Az olyan felvételeknek köszönhetően, mint ez a mostani, egyre inkább előtérbe kerül Johann Wilhelm Wilms mint Beethoven egyik jelentős kortársa, aki jobbat érdemel korábbi kvázi ismeretlenségénél. A Brilliant Classics a német szerző zongoranégyeseit és egy zongoratrióját vette lemezre, az előadó a G.A.P. Ensemble.
Az Allgemeine musikalische Zeitung 1807-ben úgy jellemezte Wilmst, mint „generációjának egyik legzseniálisabb, leglelkesebb és legműveltebb művészét”: ezt az összefoglalást igazolják többek között az ezen a kiadványon is szereplő kamarazenei darabok. No, de ki is volt ez a Wilms?
Wilms Köln közelében született 1772-ben, mindössze két évvel Beethoven után és mintegy 60 kilométerre tőle, de karrierjét előadóként (fuvola és zongora) és zeneszerzőként Amszterdamban teljesítette be, ami további párhuzamokra hívja fel a figyelmünket. Egészen a közelmúltig arról volt ismert, hogy ő komponálta a holland nemzeti himnuszt. Stílusát talán inkább a gördülékenység és a báj jellemzi, mint a mélység, de ez az album végigjárja saját „fejlődési” útját egy korai zongoratrió elegáns klasszikus modorától a romantika és a melankólia intimitásáig.
Bár Wilms zongoranégyeseit már korábban is felvették, ez az első olyan lemez, amely korhű hangszerekkel készült. A G.A.P. Ensemble néven ismert Emilio Percan, Aymat Fusté és Luca Quintavalle célja a korszakok közötti zenei hídépítés – ahogyan azt maga Wilms is tette egykor. Korábbi lemezeikről lelkes kritikákat írtak a Gramophone, a Diapason és más magazinok is. A felvétel 2021 októberében készült a WDR rádió kölni stúdiójában.
Két zongoranégyese közül az Op.22-es egy négytételes kamaramű, amelyben a zongora a „primus inter pares” (első az egyenlő között) szerepét tölti be, míg az Op.30-as, inkább tűnik egy vonóstriókíséretes zongoraversenynek. Bár ezek a művek – különösen formai szempontból – még mindig teljes mértékben a 18. század szellemiségéhez ragaszkodnak, a fokozott virtuozitás és a harmonikus szabadság tekintetében olyan zeneszerzők kompozícióihoz és stílusához hasonlíthatók, mint Dussek vagy Weber. A G.A.P. együttes játéka a korhű hangszerelés ellenére a romantikus interpretációt vetíti előre. Stílushatáron mozgunk tehát, a leszabályozott klasszikus formákból már-már kitörni vágynak azok a bizonyos indulatok, ám itt még kézzel tapintható a vezérlő erő, a rendszerező elv.
Nagyon kellemes hallgatnivaló, én háttérzenének is javasolnám, leginkább azért, mert kevésbé információdús muzsika, mint amit tehetségesebb (zseni) kortársai komponáltak.