakat, elsősorban kedves növendékeit, fiatal előadóművész kollégáit, és saját generációjából is számos hangszeres és énekes muzsikust éppen az nyűgözött le, hogy ő nemcsak azt tudta, mit akar, hanem azt is, hogy más mit akar, sőt: mit kell, hogy akarjon. Oroszlánkirály volt: erős, kiszámíthatatlan, de aki a fiatal oroszlánok szívét is ismerte. Rendkívül fejlett kritikai érzéke, atyai dorgálása és dicsérete, kendőzetlen egyenessége azok iránt, akiket szeretett, és akik bizalommal, félelem nélkül közeledtek hozzá, alkotta tanári attitűdjének legvonzóbb értékét. Nagyon fejlett volt benne az apai érzék. Azt hiszem, hogy apaként élte meg a legtisztább harmóniát belső énje és kifelé történő megnyilvánulásai között – Eszter lányához fűződő mély és forró rajongása egy megrendítően szép kapcsolat egyedülálló költeménye. De szűkebb és tágabb értelemben vett tanítványait, kollégáit: Vajda Jánost, Hamar Zsoltot, Bogányi Gergelyt, Tallér Zsófiát, Kovács Zoltánt, az Eredics-család tagjait és másokat is ezzel az ősi, talán a szerb közösségekben gyökerező, patriarchális, meleg, súlyos öleléssel szorította magához. Lángolóan szeretett és vakítóan gyűlölt. Soha nem a középúton járt.

A Balkán embere volt. Dühítette, hogy Európának ezt a színekben, nyelvekben, ritmusokban oly gazdag részét, amely származása és vonzódása miatt is oly közel állt hozzá, épp választott hazájában, Magyarországon lenézik. Miközben ő vezércsillagként tekintett fel Petőfire, József Attilára, Bartókra, Kodályra… Finoman árnyalt értékrendszerében megkülönböztette a szülőföldet (a Balkánt) a hazától (Magyarországtól), miközben az igazi otthonát a Balatonnál, Szigligeten, a dombtetőn találta meg. Azt mondta, azért szereti úgy, mert onnan messzire nézhet – valamennyi irányba.”

Maurice Ravelről írott monográfiája 1959-ben, Önarckép álarc nélkül című kétkötetes visszaemlékezése 2007-ben jelent meg. Az alábbiakban az utóbbiból idézünk fel néhány történetet:

Az első hangversenyélmény

Belgrádban, az Operától nem messzire van a Kolarceva Zadruzbina koncertterme, amely többé-kevésbé a budapesti Zeneakadémia nagytermének felel meg. Nem olyan szép és nagy, az akusztikája közepes, de a legjobb, legfontosabb hangversenyek mindmáig ott zajlanak. Herbert Albert dirigált (többé nem hallottam a nevét) és Nyikita Magaloff volt a zongorista azon az estén, amikor először zúdult rám egy szimfonikus zenekar hangorkánja. A bal oldalerkély pódiumig húzódó részének második sorában ültünk, alattam a sok-sok zenész, egy dühösen hadonászó pálcás ember, és… Szólt, zengett a zene, sodort, elragadott. Bármennyire banális és kínos mosolyra fakasztó a dolog: Beethoven V. szimfóniája nyűgözött le ennyire. Szünet után a „sors” tovább fokozta az első találkozás drámáját. A mindmáig világhírű orosz emigráns virtuóz odaült a hatalmas zongorához és elkezdtek mennydörögni Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének lélegzetállító akkordjai. Állva hallgattam, hogy mindent lássak, a zongoristát, a hangszereket, a karmestert, a közönséget, hogy halljam: honnan jön ez a rengeteg hang. Csak az isten tudja, hogy Mami véletlenül vagy tudatosan választotta ki számomra ezt a káprázatos koncertet. Tagadhatatlan, hogy első találkozásom a „komoly”, a szimfonikus zenével fényesen sikerült. Hét éves voltam ekkor.

