Wolf Péter: A Sommerreise komponálásáról
2020-ban kért Kovács László művet az ELTE kórusa és zenekara számára. A pandémia alatt született meg első nagyobb lélegzetű vokális művem, a Mise.
Itt rögtön egy vallomással kezdem: ugyan a Covid negatív oldala, a bezártság, a maszkviselés, várakozás a védelmet nyújtó vakcinára, félelem a fertőzéstől, a szeretteimtől kényszerű távolság engem is sújtott, viszont még életemben nem volt ehhez fogható termékeny korszakom. Ugyanis az alkotáshoz nagyon hasonló állapot szükséges: zavartalanság. Nem jött (nem jöhetett) senki, én sem mehettem sehová; elmaradtak a nagy hangerővel járó fesztiválok-koncertek, röviden: nyugalom volt. Néha – természetesen bármilyen fenyegető veszély nélkül – visszasírom az akkori csöndet. Főleg Alsóörs békéjét.
A pandémia alatt a Misén kívül újabb sorozatot komponáltam Balog József számára, a Jazz-prelűdöket. Erről csak annyit, hogy nagyon sok klasszikus zenét játszó művész szeretne jazzt is előadni, de nincs a számukra értékelhető, a klasszikus kottaírást használó kiadvány. Olyan, amit tanulmányaik alapján értelmezni tudnak. Ezt kívántam feloldani, a Jazz-prelűdök ilyen lejegyzésben látott napvilágot. 24 karakterdarab.
Minden áron vokális művet szándékoztam alkotni. Az énekhangnak mindig is szerelmese voltam. A Mise próbái és bemutatója szintén erősítették bennem az énekhang mindenek felettiségét.
Már addig is nagyon sok dalt komponáltam, döntően magyar szövegekkel. (Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki a Hamlet-monológ első sorának olvastán azt hitte, hogy tud angolul, így azonnal belekezdtem tizennégy évesen megzenésíteni. Az angol nyelv iránti vonzalom természetesen a popzenéhez kötődik: az angolhoz hasonlító nyelven halandzsáztam, amikor első slágereimet mutattam meg a szövegíróknak.)
A Mise (Missa) a hagyományos latin szöveggel szól. De milyen nyelven legyen a következő mű? Ha túl akarok lépni azon a körön, amelyik ért magyarul, akkor olyasvalamit kell válasszak, olyan nyelvet, amit sok ember ért. Kézenfekvő az angol, vagy a spanyol (az a második legbeszéltebb világnyelv); vagy a zenében megszokott olasz, ill. német. Lehetőleg olyan, amihez valamelyest konyítok.
Jó, a nyelven még gondolkodhatok, de ki énekelje? Szólista, kórus?
Eddigi vokális műveimet kiváló szólisták szólaltatták meg. Ahogy a könnyű műfajban, úgy a komolyzenében is. Tapasztalatom szerint a komolyzenei előadóktól sem teljesen idegen a könnyedebb műfaj. Sass Sylviától Tokody Ilonán át Miklósa Erikáig sokan énekelték dalaimat, Ave Maria c. dalomat például még Gregor József is előadta, noha azt addig csak szopránok énekelték. Döntés: legyen most is szoprán.
Talán egy koncertária. Ilyen nem sok van, de viszonylag könnyen előadható. Kell egy énekes és valamilyen kíséret. A dalokhoz hagyományosan zongorakísérethez szoktunk, de lehet az bármely más harmóniahangszer, vagy akár zenekar. Nem mellékes szempontokat mérlegel ilyenkor az ember. Ki, mikor, milyen körülmények között tudja/fogja előadni? Ezeken majd ráérek még töprengeni, ha meglesz a szöveg.
Fábri Pétertől már sok kiváló dalszöveget kaptam. Tartalmilag, prozódia szempontjából kifogástalan remekeket. (Az sem egy hátrány, hogy valamikor költőként indult.) Így tehát hozzá fordultam: angol nyelvű koncertária. Előadója egy – később eldöntendő hangfekvésű – szólista, kísérni feltehetőleg egy kamarazenekar fogja.
