A Kaposfest nagyon jó volt eddig is, vidám, különleges és sokszínű, és a szombat megkoronázta az egész, elképesztően bő és színvonalas kínálatot. Ahogy már megszoktuk, a műfaji változatosság jellemezte a produkciókat, az esti koncert kellően meg lett bolondítva ahhoz, hogy plusz élményt adjon.
Ugyanis nem egy, hanem három helyszínen hallottunk előadásokat, közben pedig a közönség vándorolt egyik helyről a másikra. És ha ez nem lett volna elég élménynek, volt benne még egy csavar: az első hangverseny egyszerre kezdődött a református templomban és a Szivárvány Kultúrpalotában. Ki-ki eldönthette, hol kezd, majd utána egyesítettük erőinket és megnéztük a Lukács Miklós vezette Cimbiózis koncertjét, ezúttal szabad ég alatt. Majd ismét különváltunk és mentünk a másik helyszínre, ami kimaradt.
A vándorlás együtt, a közönség a zenészek, a fesztivál szervezői, szertelen, laza az egész…erősíti, hogy
van ebben valami jó értelemben vett hippis, ahogy a séta közben meglegyint minket a szabadság szele.
If you are going to…..Kaposvár…. Csak a rend kedvéért, felhívom a figyelmet (már aki nem tudná!), hogy a legendás Woodstock Fesztiválnak éppen idén van az ötven éves évfordulója, még csak nem is kérdés, miről jutott ez eszembe.
A Kultúrpalotában kezdtem Bartókkal és Ligetivel, jól jártam vele. Ezek a dalok, énekhangra és zongorára, bármennyire is összetettek, bevezető-ráhangoló darabok, bevezetés ez a magyar népi kultúrába is. Ismét elképedek mennyire gazdag ez, mint ahogy azon is, mennyi mindent ad hozzá Bartók, ez megszokhatatlan élmény, és nem is lehet eleget hallani. Károlyi Katalinnak az anyanyelve ez a zene, Würtz Klárával remek párost alkotnak.
Már kezd sötétedni, mikor átmegyünk a Vigasságok Terére, ahol teljesen más a hangulat, valamiféle fúziós jazz vár ránk. Nagyon hangulatos kint ülni a szabadban, kiváló a tér, nem is értem, miért nincs több koncert itt, adná magát, még akkor is, ha klasszikus zenék és akusztikus hangszerek esetében szükség lenne hangosításra. Valószínű, hogy nem zavarna senkit a rosszabb hangzás, eleget ad a nyári este hozzá, hogy jól érezzük magunkat.
Lukács Miklóst már tegnap is dicsértem az Enescu-improvizációkkal kapcsolatban, itt most világzenei hatásokkal operáló jazzt játszik zenekarával. Annyira egyedi a stílusuk, annyira impulzív és energikus az előadásmódjuk, hogy a közönség nagy része elkezd mozogni az ütemekre, visz minket a flow.
Soha nem gondoltam volna, hogy a cimbalom jazz-hangszerré is válhat, nem is nagyon lehet jellemző, kivéve, ha ilyen kivételes tehetség kezeli.
Hihetetlen, ahogyan a semmiből, az éledező apró hangokból egyszer csak felépül egy világ, ami kiteljesedik, majd újra lebomlik, hogy aztán ismét kialakuljon egy új. A műfajok közötti átjárás, a szerkezeti felépítés bonyolultsága miatt el lehet mondani, hogy itt is új világot teremtettek a semmiből.
Felkerekedek újra, követem a többieket, a cél ezúttal a templom, ahol a Mendelssohn-kvintett hallható éppen. Késő van már, a kitartó közönség ráér beszélgetni, égnek a fények, világos van, amikor bejönnek a zenészek, mintha csak egy baráti társaságban adnának koncertet. De ez így is van, a fesztivál közönségét akár nevezhetnénk már egy kiterjedtebb baráti körnek, sokan vannak, akik végig, az egész héten át itt voltak. Elkezdődik a koncert. Energikus, sodró lendületű zene, igazi Mendelssohn-nyitótétel.
Figyelek is, nem is, de mégis jelen vagyok, csaponganak a gondolataim, nézem a körülöttem lévő arcokat, lassan a háttérből hallom már a zenét, elringat.
Ránézek a telefonomra is, érkezett-e valami új hír, milyen idő lesz holnap, valaki üzent is. Válaszolok, közben azon veszem észre magam, hogy ütemesen hajlongok a vonósok által életre hívott hangokra. Egyszerűen jól érzem magam és nem csak én vagyok így ezzel. Több, telefonból szűrődő fényt látok, előttem is ül egy fiatal srác, épp csetel, de közben bólogat az ütemre ő is.
Ez egyáltalán nem baj, ahogy azzal sem lenne, ha épp elmajszolnánk egy csokit közben, vagy ellenőriznénk frizuránk minőségét egy tükörben, vagy épp szemeznénk egy csinos lánnyal. Hisz régen sem volt másképp.
Liszt, Chopin közönsége még nem volt az a jól viselkedő, egy helyben ülő, feszülten előre néző mintafogyasztó.
Hangosan beszélgettek egymással, kellemesen falatoztak és iszogattak, és korántsem visszafogottan nyilvánítottak véleményt. Tapsoltak és fütyültek, és annak volt nagy tisztelete, aki még jó poénokat is tudott kitalálni bekiabálási célokra. És a hagymáskofák nagy üzleteket csináltak az előadások előtt, egyrészt hajigálni való munícióval látni el a nézőket, másrészt a koszorúfonás alapanyagával, mert a hagymakoszorú erős nemtetszést fejezett ki. Zajlott a zenei élet, és nemcsak a pódiumon.
Aztán elcsendesedett és konszolidálódott, és lett olyan, hogy „hangversenytermi viselkedéskultúra”. Megnőtt a koncentrációnk, és figyelmünk kizárólag a zene irányába terelődött. Már nem érdekelt más, csak a zongoraművész billentése, a karmester pálcahasználata, és hogy a tubás megint eltolja-e a szólót, vagy végre megcsinálja rendesen.
Nem érdekelt már a mellettünk ülő gondja-baja, nem érdekelt, hogy min vitatkoznak ott, a sor túlsó végében, vagy hogy írt-e épp válaszüzenetet szívünk választottja, és hogy mit játszott a Fradi a Bajnokok Ligája selejtezőjében. Pedig ez nem baj, ha a zene ott van. És szól minden mögött, minden előtt, rezonál a lelkekben, ezzel semmi fel nem veszi a versenyt. Nem azért figyelünk, mert úgy illik, hanem azért, mert az egyszerűen jól esik.
Itt, a templomban nagyon jó lenni most, mert gyönyörű nyári este van, zajlik a fesztivál, a koncert után vár ránk a vacsora és a behűtött sör.
És közben Mendelssohn Kvintettje szól.