1989 decemberében Nagyszebenben két azonosítatlan lövés dördült el, ami a tüntetéseket véres káoszba fordította. A hadsereg a felkelők mellé állt és megkezdte a feltételezett elkövetők, a rendőrség és a titkosrendőrség tagjainak a letartóztatását. Álhírek és kósza pletykák terjedtek arról, hogy a fegyveres testületek tagjai megmérgezték a vizet és embereket raboltak el. A hadsereg sajátos megoldást talált ki az 500 letartóztatott fogvatartására: az iskola üres úszómedencéjébe terelték az embereket. A medencébe bárki bekerülhetett akár a tüntetők közül is, ha egy szemtanú azt vallotta, hogy látta lőni a tüntetőkre vagy más bűntettel vádolta. Voltak, akik heteket töltöttek ebben az abszurd kommunában 1989/90 telén. Tudor Giurgiu a román történelemnek erről a szinte ismeretlen szeletéről forgatott filmet. A Libertate’89 – Nagyszeben rendezőjével a film premierje után beszélgettünk a Cinefesten.
– Hogyan talált rá erre a történetre?
– Véletlenül. Meg sem fordult a fejemben, hogy a történelemnek erről a pontjáról forgassak. A producer, Oana Giurgiu talált rá és mutatta meg ezt a történetet, amire csak annyit tudtam mondani: „Hű, ez nagyon bizarr, annyira groteszk!” Olyan volt az egész, mint valami görög tragédia. Végigkövetjük az eseményeket és azt is, ahogyan a legkülönfélébb kapcsolatok alakulnak ki eközött az 500 ember között, akik az úszómedencében raboskodnak.
Annak ellenére, hogy korábban ellenségek voltak, kénytelenek együtt élni. Fogalmuk sincs arról, mi történik a külvilágban. Rettegnek. Nincs ételük, vizük. Elterjed a pletyka, hogy megmérgezték a vizet. Látva mindezeket a részleteket úgy éreztem, hogy ez egy kész film önmagában is. Azt gondoltam, hogy fontos, hogy meg tudjuk közelíteni ezeket a témákat.
– Ön találkozott túlélőkkel, esetleg olyanokkal, akik maguk is a medencében raboskodtak?
– Igen, nagyon hosszú folyamat volt. 2-2,5 évet töltöttem azzal, hogy annyi emberrel találkozzak, amennyivel csak tudok. Nem volt egyszerű feladat. A dolgot bonyolította, hogy nem találtunk pontos feljegyzést arról, hogy kiket is tartottak fogva a medencében. Megpróbáltam például fotókat felkutatni, mert biztos voltam benne, hogy a helyszínen jártak újságírók, akár külföldi tudósítók is és fotóztak.
– A film szerint külföldi újságíróknak mutatják meg a foglyokat. Ezek szerint ők is jártak a helyszínen?
– Igen, de csak a letartóztatásról találtunk felvételeket, arról, hogy a terrorizmussal gyanúsítottak valójában a sportcsarnok üres medencéjében lettek volna, arról nem. Nagyon valószínű, hogy valaki – feltehetőleg a katonaságtól vagy a Securitatétől – eltávolította őket az aktákból.
Beszéltem olyanokkal, akik a medencében voltak, civilekkel, helyiekkel, katonákkal, hogy megértsem, átérezzem azokat a megrázkódtatásokat, amiken keresztülmentek. Ez egy olyan folyamat volt, ami érzelmi szempontból eléggé megviselt. Nagyon magamra vettem a dolgot. Nem volt könnyű időszak. De egy ponton el kellett gondolkoznom azon, hogy sokan megsebesültek, szenvedtek, de vajon ők pozitív hősök voltak ebben a történetben?
Mert ahogy az egyik szereplő ki is mondja: „Én nem öltem meg senkit, csak megvertem őket. Persze, vertem civileket.” Szóval azt gondoltam, rendben, nézzünk meg a filmet erkölcsi szempontból, mert itt nem az amerikai filmek pozitív hőseivel van dolgunk. Ezek olyan emberek, akik korábban a többiek ellen voltak. Megverték őket olyasmikért, hogy hallgatták a Szabad Európa Rádiót. Szerintem az erkölcsi felelősség kérdése nagyon összetett, épp ezért tetszett annyira a medencében zajló erőfitogtatás, konfliktusok. Élvezem azt, hogy a közönség egyetlen pillanatig sem lehet biztos abban, hogy kiben bízhat. Szerintem ez kulcsfontosságú eleme a filmnek.
– És a film nem szolgáltat semmilyen háttértörténetet a szereplőkhöz.
– Valóban nem.
– Nem lehet tudni, hogy a főhősünk jófiú, egy családapa, ahogy először látjuk vagy épp olyan ő is, mint a többiek. Ő is egy az állam emberei közül, a Securitate tagja. Kicsit olyan a helyzet, mint Zimbardo börtönkísérlete, amikor a rabok és az őrök szerepét felcserélték.