A most következő rész Fábri története, a meghökkenéstől, a témakeresésen át a versek megalkotásáig.
***
Amikor megkaptam a Sommerreisét, a 24 angol nyelvű verset eldőlt a következő hónapok programja. Komponálás.
Nem sokáig tartott, míg a Winterreise mintájára a klasszikus ének-zongora felállás mellett döntöttem. A versek nagyszerűen követték egymást. Jó a történet, jók az életképek, jó a tempó, színesen változnak a helyszínek, és itt is törheti a fejét a hallgató, hogy végre átlássa: mit is hall. (Kértem angol barátomat is, nézze át a verseket. Pici korrekciókat javasolt, de mindenek felett lelkesedett.)
A többi gyerekjáték. A szokásos. Egyik nap megírok valamit, belendülök, aztán másnap kidobom. Amíg nem látom magam előtt az énekest, a zongoristát, a koncerttermet, addig bizonytalankodom. Amíg hezitálok bármelyik kérdésben, addig csak szenvedés az egész. Hiába születnek variánsok egy-egy dalra, sorra hajigálom ki őket. (Ma már kicsit óvatosabb vagyok, mint fiatalabb koromban, van egy „maradék” feliratú dossziém, gyakorlatilag minden feleslegesnek ítélt darabot, részletet, ötletet abba teszek, mert megesett, hogy hosszú vargabetű után visszakanyarodtam a korábbi kiinduláshoz.)
Végül csak rátaláltam a vágányra, onnan kezdve pillanatok alatt megszülettek a dalok. Nem mondom, hogy nem torpantam meg néha, de ez már semmiség az eleje-vajúdáshoz képest.
Első – és legfontosabb – kritikusomnak, a feleségemnek mutatok meg mindent először. (Osztálytársak voltunk a Zeneakadémián.) Ha az ő szűrőjén átmegy a darab, akkor megnyugszom. Fábrinak is tetszett a zene. Innen kezdve a közönség reakcióját várjuk, reménykedünk.
Addig persze nem olyan egyszerű az út: szövetségeseket kell találni, akik hisznek a műben, akik segítenek a színrevitelben. Ebben is szerencsénk van, de erről később.
Fábri Péter: Miért Sommerreise?
- 2022 januárjában még el lehetett kapni a Covidot. Én is elkaptam, pedig már túl voltam három Pfizeren. Nyilván az oltásoknak köszönhetően, szinte semmi bajom sem volt, de hát természetesen két hétig nem mehettem emberek közé. Én azon kevesek közé tartozom, akik nagyon szeretik, ha sehova sem kell menniük, már előre örültem, milyen jó, most kötelező azt tennem, aminek a jogáért máskor meg kell küzdenem: ülhetek otthon teljes nyugalomban és olvashatok.
Hát nem ülhettem teljes nyugalomban. Felhívott Wolf Péter és megkérdezte, nem akarok-e írni neki szöveget egy koncertáriához – angolul.
Azt hiszem, ebben az egyetlen mondatban legalább két megmagyaráznivaló akad.
Hogy Péter miért hívott fel, azon nincs sok magyaráznivaló. Addigra már egész sor közös munkán voltunk túl. Ezek többsége könnyűzenei album volt, de már volt köztük egy (egyelőre bemutatásra váró) kamaraopera is. De itt máris következik majd az első magyarázó megjegyzés: mindketten határátlépők vagyunk.
Hogy miért éppen koncertária, erről szól majd a második magyarázat, bár ezt máig sem értem teljesen.
Hogy hogyan jutott eszébe, hogy éppen én írjak neki angolul, arról szól majd a harmadik hosszabb megjegyzés.
És utána végre arról is írok majd, miért Sommerreise.
