Kondorosi Karolina hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem DLA képzésének hallgatója Stachó László, a Zeneakadémia tanára és Varga Katalin, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Affektív Pszichológia Tanszékének professzora által tartott közös kurzus (Altered States of Consciousness, Hypnosis and Music) keretében készítette el Changes of Consciousness During a Music Performance című munkáját, melynek része három olyan, nemzetközileg ismert művésszel készült interjú, melyeket sorban egymás után teszünk közzé a szerző engedélyével. Az alábbiakban a Würtz Klára zongoraművésszel készült beszélgetés olvasható.

– Hogyan írnád le azt az élményt, tudatállapotot, amit a színpadon átélsz, amikor koncerten játszol?

– Az általam optimálisnak mondott állapot az agy, szív és fül hármasának kiegyenlített jelenléte. Tehát a darabok szellemi építkezését és a bennük folyamatosan jelenlevő affektust, érzelem megjelenítését egy szuperérzékeny fül hallgatja. Intenzíven hallani és hallgatni, és arra reagálni, hogy valóban mi is történik, iszonyú fontos.

Egyébként sokféle koncertállapot van. Furcsa, de én szeretem, ha nem optimálisak a körülmények. Nemrég például Ukrajnában koncerteztem, ahol a koncertteremben nem volt fűtés, az emberek bundákban ültek a közönségben. Ez fizikálisan egy olyan állapot, amiben különösen nehéz játszani, de valahogy az extra probléma rajtam lazít.

Azt hiszem, hogy gyerekként voltam igazán felszabadult előadó, hal a vízben. Sajnos később sok mérgező hatás ért. Gyermekkoromban egyáltalán nem volt számomra gátló tényező az, hogy többszáz ember hallgatja a játékomat. Persze a tudatosság sem volt igazán jelen még a zongorázásomban, de nagyon ki tudtam tárulkozni a közönségnek, mert természetemből adódóan ez az alkat voltam. A Zeneakadémián eszméletlen erős tudatosítási folyamaton mentem keresztül, aminek hatására tulajdonképpen megromlott a viszonyom a színpadi léttel. Olyan gondolataim lettek, hogy tulajdonképpen milyen jogon játszom én koncerten? Kialakult bennem egy rettenetes folyamat. Először teljesen lementem a pokol mélyére, ahol olyan szinten semmisítettem meg magam, hogy aztán amikor kimentem a színpadra, az már egy heroizmus volt, amiben legyőztem magam. Dehát ezek rettenetesen felesleges körök. Ahhoz, hogy ezektől a negatív gondolatoktól el tudjak távolodni, és az érvényesség érzését megengedjem magamnak, muszáj volt elhagynom a zeneakadémiai közeget. Persze ezen kár panaszkodni, mert az ember túljut idővel az ilyen küzdelmeken, amik részét képezik a doktrínának.

– Mit gondolsz, vajon az, hogy ilyen nagy lelki utat jártál be egy-egy koncert előtt, milyen módon tett hozzá a játékodhoz?

Úgy éltem meg, hogy ezeken az önbüntető körökön muszáj végigmennem, pedig most már látom, hogy egyáltalán nem kell. Ahhoz, hogy magától értetődő legyen koncerten játszani, elképesztő biztonságérzés kell, és hit magadban.

– A művészeknek tehát jól kell bánni a tudatosság és az intuíció arányával?

– Igen, így van. A tudatosításnak az a lényege, hogy egy ponton teljesen el tudd majd engedni. Ha hozol egy döntést koncerten, azt nem írhatod felül állandóan a tudatoddal. Elfogadni azt a rémséget, hogy a koncerten a pillanat itt és most van, és aztán el is múlik, de jön a következő, aminek szintén organikusan kell illeszkedni a folyamatba, nagyon izgalmas, felfokozott tudatállapot. A szupertudatosságnak a gyakorláskor van helye – ahogy tanárom, Kocsis Zoltán jegyezte meg némi vitriollal: ne akarj a koncerten hirtelen jobb lenni, mint amilyen vagy. A munka elvégeztetett. Ezt azzal azért kiegészíteném, hogy az igazán inspirált koncerteken – a felfokozott készenléti állapotnak, az akusztikának, és az új időarányok felfedezésének köszönhetően – új perspektívák, összefüggések nyílhatnak meg a darabok egyébként is örökké tartó felfedezésében.

