Oktatási tervekről, társadalmi megosztottságról, főiskolás emlékekről és mentorokról mesélt a Nemzeti Színház színművésze, a megújult SZFE leendő oktatója.
– Hogyan fogadta a tanári felkérést az újonnan alakuló SZFE-re?
– Megtisztelő volt a megkeresés. Számos dolgot mérlegelnem kellett, például azt, hogyan állok ambíció dolgában. Presztízs szempontok nem vezettek, hiszen igazságérzet, szenvedély és elhivatottság nélkül tilos tanítani. Az előttem tornyosuló robosztus nemekkel is kezdenem kellett valamit, mire azt mondtam, igen, rendben. Próbáljuk meg.
– Mik azok a tendenciák, elképzelések, amiket biztosan szeretne beépíteni a tantervbe?
– Világos, tiszta, pusztán szakmai elveken alapuló tematikákkal fogunk működni, ebben biztos vagyok. Az elsődleges cél, hogy a fiatalokat határozott iránymutatások mentén juttathassuk el a felvételitől a pályára lépés pillanatáig. A mikénteket viszont nem egyedül az osztályvezető dönti majd el, hanem egy tanári közösség. Vannak felvetéseim, terveim, de a kidolgozás csak most kezdődik, hamarosan itt a felvételi, szeptemberben pedig elindulunk.
– Hogyan értékeli az SZFE elmúlt időszakát? Valóban radikális újragondolásra volt szüksége az intézménynek?
– Amikor kinevezték Vidnyánszky Attilát az SZFE élére, úgy gondoltam, hogy jó döntés született, hiszen szakmai hitelessége a Nemzeti Színház élén végzett munkáját is beleértve alkalmassá teszi őt bármilyen, a szakmánk közösségét érintő ügy képviseletére, döntések előkészítésére és lebonyolítására. Példa nélküli csatározás, békétlenség szereplői lettünk, kultúrharcba keveredtünk, és nem értjük, hogy miért pont mi. Miért nem 10, 20 vagy 40 évvel ezelőtt vívták ezt meg? A színházművészet közös ügy, feladatunk pedig az, hogy bevonjuk ebbe a most felnövekvő művészgenerációt.
– Milyen örökséget kapott a főiskolán, amiról úgy gondolja, hogy tovább kell adni?
– Tanyasi, vágóhidat megjárt, nem túl művelt, kultúra nélküli „túlkoros” fiatalként fértem be a főiskolára, kíváncsian és befogadón. Nagyszerű mestereim, Horvai István, Kapás Dezső, Montágh Imre és Szabó István sokat dolgoztak azért, hogy belső adottságaimat felismerjem, és bátran alkalmassá tegyem magam tehetségem képviseltetésére. Most is azt teszem. Igen, azt nem mondták, hogy könnyű lesz. Később tanársegéd is voltam mellettük, de akkor még nem gondoltam, hogy pályám mostani szakaszán ismét tanítani fogok.
– Milyen meghatározó emlékei, alakításai voltak a főiskolán?
– Osztálytermek, vetítő, Ódry Színpad – kihívásokkal teli, félelmetes terek, ahol Mágnás Miska, Csicsikov, Ványa bácsi, Bicska Maxi, Svejk és Dimitrij Karamazov lehettem. Megtanultam, hogy nincs közvetlen átjárás egyik lehetőségből a másikba, a tűrőképesség fejlesztése pedig bizony része a munkánknak. Ahogyan a siker, úgy a bukás is lehet mérhetetlenül szorgos és alázatos munka eredménye.
– Van megoldás a jelenlegi krízisre?
– Párbeszéd nélkül természetesen nincs. A sajtón keresztüli üzengetés ezt nem pótolja. Jó szándék és jóakarat nélkül semmi nem megy. Indul a félév, készítjük elő a következő tanévet. Fontos, hogy a fiatalok ne buborékjaikból, politikai híradásokból nyerjenek kétes információkat. Számomra természetes, hogy szakmánk legizgalmasabb képviselőihez mindig lojális, a közös munkára pedig büszke leszek. Kívánhatok az utánunk érkezőknek ennél jobbat? A politikai ízlés nem befolyásolhatja a szakmai alapon hozott pedagógiai döntéseinket. Mesterségünk kultúraközvetítő, közösségformáló alapja az elhivatottság, szenvedély, bizalom és hit. A konfliktus, az konfliktus, ezt meg kell oldani, de közben tényleg arra gondolok, hogy miért. Miért most, miért mi, és miért én? De ha már így jártunk…