- Mindketten határátlépők vagyunk
Péter jazz-zongoristaként kezdte volna a pályáját, de már a legelején elcsábította őt a könnyű műfaj. Bombasikerű slágereket írt, aztán nagyon hamar beállt (vagyis beült) Hacki Tamás füttyművész világsikerű együttesébe, az Ex Antiquis-be. Ennek stílusát akkor még nem nevezték crossovernek, de valami olyasmi volt – klasszikus művek könnyűzenei feldolgozása. Valamivel később elkezdett szimfonikus könnyűzenével foglalkozni, de ekkor meg elcsábította a komolyzene: felkérte őt a Liszt Ferenc Kamarazenekar, hogy dolgozza át Liszt rapszódiáit vonószenekarra. És ahogy teltek az évek, egyre több komolyzenei szólista kérte fel, hogy írjon nekik műveket. Ma már a legrangosabb szólisták játsszák az instrumentális műveit.
Ami engem illet, én 1972-ben egy verskötettel kezdtem a pályámat és azután hosszú évekig és további két köteten át úgy volt, hogy költő leszek. Később írtam két regényt is, de akkor váltam menthetetlenné, amikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megírtam az első zenés komédiámat. Nem volt megállás, züllöttem tovább, elkezdtem dalszövegeket írni – ezt akkoriban úgy fogalmaztam meg, hogy boldogtalan költőből boldog dalszövegíróvá lettem. Kipróbáltam az irodalom úgyszólván valamennyi műfaját – még spanyol barokk drámákat is fordítottam –, de a kedvenc foglalatosságom a dalszövegírás maradt.
A mi fiatalkorunkban a komolyzenei illetve az irodalmi – mondjuk így együtt: a magasművészeti – közeg elég súlyosan büntette az efféle határátlépéseket. Ez valaha nem volt így (Bachnak például volt egy kávéházi zenekara is Lipcsében, de nem ártott vele a reputációjának), és még a huszadik században is előfordult, hogy egy zeneszerző szabadon mozoghatott a könnyűzene és a komolyzene között, de ez ritkaság volt. Mindenesetre Gershwint nem büntette meg a komolyzenei közeg a slágereiért. És mostanra már az is megtörtént, hogy egy beatzenész irodalmi Nobel-díjat kapott.
Nálunk azonban más volt a helyzet. Vagy ide tartoztál vagy oda, vagy komolyzeneszerző voltál, vagy könnyűzenész, vagy költő, vagy dalszövegíró. Az előbbiek műveit komoly cikkekben elemezték, az utóbbiak meg többnyire jobban kerestek.
És itt közelítünk a lényeghez. Én úgy gondolom, hogy a sznobizmus valójában nem más, mint az erőforrásokért folytatott harc álarca. Márpedig a komolyzene és a magasirodalom csak ritka időszakokban és kevés helyen élt meg a piacról (bár erre is vannak remek példák, hirtelenjében Dickens és Balzac jutnak eszembe). A nem-piaci erőforrásokat egy államosított országban, amilyen a mienk volt, államfüggő grémiumok osztják el. Azoknak pedig nem érdekük a piaci szellem beengedése. Mint ahogy a piac hívei viszont inkább köszönik és nem kérnek az államból.
Ez az állandó határátlépés (nevezzük talán szabadságvágynak) tehát közös vonásunk. Ma is ez az együttműködésünk igazi alapja. Mindketten meglehetősen felkészültek vagyunk, de egyikünk sem szégyenlős. Ott ülünk a Ligeti-koncerteken, de szeretünk olyat írni, aminek neadjisten némi közönségsikerre is esélye van.
- Koncertária???