Énekesek

Zeneszerzői létezésem minden percét – az indulástól mindmáig – az énekesnők és az énekesek kezébe tettem le. Legtöbbjük barátommá vált, nyugodtan szolgáltattam ki magam – kényükre-kedvükre. Könnyű dolgom volt, mert én választottam ki őket: a tehetségeseket, széphangúakat, biztos muzikalitással és képzettséggel rendelkezőket. Pályakezdésem vezérlő csillagai: Sándor Judit, Birkás Lilian, László Margit, Réti József, Ilosfalvy Róbert, Radnai György, Udvardy Tibor, Szabó Miklós, Szilvássy Margit, Melis György — hogy csak a legeslegfontosabbakat említsem — megtanítottak mindarra, amit szinte rögeszmésen, az általuk font piros fonalhoz görcsösen ragaszkodva követtem a későbbiekben. Nehéz felsorolni. Hűséget a zenéhez, tiszteletet a létüket naponta vásárra vivő hangszálak iránt, tartózkodást az önkényes hókuszpókuszoktól, csak azt leírni, amit többé-kevésbé én is el tudok énekelni, akár csúnyán is, de kottahűen (!); az őszinteséget, a kölcsönös megbocsátást, a közös örömet és boldogságot, a sikerben és bukásban vállalt szolidaritást, és mindenekfelett: az egymás és a zene, zene, ZENE szeretetét.

Stravinsky

1963 májusában találkozhattam Igor Stravinsky-val. Az Erkel Színházban vezényelte a Zsoltárszimfóniát (természetesen szűnni nem akaró tombolás és tapsvihar közepette), aztán megélhettem, hogy a Zeneművészek Szövetségében, jó tizedmagammal együtt, részt vettem a beleegyezésével létrehozott beszélgetésen. Töpörödött volt, meggörbülten járt, szeme csillogott a szemüvege mögött, és bár elég nagy illetlenség, azt mondhatnám, hogy folyamatosan vigyorgott – kesernyésen, ironikusan.

Több nyelvből tákolta össze mondandóját, társalgott angolul, franciául, oroszul; keverte a szavakat, akcentussal és nem éppen hibátlanul. A zene volt az anyanyelve. Tudtam, hogy megnézte az Operában az 1962-’63. évad újdonságát, az Eck Imre koreografálta Le Sacre du printemps valamelyik előadását. Összeszedtem bátorságomat (szörnyen izgultam ugyanis), és megkérdeztem, oroszul: „Drága Mester, hogy tetszett az operaházi produkció?” Szemüvege fölött nézett rám, szája a füléig húzódott és válaszolt: „Ilyen értelmezésben még nem láttam… mais, ca ne fait rien… (nem tesz semmit, teljesen mindegy)!”, és nevetgélt. Egyébként, őszintén szólva, komolytalanul viselkedett, úgy, ahogy vártam tőle. Boldog voltam. Ez volt hát a nagy találkozás. Nevetségesnek tűnik – ca ne fait rien -, de azóta is meghatódom, ha felidézem, hogy egy asztalnál ülhettem vele.

Eszter

Eszter lányom első születésnapját gondterhelten éltem meg. Piciny, nagyon kedves, nevetős, keveset bömbölő csecsemő volt, de híre-hamva sem volt a könyvek által előírt fogzásnak. Hiába vártuk, hogy megcsörrenjen a gyümölcslevet tartalmazó üvegpohár, kegyetlenül tapogattuk alsó fogínyét: az egészséges rózsaszín nem fakult, nem fehéredett, még kevésbé keményedett, ő meg bizonyára úgy vélte, új cumit kapott. Anyám megalkuvást nem ismerő terrorja járt a fejemben: „Gyere, fiam, megyünk Lazarevic doktorhoz a Francuska ulicába, baj van, nem szeretném, ha Tati rettenetes fogsorát örökölnéd”. Biológiai formálódásom eme anarchisztikus devianciája, tejfogaim hősies harca az elmúlás, a kihullás ellen elképzelhetetlen csacsiságok rémületébe hajszolt. Egy szenvedélyes és boldog apa nem tud férfiasan viselkedni: sopánkodtam, majd május elején döntöttem: elhurcoltam mit sem sejtő kisdedemet egy hivatásos és híres fogorvos barátomhoz. Visszafogottan röhögcsélt: „Még sohasem fordult elő, hogy egy embernek ne nőttek volna ki a fogai, de azért megnézem”, „két héten belül csörög a pohár, ne izgulj már, az isten áldjon meg”. Ostobán színészkedtem, „köszönöm a szép és okos szavakat, remélem, igazad van” (hangos kacagás), karomba vettem jókedvű babámat, s néhány nap múlva megalázkodtam a természet változhatatlan törvényei előtt. Csoda történt ! – hirdettem napokon keresztül, bár bizonyára rosszul érintett volna, ha pasaréti lakásom fogatlan öregasszonyok búcsújáró szent színhelyévé változott volna.

