Ismét a világhírű Andrés Orozco-Estrada dirigálja a Fesztiválzenekart. A kolumbiai dirigenst fiatalkoráról, karrierje kezdetéről kérdeztük, és nagy lelkesedéssel beszélgettük Berlioz művészetéről: április 14-17. között három hangversenyt vezényel a Müpában, és egyet Pécsett.
- hirdetés -
– Nem ez lesz az első alkalom, hogy a Budapesti Fesztiválzenekart vezényli. Mesélne arról, hogy ismerte meg az együttest?
– Két éve vezényeltem utoljára ezt a nagyszerű együttest, az én részemről kifejezetten élvezetes együttműködés volt. Már akkor nagyon megfogott, ahogyan zenélnek, Csajkovszkij különösen érzelmes 5. szimfóniáját játszottunk, és egészen kivételesen sikerült. Tényleg csodás benyomásaim voltak, ritka az ilyen egyéni, eleven hangon muzsikáló zenekar. Az idei program is izgalmasnak ígérkezik – fűszeres, színes, jó értelemben meglepő összeállítás.
– Fischer Iván karmesteren keresztül ismerkedett meg az együttessel?
– Furcsa módon még nem találkoztam Fischer karmester úrral, a zenekart viszont többször is hallottam élőben, többek között Bécsben, még évekkel ezelőtt. Nem beszélve a lemezekről! Szóval őszinte örömmel vettem a felkérést.
– Korábban egy amerikai zenekar, a Houston Szimfonikusok vezetője volt, majd Európában kapott állásokat. Más egy amerikai zenekarral dolgozni, mint a tengeren innen?
– Igen, de rögtön hozzáteszem, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar az európai együttesekhez képest is más. Más a légkör, a dinamika jellemzi őket. Amerikában jellemzően minden nagyon gyors: a próbák feszes menetrend szerint zajlanak, a zenekarok rendkívül jól felkészültek, technikailag kiemelkedő színvonalon játszanak. Ott sokszor már az első próba után koncert következik. Európában – és így a Fesztiválzenekarnál is – ennél több idő áll rendelkezésre. Nemcsak a darabot tanuljuk, hanem egymást is: van idő figyelni, reagálni, építkezni. Ez másfajta mélységet ad a közös munkának. A legérdekesebb azonban az, hogy bárhol is játszunk – Amerikában, Európában vagy Ázsiában –, minden zenekar, minden társulat egy sajátos kis világ, egy kompakt társadalom, saját kultúrával, hagyománnyal, beidegződésekkel. Nekem ez a legizgalmasabb: hogy ugyanaz a kottalap, ugyanaz a zenemű teljesen másként szólal meg attól függően, kik játsszák.
Andrés Orozco-Estrada és a Budapesti Fesztiválzenekar – fotó: Hegyi Júlia Lily
– Valakitől azt hallottam, hogy az amerikaiak nem szeretik a költői képeket. Ha azt mondja nekik, hogy „gondoljanak egy napfényes tájra” vagy „egy nyári napra”, visszakérdeznek: Maestro, kevesebb vagy több vibratót kér?
– Van benne igazság. Sok amerikai zenekarnál tényleg nagyon koncentrált, szoros a próbaidő, és elvárás, hogy a karmester hatékonyan, technikailag pontosan fogalmazzon. Ők már úgy jönnek próbára, hogy technikailag szinte minden a helyén van – így főleg a hiányzó részleteket várják, hogy a karmester „beigazítsa”. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne helye az érzelmeknek, a képeknek, a színeknek. Én úgy gondolom – és ezt alkalmazom –, hogy egy jó karmester mindig képes arra, hogy megnyissa a zenészek képzeletét. Persze az nem jó, ha túl sokat beszél a karmester. De hát a zene nemcsak hangok sora, hanem élmény, képzelet, lélegzet. És ezt néha egyetlen szóval jobban el lehet mondani, mint a zsargonokkal.
– Ön Medellínben született, Kolumbia gyönyörű városában, Dél-Amerika felső csücskében. Milyen hatások érték fiatalon?