Máig nem tudom, hogyan jutott eszébe Péternek éppen koncertáriát kérnie tőlem. Amikor ezt mondta, írjak szöveget egy ilyenhez egy szopránnak, azt válaszoltam neki, hogy ne hülyéskedj! Én egyetlen koncertáriára emlékszem, azt Mozart írta a feleségének, de hát az nem egy önálló műfaj. (Így utólag az jut róla eszembe, hogy olyan, mint a színpadon átnyújtott virágcsokrok: szép, de a néző nem tud vele igazán mit kezdeni, mert nem kapcsolódik semmihez – bár a művész öröl neki.) Viszont, mondtam én, ha vokális művet akarsz írni (azt akarok, mondta Péter, egyre jobban érdekel az énekhang), akkor írjunk inkább egy dalciklust. Miről, kérdezte ő. Miről, miről, hát a dalciklusok dalciklusa Schubert Winterreiséje, ebből érdemes kiindulni, mondtam én. Megvan! Azt egy férfi énekli és télen játszódik, a mienket úgyis egy nő fogja énekelni, akkor ez játszódjon nyáron. A címe már meg is van, Sommerreise. A Winterreisét angol nyelvterületen is az eredeti német címmel emlegetik, úgyhogy nyugodtan lehet a mienknek is egy ilyen frappáns német címe – angolul nem hangzana ilyen jól és nem volna ilyen egyértelmű az utalás.
- Angolul?
Péter nem titkoltan a világpiacot célozza, és szerencsére bízott bennem. Én ugyan soha korábban nem írtam eredeti angol verseket, de két saját musicalemet fordítottam már le (zenére) angolra és ezek átmentek anyanyelvi szakmai szűrőn. Vagyis bele mertem vágni, még ha rögtön az elején meg is mondtam neki, hogy egy hang zenét nem érdemes írnia addig, amíg nem olvasta el a szövegeimet egy anyanyelvi lektor.
- Miért Sommerreise?
Tulajdonképpen egyszerűen arról jutott eszembe a cím, hogy a tenornak a szoprán, a télnek meg a nyár az ellentéte. Eddig tehát meglettünk volna. De hogyan tovább?
Hát ami a továbbot illeti: életem talán legboldogabb két hete következett. Először is alaposan elolvastam Wilhelm Müller 24 darabból álló versciklusát. Titokzatos ciklus, van benne egy nagyon mélyre rejtett történet. A főszereplőt elutasítja a szerelme, ő elindul bolyongani a télben, aztán a végén jön az azóta számos feldolgozásban világslágerré lett különös vers, Schubert gyönyörű dala, a Leiermann, vagyis A kíntornás. (A feldolgozások közül nekem Stingé a legemlékezetesebb.) Tulajdonképpen itt érezzük meg, hogy a főhős meghalt. De ez sem biztos.
Leírtam magamnak a 24 verscímet és mindegyikről kitaláltam valami mást. Azt hiszem, a legelső és a legutolsó daltól eltekintve ezekre a versekre az anyjuk sem ismerne rá. Az én legelső versemben nem a férfit küldi el a nő, hanem a nő érkezik meg megbeszélt randevújuk helyszínére (repülővel), és nem találja a férfit. Az utolsó dal főszereplője pedig nem egy kíntornás, hanem egy gitáros. A címen és a versek számán kívül ennyi köze van a mi dalciklusunknak Schubert és Müller dalciklusához.
Akarva-akaratlan remek dramaturgiai helyzetet teremtettem magamnak ezzel az idegenbe érkezéssel. Ott volt nekem ez a nő és nekem vele, neki pedig a rettenetesen nehéz helyzettel kellett kezdenie valamit. Lépésről lépésre alakult ki a történet. A férfi nem várta, de ráadásul zárva van a háza is. A nőnek tehát először szállást kell találnia. Eleinte próbálja utolérni a férfit, de erre semmi remény. Telefonál a férfi anyjának, az elvált feleségnek, a rendőrségnek. Semmi eredmény. Lassan rájön, hogy saját magának kell megoldania az életét. Ez végül egy pincérnő segítségével sikerül. És a huszonnegyedik dalban megjelenik a gitáros – nem mondjuk ki, de érezzük: ez talán egy új szerelem kezdete.