Ravel

Legnagyobb meglepetésemre a Gondolat Könyvkiadó hozzáfogott egy olyan nagyszabású terv megvalósításához, amelyben nekem is szerepet szántak. A zeneszerzés elmúlt évszázadainak nagyjairól terveztek kis monográfia sorozatot — ha jól emlékszem, vagy nyolcvan kötetet — s megkérdeztek, volna-e kedvem írni valakiről. Büszke voltam, hogy eszükbe jutottam, s Maurice Ravelt ajánlottam. Megfontolásaimat abban foglalhatom össze, hogy Ravel főiskolai éveim alatt egyik legkedvesebb szerzőmmé vált, sok zongoradarabját (még a G-dúr zongoraversenyt is) megtanultam, tanulgattam; a Daphnis és Chloé-t, Muszorgszkij-hangszerelését minden idők legnagyszerűbb zenekar-kezelésének, teljesítményének tartottam. Páratlan ízlése, formai, dallami, harmóniai leleményessége, tollrajzhoz hasonlítható vonalvezetése és ezzel párhuzamos, ellenállhatatlan tüzű fináléinak sugárzó erotikája, hangzásainak habzó gyönyörűsége mindmáig lenyűgöz.

Kamarazene

2007 és 2008-ban jelent meg önéletrajzi írásom két kötete, amelyekben közel ezer oldalon tártam az olvasó elé 75 esztendő kalandjait. Azokat, amelyek velem estek meg, lélekben és történésekben. Azt hittem, hogy zenét már nem írok többé. Szomorkás révületemből a Kodály Vonósnégyes térített magamhoz. Felkértek, hogy írjak nekik egy új vonósnégyest. Megszeppentem és boldog voltam. 2008 nyarán hozzáláttam és novemberben befejeztem. A műfajt megteremtő HAYDN-t kértem fel az őrzőangyali szerepre, akinek kvartettjeit az utolsó évtized minden éjszakáján egy hatalmas fülhallgatón keresztül elbűvölten, derűvel – és a mindenek fölött álló zsenialitáson elámulva – hallgattam. Ezernyi éjszaka sötétségében derengett fel ismét a zene csodája, egyszerűsége, elemezhető és megfejthetetlen titokzatossága. Fájdalma, vígasza, boldogsága. Neki akartam tisztelegni azzal, hogy négy tételben iparkodtam követni útmutatásait. Más nyelven, borongósabban, olykor kétségbeesetten, de gondosan őrizve az emberi reménykedés utolsó szilánkjait; meg BARTÓK BÉLÁ-nak, aki a huszadik században bizonyította hat remekművében a műfaj hihetetlen teherbíróképességét. A formálást, szerkesztést az említett nagymesterek vigyázták, mondanivalóm megfogalmazáshoz a zene forrásvizéből merítettem. Annyit és úgy, ahogyan én gondolom.

Önarckép

A sors azzal tüntett ki, hogy sokan szerettek. Megrendült boldogsággal fogadtam ezt az ajándékot. Azzal büntetett, hogy sok irigyem volt. Hála égnek. Büszke vagyok magyar hazámra és arra, hogy Európa e csodálatos és tarka, fájdalmakkal, vidámsággal, elpusztíthatatlan erőkkel megáldott vidéke a szülőföldem. Itt váltam emberré.

(Forrás: Zeneakadémia, BMC, Muzsikalendárium, Papageno)

Megosztás

Ajánlott

Bejegyzések

PROMÓCIÓ

VEB 2023

Hírlevél

Magazin lelőhelyek

Kattintson a térképre!

Hírlevél

Member of IMZ
ICMA logo
A nyomtatott Papageno magazin megjelenését támogatja:
NKA logo