– Hogyan írnád le, milyen érzés számodra a módosult tudatállapot koncertezéskor? Milyen fizikai, érzetbeli tapasztalataid vannak erről?

– Amit mindenképp érzékelek, az az ego elhagyása. A kis zavaró démonok: kétely vagy éppen önelégültség szépen elkotródnak, vagy várnak amíg újra támadhatnak az emberre. A flow-élményben megjelenik egyfajta történetmesélés. Azt közvetítem, amit nekem mondott a darab a hosszú hetek, hónapok, évek alatt, amennyi közös időt eltöltöttem vele. Az anyag élő és akkor, az adott pillanatban formálódik. Ehhez belső nyugalom kell, a megemelkedett pulzus és az esetlegesen fellépő izom rigiditás ellenében is. Ha a belső nyugalom megvan, akkor az izomzat és a pulzus is rendeződik.

– Hogyan érzékeled az idő múlását koncert közben?

– Megszűnik teljesen. Egy más dimenzióba kerülök valahogy. Van egy olyan érzés is benne, mintha megállíthatnám az időt egy-egy pillanattal. Azért addiktív színpadon lenni, mert egyfajta teremtőerőt tapasztalhatunk meg, miközben valójában nem mi teremtünk mégsem, hiszen a zeneszerző a valódi teremtője a műnek. Ugyanakkor az adott idősíkban a művet mégis az előadó teremti meg, és ezzel csodálatos érzés játszani.

Ugyanakkor nekem nagy felfedezés volt a pályám során, hogy mennyire szeretem a stúdiómunkát, mert azt a fajta intim beszélgetést a darabokkal, amit nagyon szeretek, a stúdióban van idő megvalósítani. Nincsenek görcsök, figyelemelterelő tényezők. Én például nagyon szenzitíven reagálok a közönségre koncerteken, pedig nem kellene, mert ez is gátolhatja a flow-élmény létrejöttét. Ez egy paradox helyzet: ki kell zárni a közönséget ahhoz, hogy be tudjam engedni őket abba, amit csinálok. Amíg fiatal voltam, kifejezetten gátló tényezőként jelent meg a tudatomban a közönség. Úgy éreztem, mintha rengeteg szadista ülne ott, akik mind azt várják, hogy elvérezzek. Pedig természetesen ez nem így van, ez egy félelem, amit én kreáltam.

– Koncertek előtt van-e bármilyen szertartásod, ami szükséges ahhoz, hogy jól érezd magad a színpadon?

– Igen, voltak ilyenek régen, de teljesen felesleges ma már. Az a fajta rákészülés, hogy a koncert előtt a teremben több órán keresztül gyakoroltam magamat kimerítve, teljesen szükségtelen valójában. Ma már a koncert napján arra törekszem, hogy egyre inkább eltávolodjak a felesleges ingerektől és egyfajta zenei magzatburokba visszatérjek. Tehát elképzelem a hangszíneket, a tempókat, végigveszem fejben a zeneművek térképét. Egy gondolat ilyenkor nagyon gyorsan át tud ölelni akár kétórányi zenei anyagot. Ami ezt az egészet izgalmassá, törékennyé teszi az az, hogy mindig minden változik. A félórával korábban zajlott próbán hallott hangzás nem ugyanaz, mint az a hang, amit a koncerten hallok a színpadon, és másnap sem lesz ugyanaz. Mindig fehér lappal indulunk és nem következik automatikusan, hogy lesz flow. Persze van az évtizedes rutin, de az lehet annyira káros is mint amennyire hasznos művészi értelemben.

– Volt valami olyan konkrét fordulópont a pályádon, amihez kötni tudod azt, hogy elengedted a küzdelmes gondolataidat, szokásaidat?

– Ahogy az énerőm gazdagodott, fejlődött, a mellékes dolgok fontosságukat vesztették, és ezáltal szabadnak érzem magam.

– Amikor az ember színpadon van és játszik, beleengedi magát egy átlényegült állapotba. Azonban a kontroll teljes elengedése nem lehetséges, ezáltal egy kettős állapot jön létre az előadóban. A sportolók gyakran úgy írják le a flow-élményt, hogy olyankor jelentkezik a legintenzívebben, amikor a legerősebben feszegetik fizikai határaikat. Illetve sokan úgy élik meg, mintha már nem is ők csinálnák az adott tevékenységet, hanem csak úgy magától történne. Vannak esetleg ehhez hasonló élményeid a hangszeres játékban?