Közben azért történik más is. Amikor a nő elkezd dolgozni a bárban, összebarátkozik a teammel. És ezt mondja róluk:
A smiling bunch of people, love to laugh,
and at the bar we have a friendly staff,
and I was told that in this cozy town
none of them had a family of their own.
They all came here just the same way as I:
that someone called them and it was a lie.
No one waited for them, they were alone,
and in the end they had found here a home.
And no one went back from here to the world,
neither the boys get older, nor the girls,
the old people who live here came as old,
I know it’s strange but that’s what I was told.
Vagyis magyarul (saját nyersfordításomban):
Mosolygós emberek, szeretnek nevetni,
a bárban barátságos csapatunk van,
és mondják, hogy ebben a kedves városban
egyiküknek sincs saját családja.
Mind úgy jöttek ide, mint én:
valaki hívta őket és hazugság volt.
Senki se várta őket, egyedül voltak,
s végül otthonra találtak itt.
És senki sem ment innen vissza a világba,
sem a fiúk nem öregszenek, sem a lányok,
az itteni öregek már öregként jöttek,
tudom, furcsa, de ezt mondták nekem.
Szóval történt valami, amire én is írás közben jöttem rá. Az, hogy talán az egész történet a másvilágon játszódik. Vagy a nő képzeletében. Mindenesetre nem lehetünk biztosak benne, hogy tudjuk, hogy hol.
Ez volt a legérdekesebb az egész munkában. Hogy magamnak is állandóan meglepetéseket okoztam.
Letelt két hét, befejeztem a szöveget és meggyógyultam.
Péter számára itt kezdődött a neheze. Először persze megmutattuk a szöveget Péter angol barátjának, Michael Aptednek (ő egy Magyarországon élő angol mérnök). Javasolt két-három apró javítást (szavak sorrendje, ilyesmik) és mint mondta, élvezte ezt a számára különös felkérést. Péter pedig nekifogott a megzenésítésnek.
Fábri Péter: Kinek szól a rekviem?
Tavaly, 2022. november elsején a Müpában ültem és hallgattam Berlioz Requiemjét.
És rettenetesen unatkoztam.
Berlioz Requiemjének semmi más személyes mondanivalója nincs, mint a beethoveni gesztus: hatalmas, mindent elmondó művet alkotni, lehengerelni a hallgatókat. Kroó György kiváló Berlioz-életrajzában, amelynek egy teljes fejezete foglalkozik a Requiem elemzésével, felhívja rá a figyelmet, hogy a műben egyetlen rövid szóló van, a Sanctus tételben. De hát hogyan is lenne személyes egy mű, amelyet a belügyminiszter azért rendel meg, hogy megemlékezzenek vele az 1830-as forradalom halottairól, aztán változik a politikai légkör és végül a hadügyminiszternek köszönhetően mutatják be, egy, a gyarmatosító harcokban elesett tábornok emlékére?! Na még egy szám, aztán leszállok Berliozról: az ő Requiemjében csak timpaniból nyolc pár hallható.
Szóval hallgattam a csinadrattát, unatkoztam és az járt a fejemben, hogy ugyanakkor a rekviem megrendítően nagyszerű műfaj. Igen kellemetlen gondolat, de azért jobb, ha az ember tud róla: halandók vagyunk. A rekviem a halállal való szembenézés, egyben megemlékezés azokról, akik már nincsenek velünk. Ahogy telnek az évek, én is egyre több szerettemre és barátomra gondolhatok már csak múlt időben.
Na jó, gondolkodtam tovább, de itt ül 1500 ember. Hányan értik közülük a latin szöveget? És ha értik, hányan hívők közülük? És a nem hívők közül vajon hányan érzik ezt az ájult rettegést a számukra nem létező istenséggel szemben, amit a rekviemek hagyományos szövege sugall? Mi az, hogy „harag napja”? Mi az, hogy „a világot lángba dobja”? És így tovább. És miért könyörögne és miféle kegyelemért az, aki egyszerűen azt gondolja, hogy úgysincs kegyelem?
