Váradi Helga inspiráló nemzetközi közegben fedezte fel a billentyűs hangszerek világát, miközben kutatói vénája is megmutatkozott. Számos hiánypótló tudományos és ismeretterjesztő munka fűződik a nevéhez, a svájci Rudolf von Tobel Alapítvány elnökségi tagjaként pedig keresi a fiatal tehetségeket és a klasszikus zene nemzetközi kapcsolódási lehetőségeit. Az alkotóval zenéről, kapcsolatokról és kölcsönhatásokról beszélgettünk.
- hirdetés -
– A historikus billentyűs hangszerek világából indultál. Miként kerültél kapcsolatba a kutatói munkával?
– A rohamosan változó világ arra készteti az előadóművészt, hogy reagáljon az élet impulzusaira. Ösztönösen szerettem mindig különböző tematikákban elmerülni, ezáltal is reflektálni a korszellemre, hiszen az összegző természetű, interdiszciplináris, multimediális hatások számottevő hatást gyakorolnak ránk manapság. Az évek során ehhez az attitűdhöz kapcsolódtak olyan sorsszerű találkozások, melyek minden esetben kijelölték az utat egy-egy (többéves) alkotói folyamat számára. Alapjában véve fontosnak tartom a nyitottságot, az elmélyülő megismerést, hiszen így teret kaphatnak új kölcsönhatások és ezáltal olyan tartalmak, minőségek jöhetnek létre, melyek fontos felimeréseket hordozhatnak.
– Ahogy az előadóművészethez, úgy a kutatói munkához valamiféle affinitás szükséges. Miként változott és változik számodra az alkotás fókusza?
– A zeneművészek esetében is megfigyelhető, hogy az az előadói, vagy ha úgy tetszik, életstratégia, amely egy korábbi világrend keretében még működött, periodikus „újragondolásra” szorul. Talán próbára tesznek bennünket életkörülmények; fokozatosan vagy éppenséggel hirtelen megváltozik a „világhangulat” és ezáltal a kulturális, közösségi élet és a közönség hozzáállása; esetleg sorsszerű fordulatokat élünk meg – vagy talán korábbi éltető energiák már nem ösztönöznek bennünket tovább – megújulásra van szükség. A megújulásnak pedig saját folyamata van, nem lehet siettetni.
Lassan 10 éve, hogy megszületett az első zenei projektem, a Bartók & Baroque (2016). Bartók Béla 1940-ben publikálta zongoraiskoláját – megemlítette a Mikrokosmos előszavában, hogy néhány művet a csembalón való előadásra is javasol. Foglalkoztatott a szokatlan fogalompárosítás, “Bartók Béla és a csembaló”. Izgalmas volt a hangszer új akusztikus szemszögből való felfedezése. Ebből a kezdeményezésből később még szép kortárs felkérések születtek, mint Solti Árpád nekem ajánlott csembalóversenye az Anima Musicae Kamarazenekar kíséretében, vagy a Camerata Zürich kamarazenekar Górecki-felkérése, a Sinfonietta Basel kortárs programja Sofia Gubaidulina megrendítő műveivel (a koncerteket a svájci rádió közvetítette). Ugyanakkor az első projekt a gyökerekről, a Kárpát-Medence szeretetéről, kölcsönhatásokról szólt. A zenei anyag összeállítása során Bartók Béla szerzeményeit állítottam kontrasztba általa tanulmányozott barokk szerzők műveivel.
A második zenei projektem Wolfgang Mozartot és nővérét, Nannerlt helyezte a középpontba: a testvériségnek, egyben az elfeledett csodaleánynak, a női virtuóznak állított emléket. Öccsével ellentétben ő sosem mert az apai döntés ellen szegülni, árnyékéletre kényszerült. A projekt egyedülálló művészeti szimbiózist képvisel, ugyanis az 1780-as évek divatjának megfelelően korhű viseletekkel, hiteles korabeli frizurákkal és forrásfelhasználással párosult; ebből rövidfilm is született, “Nannerl Névnapja” címen, eredeti naplóbejegyzései alapján (ld. Váradi Helga Youtube-csatornája).