– Igen. Persze ezt rengeteg munkának kell megelőznie, hogy átengedhesd magad ennek az erőnek, ami tulajdonképpen Te magad vagy átszellemülve. Maga a felfokozott koncentráció megteremt egy olyan feszültséget, erőt, teret, amiben a hallgatók és előadók között kölcsönös energiaáramlás jön létre. Azonban ez nem minden közönséggel jön létre egyformán könnyen.

– Vannak-e olyan szerzők, akik műveinek előadásakor könnyebben tudod átadni magad a flow-élménynek?

Az elmúlt években sokat játszottam Bach Goldberg-variációk című darabját, ami nagy élmény volt számomra, egyrészt mert korábban ritkán játszottam Bachot, másrészt rengeteg élménnyel gazdagodtam a darab előadása közben. Amikor Bachot játszom különösen erősen működik bennem egyfajta spontaneitás, mintha minden egyes előadás egy újabb felfedezőút lenne.

– Hogy érzed, hogyan viszonyul egymáshoz a szellemi, és a technikai tevékenység a hangszeres játék során átélt módosult tudatállapotban?

Úgy gondolom, hogy a flow-ban a szellemi és a technikai tevékenység teljesen organikusan működik együtt. Az előretervezés, megvalósítás és utókontroll logikusan és zavartalanul követi egymást.

– Szerinted a flow-élményben megjelenik egyfajta eltávolódás a testi érzetektől?

– A flow-ban nem távolodunk el a fizikai valónktól, hanem olyan jól, és zavartalanul működtetjük, hogy a lényeges zenei folyamatokra tudjunk teljes önazonossággal koncentrálni.

– Hogyan neveled a tanítványaidat arra az attitűdre, amivel a koncertezés tényleg flow-élménnyé válik? Hiszen ez nem magától értetődően jön létre.

– A növendékeknek nem nagyon tudok szellemi pirulát adni, ami majd biztosan flow-élményt eredményez. De azt igen, hogy minél többet tudjanak, érezzenek, gondoljanak a darabról, a mű váljon vérré, szenvedéllyé bennük. Legyen meggyőződésük, amit talán később elhagynak, vagy revideálnak az évek során, de hit és rengeteg munka nélkül ne várják a flowt. Ezt senki nem tudja megspórolni és végső soron ez a legszemélyesebb szféra, amelyben mindenki egyedülállóan viselkedik, mind fizikai, pszichés, idegrendszeri és még rengeteg más vonatkozásban.

– Te, mint előadó hogyan éled meg a koncerted élvezeti faktorát?

– Van, hogy az előadó nagyon jól érzi magát, de közben a közönség kicsit zavarban van, mert nem igazán jut el hozzá a katartikus élmény. Ilyen esetekben az előadó tulajdonképpen csak élvezkedik a színpadon. Szerintem a darabot kell élvezni, nem a saját színpadi jelenlétünket. Azt hiszem, hogy kell egyfajta küldetéstudat is. Borzalmas ez a szó, mert nagyon veszélyes, de mégis szükség van rá. Iszonyatosan izgalmas ez, mert ha nagyon felerősödik ez a küldetéstudat, az már visszaüt. Számomra fontos, hogy egy előadó elsősorban hiteles legyen, és ne pátosszal túlfűtött képet mutasson magáról. Elképesztő a mai világban, hogy a közönség milyen imidzset vár el egy pódiumon lévő embertől.

– Szóval egy igazán hiteles előadó elsősorban természetes.

– Igen, de ha le tudnánk írni, hogy ez pontosan hogyan működik, akkor máris elmúlna a varázsa, mert olyan ez, mint a költészet. Prózaian is el lehet valamit mondani, de egy költő rengeteg olyan rejtett üzenetet közöl, amit nem lehet lefordítani, vagy értelmezni középiskolás könyvek módján. Talán nem is kell. Igazán személyes dolog, hogy ki az, aki számomra hiteles, és akinek a játékát hallgatva nekem egyfajta igazságérzetem lesz, és ez így szép.