A sanghaji születésű Haochen Zhang először azzal vált híressé, hogy 2009-ben megnyerte a tizenharmadik Van Cliburn Nemzetközi Zongoraversenyt, és a verseny alatt töltötte be tizenkilenc éves korát. Azóta két lemeze jelent meg a BIS kiadónál, a Prokofjev- és Csajkovszkij-zongoraversenyek albumát pedig nagyon kedvezően fogadták a kritikusok. Ezúttal nagy vállalkozásba kezdett: Beethoven versenyművét rögzítette a Philadelphia Zenekarral Nathalie Stutzmann vezényletével.
Zhang technikailag kifogástalan: rendkívül muzikális, de viszonylag egyszerű interpretációkat ad, amelyek nélkülözik az egyéni, azonnal felismerhető vonásokat. Az első három versenymű egyensúlyukban és visszafogottságukban felismerhetően klasszikus – finomságukban és pontosságukban alapvetően Mozartot követik.
Zhang és Stutzmann egyértelműen az első két versenyműhöz kapcsolják a harmadik concertót, hangsúlyozva annak lírai kiegyensúlyozottságát, ahelyett, hogy a szokásos álláspontot képviselnék, és protoromantikusnak címkéznék. A lassú tétel azonban lélekkel teli mélységében határozottan „beethoveni”. Zhang olvadékonyan szép és meglepően mély, finoman játszik; vannak pillanatok, amikor a Largo Chopin romantikáját vetíti előre – és a gyönyörűen felvett hangzás fokozza ezt az érzést.
Az első három versenymű e céltudatos csoportosítása ideálisnak mondható. A kérdés az, hogy van-e stiláris ugrás a harmadik és a negyedik zongoraverseny között, és hogy Zhang áthidalja vagy hangsúlyozza-e ezt a szakadékot, vagy felismerhetően hasonló irányban halad tovább.
Stutzmann most nagyobb súlyt kér a zenekartól, míg Zhang sokkal nagyobb súlyt ad a bal kezének, és kerekebb, rezonánsabb hangot varázsol anélkül, hogy a megszokott rugalmasságából bármit is feláldozna.
Végül, de nem utolsósorban az Emperor is felér majd hozzájuk minőségben, az előadásban nincs hiány lendületből és szenvedélyből, és örömmel jelentem, hogy Zhang a legkevésbé sem vonakodik attól, hogy a vadabb, harcias részeknél megfelelően markáns elemet vigyen a hangjába.