Már Beethovennel és a férfi-nő-kapcsolat dinamikájával foglalkoztam, amikor a koronavírusjárvány minden külső tevékenységet leállított. Az elmaradt rendezvények, az izoláció időszaka arra ösztönöztek, hogy adott helyzetben a hangszer helyett, vagy inkább mellett az íróasztal mellől valósítsam meg munkáimat. Szerencsés voltam, hogy éppen ekkor érkeztek azok a feladatok, melyek segítettek áthidalni a kihívásokkal teli globális időszakot. Ekkor kezdtem el szorosabban dolgozni a Pablo Casals-tanítvány, Rudolf von Tobel szellemiségét ápoló alapítványnak is.
– Wolfgang Amadé Mozart, Bartók Béla, Geyer Stefi, Ludwig van Beethoven és Rudolf von Tobel. Látszólag nagyon különböző témák, mi az, ami mégis összeköti őket?
Ha röviden kellene válaszolnom, akkor az inspiráló hatások, majd az ezt követő intuitív, átlényegülő indíttatás és persze a szükséges megvalósító erők.
A Bartók-kutatásaim motorja Geyer Stefi ködös története volt: a róla szóló anyagokban nem lehetett a “saját hangját” hallani, ugyanakkor mindenki más szívesen nyilatkozott róla. 2015-ben a Zürichi Zeneművészeti Főiskola felkért anyaggyűjtésre (akkor még nem tudtuk, hogy négy év során egy kötetnyi anyag fog összegyűlni). Az elfeledett hagyatékot kalandos úton Görögországban fedeztem fel; Norvégiában, Bécsben, Budapesten további jelentős anyagokat találtam. Sikerült kapcsolatba lépni a magyarországi és svájci rokonsággal. További impulzus volt a Bartók Péterrel készített megrendítő interjú Floridában, ami arra sarkallt, hogy minden lehetséges rendelkezésünkre álló anyagot össze tudjak állítani a hegedűművésznőről. Kiváló csapattal dolgoztunk együtt, Dr. Dominik Sackmann professzorral és a főiskolai Kutató Központ munkatársaival világszerte első alkalommal sajtó alá rendeztük a tekintélyes anyagot. Természetesen központi motívum volt, hogy a teljes Bartók Bélával folytatott levelezés megjelenhessen. Tavaly sikerült a magyar kiadást megjelentetni, immár Dr. Vikárius László, a Zenetudományi Intézet és a Balassi Kiadó értékes munkájának is köszönhetően. A magyar kiadás Stefi nagymúltú svájci családjának anyagi támogatásával készülhetett el, a budapesti bemutatóra eljött Paroz nagykövet úr, Svájc képviseletében. Büszkén lehet mondani, hogy egy olyan tudományos igényességgel elvégzett munka a két megjelent kötet, mely a zenetudományi körök mellett a széles közönség számára is lebilincselő olvasmány lehet.
A Beethoven-tematikával a hirtelen elhunyt kanadai kutatónő, Dr. Rita Steblin tézise miatt kezdtem el foglalkozni, az eredményt pedig, a Halhatatlan Kedves egy lehetséges történetét korabeli források, modern művészfotográfia és Beethoven-művek eredeti hangszereken elhangzó művei által tárja az olvasó elé “APPASSSIONATA”, a multimédiás képeskönyv. Fontos volt számomra, hogy az eredeti helyszíneken, így Martonvásáron is forgassunk és magyar színészekkel dolgozhassak a nemzetközi produkció során. Az átlényegülés értelmében ugyanis megjelenítettük az eredeti szereplőket mai kontextusban.
