A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából Kossuth-díjat vehetett át Solymosi Tamás balettművész-koreográfus, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója, akivel díjakról, elismerésekről, a klasszikus balett műfajának jövőjéről és az utánpótlás-nevelés kihívásairól is beszélgettünk.
- hirdetés -
– Magyarország Kiváló Művésze, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, Harangozó Gyula-díjas, emellett pedig számos más elismerés birtokosa. Melyik áll önhöz a legközelebb?
– Természetesen az összes díjamnak nagyon örülök, hiszen mindenkinek jól esik kitüntetést kapni. Ezek mindegyike nagyon fontos visszajelzés afelől, hogy amit teszek, értékes, és valószínűleg jó úton járok. Viszont a Kossuth-díj a magyar kulturális élet legmagasabb elismerése. Ilyen rangos állami kitüntetésben részesülni minden művész számára hatalmas megtiszteltetés. Egyben felelősséget is jelent, mert a díjhoz méltó módon kell továbbvinnem az Operaház balettegyüttesét és iskoláját is.
– Hogyan fogadta?
– Még most sem hiszem el, hogy ez velem történt meg. Az ember ilyenkor háromszor visszakérdez, vajon nem tévedés-e? Rengeteg kép és gondolat cikázik a fejemben, úgy érzem magam, mintha egy kicsit elemelkedtem volna a földtől.
– Az előadóművészi, balettigazgatói vagy az oktatásszervezői működésének elismeréseként éli meg?
– Mindháromnak megvan a fontossága, és következnek is egymásból. Amikor annak idején kimentem a színpadra, ott egyedül tőlem függött, hogy a szó szoros értelmében képes vagyok-e megugrani a feladatot, meg tudom-e csinálni a forgást, vagy az emelést és közben bele tudok-e helyezkedni a karakterbe, a történetbe. Lassan tizenöt éve vezetem a Magyar Nemzeti Balettet, ami egy teljesen más kihívás, másmilyen felelőség is. Büszkén mondhatom, hogy a Magyar Állami Operaház balettegyüttese Európa egyik legnagyobb és legjobb klasszikusbalett-társulata lett az elmúlt majdnem 15 év alatt. Ennek eléréséhez kimagaslóan hozzájárult az intézmény vezetésének támogatása és a balettművészek, a mesterek és az adminisztráció kitartó munkája, amiért szeretnék mindannyiuknak köszönetet mondani. Úgy gondolom, az eredmények magukért beszélnek: repertoárunkon szerepelnek a legjobb magyar és külföldi koreográfusok művei, évadonként legalább 20%-kal több előadást táncolunk, mint 2010 előtt, szezononként 1000 feletti a jelentkezők száma, akik a Magyar Nemzeti Balettnél szeretnék folytatni pályafutásukat. Ezek az eredmények sok-sok ember együttes munkáját dicsérik, aminek nem tudtam volna az élére állni, ha korábban táncosként és koreográfusként nem szerzek tapasztalatot többek között Szentpéterváron, Moszkvában, Monte Carlóban, vagy olyan színpadokon, mint a Bécsi Állami Operaház, a Holland Nemzeti Balett, a drezdai Semperoper és a New York-i Metropolitan, valamint a Bolsoj Moszkvában. A legnagyobb közös eredményünk mégis az, hogy a balett egyenrangúvá vált az opera műfajával a 140 éves Operaház műsorán.
– Hogyan tekint vissza a Magyar Nemzeti Balettintézet történetére?
– Bizonyos folyamatok csak hosszú távon tudnak igazán kifutni, egy időszaknak pedig megvannak a szebb és nehezebb periódusai. Azt látom, hogy a kezdetek óta nagyon komoly fejlődésen ment át, az Operaház balettiskolája, vannak kiemelkedő eredményeink, és persze, további terveink is. Édesapaként is mondom, hogy gyermekeket nevelni a legnemesebb feladat a világon, oktatóként pedig kötelességünk átadni mindazt, amit mi a legnagyobbaktól tanultunk. Mesterem, Dózsa Imre tanítása és példamutatása adott mindig erőt ahhoz, hogy az előttem álló kihívásokat higgadtan és megfontoltan tudjam megoldani. A Magyar Nemzeti Balettintézet indulásakor egy maréknyi kisgyerekkel kezdtük, mostanra pedig több mint száz növendékkel foglalkozunk nap mint nap. A legfontosabb dolog az életemben a családom után, hogy a Magyar Nemzeti Balettet és az Operaház balettiskoláját a legjobbak között tartsák számon a világon.
– Ha a táncművészetek összessége felől közelítünk, mennyire sajátos a balett helyzete?
– A klasszikus balett a táncművészet egyik legnehezebb ága, hiszen nagyon komoly metodikai könyvek szólnak arról, hogy milyen szabályok szerint kell dolgozunk. Ez természetesen meghatározza a képzést, sőt annak idejét is, hiszen hosszú időn keresztül kell arra készítenünk a testünket, úgy felépíteni az izmainkat, hogy ezeknek az előírásoknak meg tudjunk felelni. Természetesen van átjárás, de az előbbiekből is következik, hogy egy klasszikus balettművész sokkal könnyebben adaptálódik a tánc egyéb, hangsúlyoznom kell, művészileg és emberileg is ugyanolyan értékes szeleteihez, ami viszont visszafelé sokkal nehezebben járható. A klasszikus balettnél ugyanis a kidolgozott technika az az alap, az a váz, amire aztán a karakterformálás, a művészi önkifejezés épül. Ezt nem lehet megspórolni.