– Ezért is gondoltam, hogy nagyon bizarr. Nagyon furcsa, hogy szomszédok voltak, együtt fociztak, ismerték egymást. Hogy lehetséges, hogy ismeritek egymást és hirtelen azzal vádolom a barátomat, hogy terrorista és a hadsereg tagjaként teljesen biztos vagyok benne, hogy meg akarta ölni a társainkat. Hogyan változhatnak meg az emberi lények egyik pillanatról a másikra egy ilyen konfliktusban? Hogy válhat egyik napról a másikra egy teljesen átlagos emberből olyasvalaki, aki képes megkínozni másokat?
Ezek a kérdések mind felmerültek bennem a forgatókönyv írása közben, az események elemzésekor. Az járt a fejemben, hogy nagyszerű színészeket kell találnom, akik képesek megmutatni ezeknek a karaktereknek a különböző oldalait. Nagy kihívás volt egy egész stábnyi, ugyanazon a szinten biztosan jól teljesítő színészt találni, akik ezt hitelesen képesek bemutatni.
– Valós személyekről mintázta a szereplőket?
– Igen, sok karakterhez merítettem ihletet azokból, akik jelen voltak az eseményeknél, különösen a hadsereg parancsnok esetében. Őt teljesen a valós személyre alapoztam. Ő még ma is Nagyszebenben él és nem szívesen áll a nyilvánosság elé. Bár felmentették a vádak alól érzésem szerint részben ő volt felelős a kialakult helyzetért.
De más valós személyeken alapuló karakterek is bekerültek a filmbe, mint az a pár, akinek a fiát megölik az autóban. Beszéltem is velük, ez az epizód nagyon megrázó volt számomra. A férfi pszichiátriai kezelésre szorult a történtek miatt.
Néhány esetben például a Militia tagjainál pár nevet is megtartottam meg vagy épp csak kicsit változtattam meg.
De végül úgy döntöttem, hogy fikciót használok. A főhős, Viorel Stanese teljes mértékben kitalált alak. Természetesen felhasználtam különböző valós történetek elemeit. Valahogy jobb érzés, hogy kitalált karakterrel dolgozom, mert egy ponton túl a valóság annyira erőteljes volt, hogy úgy éreztem, behatárolja a lehetőségeimet a történetszövésben.
Szóval egy ponton azt mondtam, rendben, eleget kutattunk. Mostantól használjuk a fantáziánkat és nézzük meg, mi történik! Mert, ha megkérdezed a Militia tagjait azt fogják mondani: „Mi nem lőttünk! Mi nem lőttünk!” Persze, de fegyverrel a kézben járták az utcákat. Amire azt felelik: „De lefelé tartottuk!”, de abban az óriási káoszban előfordulhatott, hogy valaki egy civil irányába célzott.
– A vetítés utáni beszélgetésen említette, hogy például a medencében fogva tartott fiatal fiú valós személy.
– Találkoztam vele. Számára ez volt az élete legborzalmasabb eseménye. Még mindig nem akart emlékezni rá. „Játszottam, találtam egy pisztolyt az utcán. Kipróbáltam a garázsunkban. Ütöttem egy lukat a falba. Nagyon hangos volt. Átjöttek a szomszédok. Ők aztán feljelentettek a hadseregnél, akik rögtön a medencébe vittek.” – ennyit volt hajlandó elmondani.
Rá kellett jönnöm, hogy ezeknek az átlagembereknek, akik hirtelen a pokolban találták magukat az egyetlen lehetőség arra, hogy ezt maguk mögött tudják hagyni és tovább tudjanak lépni egyénként, az a felejtés. Megpróbáltam kihúzni belőlük egy csomó információt. Azt gondoltam, mivel ő a legfiatalabb, biztosan emlékszik. Azt hiszem nem is az volt a gond, hogy ne akart volna emlékezni, inkább ezeknek az embereknek a gondolkodásmódja. Nem akarnak visszamenni a múltba.
– Történelmi filmről beszélünk, bizonyos elemei mégis nagyon aktuálisnak hatnak, mint – a hivatalos sajtóban is terjedő – álhírek, összeesküvés elméletek, pletykák. A film azt is megmutatja, hogy egy ilyen helyzetben ezek milyen veszélyesek lehetnek.
– Pontosan, ma is ebben élünk. Örülök, hogy ezt mondja, mert elméletben valóban 1989-ben játszódik a film, de nézzük csak meg napjainkban milyen hatalma van a híreknek, különösen amelyek a közösségi média felületein terjednek! Hogyan tudják megváltoztatni az embereket és őrültségekre rábírni őket. Vessük ezt össze az akkori történésekkel!