Mozart esetében belesodort a kutatásba, hogy megismertem a tehetséges ruhatervezőt, Christian Tannert Bázelben, akivel később megalapítottuk a “Les Soirées Amusantes” („Szórakoztató Estek”) korabeli szalonkulturát képviselő társaságát. Christian az általam felvázolt zenei projekthez saját kézzel készítette el a ruhakölteményeket, így viselhettem a híres Mozart-családi festmény “Polonaise”-ruhamodelljét, melyben Nannerl annak idején megfesttette magát (Johann Nepomuk della Croce, 1781 Salzburg). Egy-egy kreáció a legigényesebb ruhaszövetekből készül historikus szabásminták alapján, heteken keresztül, nagyfokú koncentrációt és precíziót követel az készítőtől.
A jelenlegi fázisban a Lucerni Színház projektvezető pozíciója, illetve a Rudolf von Tobel Alapítvány döntéshozó feladatai új képességeket és kölcsönhatásokat aktiválnak munkáim során. Eredetileg arra kértek fel, hogy a Pablo Casals-tanítvány, Rudolf von Tobel hagyatékat rendezzem: naplóbejegyzései, levelezései, jegyzetei egy rendkívüli mester humanitárius és zenei munkásságát dokumentálják 1930 és 1995 között.
– Ki azok, akik ezeket a köteteket, hangzóanyagokat hasznosan forgathatják?
– Három projekt tulajdonképpen lemezmunka is, vagyis társul hozzá olyan hanganyag, mely egyértelműen a zeneszerető közönséget szólítja meg. A Geyer Stefi életművét feldolgozó kötet, ahogy korábban is említettem, tudományos alapokon nyugszik, ugyanakkor széleskörű érdeklődésre is számot tarthat, már csak a Bartók-levelezés rendkívül ritka, kitárulkozó mivolta miatt. Szeretném hangsúlyozni, hogy egyetlen fent említett projekt sem jöhetett volna létre “önmagában”; minden alkalommal olyan tehetségek találkoztak, ahol kölcsönhatások keletkeztek az alkotásra hívó vízió szolgálatában. Kiemelném itt még az észt fotóművész, Kaupo Kikkas munkáját, aki az APPASSIONATA képeit készítette mélyreható skandináv őszinteséggel. Beethoven esetében alapvetően egy művészi interpretációról van szó, amely természetéből fakadóan tabutémákat is feszeget. A Rudolf von Tobel-hagyaték feldolgozásánál az alapítvány úgy határozott, hogy az ismeretterjesztés legyen az elsődleges cél, így az elkészült anyag is ezt a célt szolgálja.
– Ha minden igaz, akkor a Rudolf von Tobel Alapítványban te magad is döntéshozó vagy.
– Miután sikeres bemutatót tartottunk 2021-ben a megjelent publikációm kapcsán a Berni Kaszinóban, felkértek az alapítványi elnökség tagjának. A Casals-féle életművet megismerve egyik fontos célom, hogy a Zene határokon átívelő, békét hirdető természetét nemzetközi kooperációs projektekkel segíthessem. Pablo Casals amellett, hogy a történelem egyik legismertebb csellóművészeként él a köztudatban, sugárzó szellemiség volt, aki az emberiséget szolgálta életművével. A spanyol polgárháború idején a katalán nép védelmére törekedett, majd koncertfellépésektől való elzárkózásával bojkottálta a II. Világháborút, Hitler törekvéseit és a Franco-rendszert. Az 1960-as években világszerte turnézott béke-oratóriumával, melynek “A Jászol” címet adta, Krisztust hirdetve. A békeüzenet ma aktuálisabb, mint bármikor. Casals életművének súlya többek között abból a több mint húszezer dokumentumból is kiderül, melyet az utókorra hagyott. Kisugárzásáról csak annyit dióhéjban, nem kevesebb mint kilencezer (!) emberrel levelezett élete során. Megint csak visszatérnék arra, hogy miként változik a világ, jelenleg az emberiesség, a társadalmi egyenlőség, az egymás felé fordulás újra háttérbe szorul. Egyúttal Földanya jelzi számunkra, hogy globális változásokra lenne szükség. Kulcsfajként, az Édenkert kertészeként még számtalan kibontatlan lehetőség áll előttünk egy élhetőbb egyensúly kialakítása érdekében.