– Az opera, mint műfaj kapcsán rendre felmerül, hogy van-e jövője, kell-e, és ha igen, akkor milyen irányba érdemes megújulni? A szűken vett balettszakma is találkozik ezekkel a kérdésekkel?
– A klasszikus balett esztétikája kötött, de úgy gondolom, hogy a közönség ragaszkodik ehhez a formához. A világot járva látom, hogy a közönség részéről továbbra is nagy az igény olyan történetmesélős, egész estés balettek iránt, amelyben a Magyar Nemzeti Balett hagyományosan erős, A diótörőből és a Hattyúk tavából például sosem tudunk eleget játszani. Ezért úgy gondolom, hogy amíg a balettnek van közönsége, jövője is van. Ám egy-egy klasszikus produkció kiállítása rendkívül költséges, és nemzetközi viszonylatban is csak kevés színház engedheti meg magának, hogy ilyen gazdag kivitelű előadásokat hozzon létre, és ilyen méretű és színvonalú együttest tartson fenn, ezért is nagyon hálás vagyok az Operaház vezetésének, hogy ebben minden támogatást megad.
– De miben tud vagy kell-e egyáltalán megújulnia a klasszikus balettjátéknak?
– Kötöttségeink miatt a megújulás nálunk leginkább a tánctechnika fejlődésén érhető tetten. Ami 40-50 éve kiemelkedő teljesítménynek számított, ma már nem az. A balettművészek a sportolókhoz hasonlóan folyamatosan feszegetik fizikai teljesítőképességük határait, a próbafolyamat és csúcsforma időzítése az előadásokra hasonlít az olimpiára való felkészülésre, a különbség csak annyi, hogy előadások jóval sűrűbben vannak. Látva a nemzetközi balettéletet, a táncművészek közt nagyon nagy a verseny, bekerülni egy-egy együttesekhez ezért komoly felkészültséget igényel. A változás a produkciók kivitelében is követhető. Nálunk pl. az Anyegin új kiállításán lehetett észrevenni, hogy a jogtulajdonosok is újragondolnak előadásokat, tehát a licenszek tartalma is változhat időről időre, ahogy technikai elemek is. Utóbbira számos példa van a Diótörőnkben is, ami a Vajnonen-Oláh Gusztáv féle klasszikusból indult ki, de sok helyütt változtattunk, nehezítettünk, látványosabbá tettük a koreográfiánkat Wayne Eaglinggel.
Solymosi Tamás – forrás: Operaház
Mindeközben azonban a mainstream figyelme az utóbbi évtizedekben elfordult a balettművészettől. Miközben 40-50 éve még az is tudta itthon, hogy ki Róna Viktor vagy Orosz Adél, aki nem járt soha az Operaházban, és Nyugaton is közszájon forgott Nurejev vagy Barisnyikov neve, ma már csak a szakma és a legelvetemültebb balettrajongók ismerik a legnagyobb együttesek vezető táncosait.
– A Magyar Állami Operaházon belül hogyan alakul a műsorstruktúra?
– Magyarország egyetlen klasszikusbalett-együtteseként kiemelt feladataink közé tartozik a klasszikus és neoklasszikus repertoár minél magasabb színvonalú bemutatása, ezekhez színvonalban illő magyar koreográfiák játszása és elősegítése, híres magyar mesterek koreográfiáinak megőrzése. Igyekszünk emellett kitekintést adni a legnevesebb és legjobb mai nemzetközi alkotók munkáira is, ha erre lehetőségünk van. A Magyar Nemzeti Balettnek évente százharminc előadása van, köztük olyan grandiózus projektek, amikor nyolcvan-kilencven táncos van a színpadon, emellett természetesen kivesszük a részünket az operai táncbetétekből is, és büszke vagyok, hogy ezek is rendre olyan koreográfiák, amik saját jogon megállják a helyüket. Klasszikus, neo-klasszikus vagy kortárs: számunkra nincs kicsi vagy nagy előadás, amikor a függöny felgördül, nekünk mindig a legjobbat kell nyújtanunk a közönség számára. A nevünk kötelez erre.
– Mik azok a kihívások, amikkel a klasszikus balettnek ma szembe kell néznie az utánpótlás frontján?
– Fontos probléma az utánpótlás kérdése: a világ megváltozott, és ha csak Magyarországot tekintem, akkor is az rajzolódik ki, hogy amíg húsz-harminc évvel ezelőtt nagyjából ezerötszáz fiú és kétezer lány szeretett volna balettművész lenni, addig ma jó, ha negyven, vagy ötven felvételiző van. A kevés jelentkező természetesen a későbbi mesterek számát is befolyásolja, oda pedig biztos nem szabad eljutni, hogy végül ne legyen olyan, aki át tudja adni a tudását az új generációnak. Kritikus pillanatban vagyunk, a balettutánpótlás kapcsán együttműködésre volna szükség.
– Látja ennek a megoldását?
– Utaltam már rá, hogy jövő generációjával megszerettetni a klasszikus zenét, balettet, operát mindannyiunk feladata. A klasszikus balett terén egyedülálló szerepünk van, aminek összes felelősségét és lehetőségét átérezzük. Az is világos, hogy a képzésnek ott kell összpontosulnia, ahol a későbbi művészeti munka zajlik, így van ez a világ összes nagy együttesénél. Ezzel kapcsolatban főigazgató úrral határozott és nagy terveink vannak. Annak ellenére, hogy a tánc a legkevésbé nyelvhez kötött műfaj és a mi együttesünk, sőt a legtöbb az országban már valamilyen fokon nemzetközi, nagy erőfeszítéseket kell tennünk a magyar klasszikus balettművészet gondosan előkészített újbóli felíveléséért.