Én magam 17 éves voltam akkor. Emlékszem, hogy az egész országban keringtek pletykák arról, hogy mérgezett a víz, nem szabad meginni. Kósza hírek szóltak arról, hogy ilyen vagy olyan autóból lőttek a tüntetőkre. Néztük a tévét és elhittünk minden szót, ami elhangzott. Csak évekkel később jöttünk rá, hogy milyen mértékben használták propaganda célokra és manipulációra a köztévét. Az állami tévének azóta sem sikerült helyrehoznia a renoméját. Még mindig annak a hatását nyögi, ami akkor történt.
Ez a film megtanít minket arra, milyen hihetetlen ereje van a manipulációnak és milyen könnyű egymás ellen fordítani az embereket. Nem csak a tévéről beszélek, hanem a közösségi médiáról, ami amellett, hogy demokratizálta a helyzetet teret engedett a téves információk, összeesküvéselméletek terjedésének. Azt gondolhatnánk, ezek csak szavak, de nagyon veszélyessé válhatnak. Ez elég aktuálisnak érződik.
– És az is kiderül, hogy milyen könnyű egyik oldalról a másikra kerülni. Valaki lelkesen vonul a tüntetőkkel, aztán egyszer csak a medencében találja magát.
– Igen, mindig ez a kérdés: Emberi lényként számomra melyik a legjobb pozíció egy ilyen helyzetben? Rögtön alkalmazkodsz. Pontosan ezt mondja a hadsereg parancsnoka is. És bár nem találom a valós fickót különösebben szimpatikusnak, de egyet kell vele értenem, amikor azt mondja, hogy ez háború volt. „Mire számítottál? Megtanítjuk a katonai akadémián, hogy hogyan kell viselkedni háború idején? Nem, ez egy háború volt. És nem tudtam, hogy ki kerül ki győztesen. Hogy Ceaușescu emberei visszatérnek-e a hatalomba, vagy sem.” Vagyis ezeknek az embereknek a számára – teljesen biztos vagyok benne – élet-halál kérdése volt, hogy melyik oldalt választják. Ez sokat elmond a gyengeségünkről is, illetve arról, hogy kitartunk-e egyetlen pozíció mellett, mert mindig biztonságban akarjuk érezni magunkat és a győztes oldalán akarunk állni. Az új vezért akarjuk követni.
– Van valami megoldása arra, hogy mi a legjobb megoldás egy ilyen helyzetben? Hogyan lehet túlélni egy hasonló szituációt vagy hogyan lehet a legkisebb sérüléssel kikerülni belőle?
– Szerintem az volt a legfontosabb, hogy nézzünk szembe a helyzettel, nézzünk szembe az igazsággal. Ha csak egyetlen megkérdőjelezhető igazság létezik, akkoris legalább vegyük számításba a kockázatokat, és még ha nem is kellemes, nézzünk szembe a hibáinkkal, a múltunkkal. Az egyéni felelősségvállalás nélkül, anélkül, hogy feltenném magamnak a kérdést, mi az utam? Hol hibáztam? Hogyan változtathatok? A személyes felelősségre vonáson kívül nincs más megoldás.
A valóságban azonban sok esetben ezek az emberek, akiket az események kapcsán meginterjúvoltam, majd aztán be is kerültek a filmbe, nem tették meg ezt. Csupán csak új narratívákat, kerettörténeteket találtak ki maguknak. A könnyebbik utat választották azzal, hogy újraírták, újrafogalmazták az eseményeket, így mostmár képesek velük együttélni.
Nem faggatják őket többet a nyomozók és így tovább. Minden elmúlt. Vagyis élnek tovább a saját kitalációikkal, agyszüleményeikkel, ami szerintem rendkívül hamis és egészségtelen.
– Személyesen az ön számára melyik a film legfontosabb mondata?
– Számomra a film elején folytatott beszélgetés, amelyben az egyik kulcsszereplő, Ceaușescu titkosrendőrségének tagja naiv idealistáknak nevezi a tüntetőket, akik milliószám protestálnak országszerte. Kijelenti, hogy ha megkapnák a szabadságot, akkor sem tudnának mihez kezdeni vele, nem tudnák, hogyan kezeljék a helyzetet, hogyan fogadják.
Most, hogy már több évtizedes tapasztalatunk van ezen a téren rájöttem, hogy pontosan ez történt – mert nem csak Romániáról van szó. Számos országra szakadt rá valamilyen formában a szabadság, majd aztán nem tudtak megbirkózni ezzel az érzéssel, mert nem volt pénzük, megmérgezték az elméjüket, hozzá voltak szokva egy meghatározott működési modellhez. Vagyis valójában nem voltak hozzászokva egy más típusú élethez. Így végülis egy másfajta Ceaușescut vártak, egy másik vezetőt, akire majd felnézhetnek. Azért szeretem ezt a pillanatot, mert kicsiben magában rejti mindazt, ami utána történt.