“A mi korosztályunk, a Z-generáció számára a munkahely már nem csak egy megélhetési forrást jelent. Mi sikeres karriert akarunk, egyre feljebb lépni a ranglétrán, és ezért áldozatokat hozni is hajlandóak vagyunk. Néha túl sokat is.
Ez alól én sem vagyok kivétel. Ha így lenne, nem kellett volna részt vennem a Swan Lake Központ kiégést kezelő terápiáján. A kezelés után már más színben látom a világot, de az idevezető út nem volt egyszerű. Elmesélem a történetem.
Motiváció a maximumon
Az egyetemről frissen kikerülve minden fiatalban ott lobog a tettvágy. Végre a kezünkben van az áhított diploma, a munkaerőpiac pedig tárt karokkal vár! Nekem ráadásul óriási szerencsém volt, hisz nagyon hamar felvettek egy ígéretes pozícióba.
Jó hírű multicég, menő iroda, céges mobil és laptop, kedves munkatársak, korrekt fizetés, előrelépési lehetőségek. Minden pályakezdő ilyen munkáról álmodik! Bár úgy éreztem, hogy megfogtam az Isten lábát, eltökélt szándékom volt, hogy keményen fogok hajtani, ezzel bebizonyítva, hogy itt a helyem közöttük.
Nekem nem kellett kétszer szólni, ha felmerült a túlórázás lehetősége, minden kérésre azonnal igent mondtam, sokszor még mások feladatait is átvállaltam. Mivel elismerték a teljesítményemet, ezért úgy gondoltam, megéri feláldozni szinte minden szabadidőmet és a magánéletemet. Ekkor még nem sejtettem, mekkorát tévedek.
Elindulás a lejtőn
A kezdeti lelkesedésem pár hónap múlva észrevehetően lecsökkent. Bár még mindig lelkiismeretesen végeztem a munkám, már közel sem leltem benne annyi örömöt, mint a kezdetekkor. Továbbra sem mondtam nemet semmire, de most már inkább csak a félelem vezérelt, nem mertem ellenkezni, nehogy kirúgjanak.
Valahogy a dicséretek is abbamaradtak. A kollégák mostanra természetesnek vették, hogy én állandóan hajtok, noha már éreztem, hogy lassan elérem a teljesítőképességem határait.
Folyton fáradt voltam, csak a kávé és az energiaital tartott életben. Éjjelente mégsem tudtam aludni, állandóan csak a munkán járt az eszem. Ekkorra már tudatosult bennem, hogy kezdek belefásulni az egészbe, és ezt nem csak a munkára értem.
Hétvégente sem tudtam kikapcsolódni. Nem volt kedvem semmihez, iszonyúan kimerültnek éreztem magam, lemondtam a baráti találkozókat, gyakran még a telefont sem vettem fel. Nem találtam a helyem, nem leltem többé örömet az életemben. Csak végigszenvedtem valahogy a napokat, de belülről teljesen üresnek éreztem magam, szinte minden mindegy volt már.
Érkezik a segítség
Egy régi barátom vette észre azt, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Persze megpróbáltam meggyőzni, hogy semmi bajom, de nem hagyta magát. Folyton azt mondogatta, hogy szerinte kiégtem, és segítségre van szükségem.
Eleinte tagadtam a dolgot, de végül beláttam, hogy jót akar, és hajlandó voltam segítséget kérni. A pszichoterápiás kezelések rávilágítottak arra, hogy hol siklott félre az életem, és hogyan tudom újra felépíteni. Kemény munka volt, de sikerült; ma már újra boldog és kiegyensúlyozott vagyok.”