Váradi Helga
Az alapítvány azért jött létre, hogy a szakadékok mélyítése helyett a kapcsolódás lehetőségét támogassa, nem mellesleg a zeneművészeten keresztül fiatal tehetségeket juttasson lehetőségekhez. Hálás vagyok, hogy egyre aktívabban támogathatom ezeket a folyamatokat és tehetek a kapcsolódások érdekében. Svájci bázissal rendelkezünk, de az elképzeléseink, terveink határokon túl ívelőek. Hogy egy példát említsek, nemrég a világszólista grúz hegedűművésznő, Lisa Batiashvili keresett meg minket; tehetségtámogató projektet javasoltam neki, melynek saját alapítványán keresztül védnöke is. Sikeresen alakul a spanyolországi Pau Casals-Alapítvánnyal is a kezdeményezett csereprogramunk, ahol támogatott fiatal művészeink megismerhetik a máig impozáns tengerparti Casals-Villát és fantasztikusan berendezett Múzeumot, felléphetnek a helyszínen a csereprogram keretében. Pályázati lehetőségek természetesen magyar fiatalok számára is lehetségesek a svájci alapítvány honlapján keresztül, különösen, ha Svájcban szeretnének felsőfokú zenei képzésben részesülni. Elsősorban fiatal csellóművészek támogatását tűztük ki célul az alapító végrendeletének értelmében.
– Hová tartasz most? Lesz az előzőekben említett projekteknek további kifutása?
– Beethoven-projektem a férfi-nő kapcsolat örvényeit dolgozta fel. A legújabb hatások transzcendens, „kozmikus” tematikát sejtetnek, ebben pedig az orgona hangsúlyos szerepet fog kapni, a keresztény kultúrkörben betöltött szakrális szerepének köszönhetően is. Az írást illetően foglalkoztatnak lírai formátumok, de a jövőben biztosan növekedni fog a közösségeket támogató, kulturális alapzatokat erősítő munkák száma – ez már most latszik a színház, mint „gondolatokat serkentő kulturális intézmény” és az alapítvány mint „támogató szervezet” társadalmi folyamatokat megcélzó hatásaiban.
– Nagyon sokrétű munkát végzel, hogyan tudsz rendszerezni, feltöltődni?
– Az biztos, hogy a legkülönfélébb témákban vagyok képes kalandozni: Most éppen a tengerészet egyik nagy hőse foglalkoztat, Horatio Nelson admirális életrajzát olvasom (Portsmouth-ban, az angol királyi kikötőben máig őrzik az eredeti állapotában megmaradt Victory („Győzelem”) csatahajóját, ahol 1805-ben halálos golyótalálat érte), de a hobbizöldségtermesztés, vagy Goethe színelmélete szintén foglalkoztat. A 20. századi festőtechnika Liane Collot d’Herbois tanítása szerint az akvarell- és pasztellszínek birodalmába kalauzol. Említendő az “ikebana”, a zen-filozófián alapuló japán virágrendezés, de az országúti biciklitúrák is visszatérő tevékenységek (ideális esetben a Balaton-felvidéken, vagy a Mediterrán-szigetvilágban, Norvégia lenyűgöző tájain).
Végszóként talán: minden alkotási fázisnak külön élete van, saját “születése” és “halála” – amikor lezárul egy alkotási folyamat, valami az alkotóban is “lezárul”, az alkotás szellemi értelemben kikerül a kezei közül. Ha visszatekintek korábbi munkáimra, annak idején átlényegültem velük – most leginkább kívülről tudom szemlélni őket. Utólag például nehezemre esik meghallgatni saját zenei felvételeket, az imént leírt folyamat következtében. De itt már nem is az „én” lényeges, hiszen a munkák valódi rendeltetése, hogy mások számára fedjenek fel ismeretlen világokat. Minden apró visszajelzés örömteli visszaigazolása annak, hogy a vonzástörvények működnek, az örökös változások közepette is.