– Valóban gyönyörű város, az időjárása pedig egész évben tavaszias: sok napsütés, jókedv, pozitív energia. Ez szerintem hat az emberre – rám biztosan. Azt hiszem, ez a fajta derűs hozzáállás része lett annak is, aki vagyok zenészként és emberként. Gyerekként hegedültem, zenekarban játszottam, kórusban énekeltem, aztán nagyon fiatalon vezényelni kezdtem, tizennégy éves voltam, amikor először álltam zenekar élére. Egy kis iskolába jártam, ahol minden egyben volt: hegedűóra, ének, harmónia, zenetörténet – és közben matek meg biológia is. Teljesen természetes módon szőtte át a zene az egész oktatást. A vezénylés szeretete is ebből nőtt ki: azt az érzést kerestem, hogy hogyan lehet valamit közösen létrehozni. Aztán Bogotában tanultam egy darabig, de hamar rájöttem, hogy ha a legnagyobbat akarom elérni, ahhoz tovább kell mennem. Így jutottam Bécsbe, ahol végül karmesterként tanultam tovább.
Andrés Orozco-Estrada és a Budapesti Fesztiválzenekar – fotó: Hegyi Júlia Lily
– Nem jelentett sokkot ilyen fiatalon Európába kerülni?
– Tizenkilenc éves voltam. De nem viselt meg – inkább maga volt a valóra vált álom. Persze voltak nehézségek: a pénz, az idegen nyelv, az időjárás, emlékszem, márciusban érkeztem, hideg volt, havazott. De hát ezért küzdöttem, és ha újra kezdhetném, egyetlen pillanatát sem változtatnám meg az utamnak.
– Most egy fiatal hegedűművésszel, María Dueñasszal lép fel, korábban már zenéltek együtt. Ön javasolta szólistának?
– Igen, játszottunk már együtt többször is. Lalo Spanyol szimfóniáját is előadtuk, amely a koncerten elhangzik majd. Fiatal, rendkívül tehetséges, de érett, gazdag játéka van, igazi alkotó személyiség.
– Két nagy romantikus művet játszanak: Lalo Spanyol szimfóniáját (ami valójában hegedűverseny) és Berlioz Fantasztikus szimfóniáját. Különösen közel állnak önhöz ezek a darabok?
– A Spanyol szimfónia nagyon tetszik, olyan, mintha a hegedű végig táncolna a zenében. A Fantasztikus szimfónia pedig egyike a zenetörténet nagy mesterműveinek. Már többször vezényeltem, de most kifejezetten várom, hogy a Fesztiválzenekarral adhassuk elő, mert az ő szabad szellemiségükhöz különösen illik. Ez a szimfónia tele van újításokkal, az „idée fixe” visszatérő motívuma például előrevetíti a wagneri vezérmotívumokat.
Andrés Orozco-Estrada és a Budapesti Fesztiválzenekar – fotó: Hegyi Júlia Lily
– Talán nem a zeneirodalom legtökéletesebb szimfóniája, de egészen forradalmi. Hallani, hogy egy fiatalember műve.
– Pontosan! Nagyon köszönöm, hogy megfogalmazta helyettem. Lehet, hogy nem olyan tökéletes felépítésű, mint Brahms vagy Mahler szimfóniái, de sokkal lényegesebb, hogy tele van kísérletezéssel, bátorsággal, belső meggyőződéssel, hogy valami új szülessen. Ez az energiája az, amitől mindig működik.
– Járt már korábban Budapesten is. Van valamilyen különleges emléke?
– Nagyon élénken él bennem, hogy a közönség milyen figyelmes volt, hallgatott a zenére, majd a végén egészen lelkes, ütemes tapssal ünnepelt. A Müpa lenyűgöző akusztikájú terem, modern és szép. Játszottam már itt több zenekarral is, és a Zeneakadémián is vezényeltem. A budapestiek szerencsések, hogy két ilyen kiváló, egymástól különböző profilú, gyönyörű koncerttermük van.
