A 20. század második felének egyik legmeghatározóbb lírai szopránja a milánói Scalában, Arturo Toscanini kedvenceként kezdte pályáját, később pedig a Metropolitan Opera csillaga lett – Maria Callas mellett.
A művész 1922. február 1-jén született Renata Ersilia Clotilde Tebaldi néven az olaszországi Pesaróban. Apja, Teobaldo Tebaldi elismert csellóművész, anyja, Giuseppina Barbieri jó hangú ápolónő volt. Szülei még születése előtt elváltak, így anyjával, a nagyszülői házban töltötte gyerekkorát Langhiranóban.
Hároméves korában gyerekbénulást állapítottak meg nála, ezért nem vehetett részt megerőltető tevékenységekben. A zene iránt kezdett érdeklődni, és a helyi templomi kórus tagja lett. Zenei tanulmányait tizenévesen kezdte meg a pármai konzervartóriumban: előbb zongorázott, majd énekelni tanult Italo Brancucci és Ettore Campogalliani növendékeként. Tanárai közül nagy szerepet játszott a kor elismert dívája, Carmen Melis is, akinek segítségével 1944-ben debütált az operaszínpadon Boito Mefistofeléjében, Rovigo operaházában.
Pályája elején többek között a Bohéméletben és az Andrea Chénierben szerepelt a pármai operaházban, illetve az Otello Desdemonájaként is bemutatkozott Triesztben. A nagy áttörést azonban az 1946-os év hozta meg számára, amikor Arturo Toscanini egy meghallgatás után leszerződtette a milánói Scalába. Tebaldi az operaház háború utáni újranyitó koncertjén lépett fel először, és az ’50-es években a Scala sztárjaként ünnepelték.
Hangját a híresen szigorú Toscanini is csodálta, angyalhangnak („voce d’angelo”) nevezte.
Ő beszélte rá, hogy énekelje el az Aida címszerepét, ami Tebaldi egyik legnagyobb sikere lett. (Érdekes adalék, hogy az opera 1953-as filmváltozatában ő kölcsönözte a hangját az Aidát alakító Sophia Lorennek is.)
A tengerentúlon 1950-ben a San Franciscó-i operaházban mutatkozott be Aidaként, a New York-i Metropolitan Operában való debütálására pedig 1955-ig kellett várni, amikor Desdemona szerepében, Mario Del Monaco partnereként állt színpadra. Ettől kezdve mintegy húsz éven át nagyrészt a Metben énekelt, ahol rövidesen „Miss Sold Outnak” kezdték hívni, mivel nevére tódult a közönség.
Közel 270 alkalommal lépett fel a New York-i operában, szerepei közt főként Verdi- és Puccini-hősnőket találhatunk (Mimi, Tosca, Cso-cso-szán, Manon Lescaut, Minnie stb.), de az ő hatására vették műsorra például Cilea Adriana Lecouvreur című operáját, amit a Met akkori igazgatója, Rudolf Bing ki nem állhatott.
Utolsó operaelőadására 1973 elején került sor: az Otellóval búcsúzott, ugyanazzal az operával, amivel 18 évvel korábban debütált az intézményben.
Tebaldi legnagyobb riválisának Maria Callas számított, akivel mindketten az 1950–60-as években élték pályájuk virágkorát. Hogy rivalizálásuk mennyire volt valós, és milyen mértékben szította a sajtó és saját rajongótáboruk, nehéz megállapítani. Az viszont biztos, hogy hangi adottságaik, énektechnikájuk és repertoárjuk nagy része is eltért egymástól. Míg Tebaldi főként Verdi- és verista operákban énekelt, Callas a drámai szoprán szerepekre, később pedig a bel canto irodalomra koncentrált.
Tebaldi sosem ment férjhez, elmondása szerint nem tudta volna összeegyeztetni az énekesi karriert a feleség és az anya szerepével. Rövid ideig egy basszista, Nicola Rossi-Lemeni volt a partnere, hosszabb kapcsolatban pedig Arturo Basile karmesterrel élt.
Visszavonulása során 1976-ig adott szólóesteket. Ebben az évben intett búcsút a Carnegie Hall közönségének, sőt New York-i életének is, és visszaköltözött Olaszországba. A milánói Scala színpadán lépett fel utoljára nyilvánosság előtt.
Élete utolsó évtizedeit Milánóban töltötte, de San Marinó-i otthonában érte a halál 2004. december 19-én, 82 éves korában. A család kápolnájában helyezték örök nyugalomra, Langhiranóban. Az ottani kastélyban 2010-ben egy kiállítást nyitottak az emlékére.
Renata Tebaldit a 20. század egyik legjelentősebb lírai szopránjaként tartják számon, akit kétszer is Grammy-díjjal ismertek el. 1959-ben szólóénekes kategóriában kapta meg, 1961-ben pedig egy Turandot-felvételét díjazták, amelyet Birgit Nilsson, Jussi Björling és Giorgio Tozzi oldalán, a római operaház zenekarával készített.
(Via Wikipedia)