Kelemen Barnabás október 15-én, pénteken a XX. Gödöllői Liszt Fesztiválon ad koncertet a Királyi kastélyban a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közösen, ahol Mendelssohn d-moll hegedűversenyét adják elő. A művész kapcsolata az együttessel szokatlanul összetett, hiszen már szülei is itt zenéltek. Rolla János örökségéről, a folyamatosan érő kovászról és a Mendelssohn-darabhoz fűződő különleges viszonyáról beszélgettünk a szólistával.
– Épp Bolzanoból tartotok haza a legkisebb gyermeketekkel együtt. Könnyen össze tudjátok egyeztetni a szülői és a zenészi teendőket?
– Abszolút. De ebben már nagy gyakorlatunk van, hiszen nem ez az első eset, amikor hasonló élethelyzetben vagyunk. Logisztikailag persze nehezebb kicsit, hiszen mindig a legoptimálisabb megoldásokat keressük, ugyanakkor annyit ad, annyira feltölt minket, hogy el sem tudnánk képzelni másképp.
– Október 15-én a Liszt Ferenc Kamarazenekarral adsz közös koncertet. A zenekarhoz fűződő viszonyod pedig igencsak összetett, hiszen többek között szüleid is itt muzsikáltak.
– Igen, édesanyám csembalózott, édesapám pedig gordonkán játszott. Mondhatni az anyatejjel szívtam magamba a zenekar légkörét, a kivételes hangzását és mindazt a csodát, amit a Liszt Ferenc Kamarazenekar jelentett és jelent ma is. Sok kedves és fontos emlékem is van. Ilyenek például az esti koncertek előtti utolsó próbák, amelyekhez Rolla János mindenképp ragaszkodott, és amelyek nagyon hasznosnak bizonyultak. Ezek nagy többségén én is részt vehettem, mindig ugyanarról a helyről néztem, ahogy játszanak a zenészek. Több külföldi turnén is jelen lehettem és a lemezfelvételek is kivételes alkalmak voltak. Az egyik legemlékezetesebb, amikor Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét kétszer is rögzítették, egyszer a régi Filharmónia épületében a Vörösmarty téren, majd az Olasz Intézetben.
– Említetted a zenekar sajátos hangzását. Miben ragadható ez meg?
– Szavakkal nehéz körülírni, inkább csak érzi az ember. A tradíciónak, a komoly munkának, a ránk jellemző kultúrának és a komoly minőségnek egy olyan elegye, ami csak ritkán hallható. Olyan ez, mint egy jó kovász, folyamatosan érik és egyre csak érik, fejlődik. Ez annyira nyilvánvaló, hogy a mai napig, az összes itt muzsikáló zenész érzi és átérzi mindezt. Az sem véletlen, hogy a zenekar Vivaldi: Négy évszak-lemeze a mai napig etalonnak számít. A legkülönbözőbb előadói stílusok művelői, a hagyományosabb irányzattól át egészen Nigel Kennedyig a legnagyobb hatású lemezek között emlegetik.
Ez a sokféleség jellemzi a szólisták kiválasztását is. A legnagyobb neveket sikerült meghívni Magyarországra, akik annyira megkedvelték a zenekart, hogy rendszeresen magukkal vitték európai koncertkörútjaikra. Rolla János azonban nem elégedett meg ezzel, mindig fejlődni akart, új utakat keresni és fontosnak tartotta, hogy olyan, az akkori fiatal generációt képviselő művészekkel is együtt dolgozhassanak, mint például Thomas Zehetmair.
– Milyen a kapcsolatod a jelenlegi társulattal és az új művészeti vezetéssel?
– Várdai Istvánnal kiváló kapcsolatot ápolok, csak úgy, mint a zenekar összes tagjával, remek zenészek, akikkel mindig öröm együtt játszani. A tavalyi Kaposfesten is játszottunk már együtt, ahogyan a jövőben is számos közös fellépést tervezünk. Igazán inspiráló közeg, nagyon várom a pénteki koncertet.
– Mendelssohn d-moll hegedűversenyét játszod. Van valami személyes kötődésed ehhez a műhöz?
– Igen közel áll hozzám ez a concerto. Először is azért, mert annak ellenére, hogy Mendelssohn 14 évesen írta, rendkívül komoly mondanivalóval rendelkezik, valódi érzelmeket, szenvedélyt hallunk benne, egy érett zeneszerző műve. Talán Mozart írt hasonló darabokat ifjú korában, de ilyen mélységű gondolatokat nem tartalmaztak a korai munkái. Sajnos én már sokkal idősebb voltam, amikor megtanultam, és játszottam a darabot, mint maga a szerző, de a kisfiam 13 évesen Takács-Nagy Gábor vezényletével előadta. Kivételes élmény volt látni, ahogy Gáspár azonosul Mendelssohn érzelmeivel, sajátjaiként éli meg. Olyan különleges pillanatok ezek, amik élete végéig vele maradnak.