És így ott a koncert közben megfogalmazódott bennem az, hogy járna egy rekviem azoknak is, akik nem tudnak latinul és akik nem hisznek. A latin nyelv ugyanakkor több önmagánál – nem véletlen, hogy egy másfélezer éve halott nyelvet ma is használunk. A latin az a lingua franca, az a közös nyelv, amit egész Európa a sajátjának érzett valamikor. A latin nyelv felidézi a reneszánsz óta ismét sajátunknak érzett görög-római kultúrát, de természetesen a Bibliát is és így a zsidó-keresztény hagyományt, amely a mi európai világi kultúránknak is alapja.
Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, melyik az a nyelv, ami ma az egész világon érthető. Természetesen az angol. Mi volna tehát, gondoltam én, ha írnánk Wolf Péterrel egy angol nyelvű rekviemet, amely szerkezetében a hagyományos rekviemeket követné, de szövegében teljesen eredeti volna és arról szólna, hogy élni jó és hogy rohadt egy dolog, hogy a végén meg kell halni?
Úgyhogy másnap felhívtam Pétert és elmondtam neki, mire gondoltam. Még be se fejeztem, azt mondta: – Nagyszerű ötlet! A világ legjobb üzlete, minden évben van Halottak napja, minden évben elő fogják adni!
Jót nevettem, de mivel mindig is azt gondoltam, hogy a művészet jelentős részben üzleti tevékenység, egyáltalán nem vettem rossz néven Péter némileg ironikus reakcióját.
Szóval már csak meg kellett írni. Van néhány rekviem, amelyet szeretek, főleg kettő, Mozart és Fauré rekviemjei azok. Evidensnek éreztem, hogy a mienknek a Mozart-mű szerkezetét kell követnie. Felírtam magamnak a nyolc tétel latin címét és az angol versek megírásakor mindig a latin szövegtől rugaszkodtam el. De nagyon. Az én szövegem nem ijedt könyörgés, hanem egy, az életet szerető ember monológja arról, hogy mi mindenért jó élni és milyen rohadt dolog, hogy ezt az egészet itt kell hagyni.
Egy olyan tétel van, amelyben követtem az eredeti versformát, ez a Celanói Tamás szövegére írt Dies Irae. Ez nálam nem a harag napja, hanem a Day of going, az elmenetelé.
Péternek nagyon tetszett, amit írtam, de már az elején mondta, hogy ezzel sokkal nehezebb dolga lesz, mint a Sommerreisével volt. És ismét igaza lett. De hát ezt már mondja el ő.
Wolf Péter: A Requiem születése
Requiem.
Nekem is eszembe juthatott volna – ha már úgyis túl voltam a Misén -, hogy a következő egy Requiem legyen. Logikus is lett volna, mert az eddigi pályám egyik legkiemelkedőbb sikere az a koncert volt, amelyiken két mű szerepelt, elsőként az én Misém, a második részben pedig Mozart Requiemje. Felejthetetlen este a Gazdagréti Templomban. Törtem a fejem, hogy az ELTE pazar előadása után mit is írhatnék köszönetként a számukra. (Még mindig töröm.)
De az a Requiem, amiről most írok, az végül nem kórusra készült. Hogy mire és hogyan, azt alább kifejtem.
Megkaptam Fábri Péter angol nyelvű szövegét. Nyolc tétel, nyolc olyan vers, ami azonnal megragadott. Tudtam, meg fogom zenésíteni, de éreztem, az az igyekezetem, hogy ezzel is az ELTE együtteseinek szolgáltassak valami új művet, az nem fog menni.
Irgalmatlan mennyiségű próbálkozás következett. Volt kórusos megfogalmazás is, álmodtam mellé hatalmas zenekart. Gondolkodtam rock énekesben. Jó érces torkú, szakadt farmeres figurában, torz gitárral, dobokkal, és mögöttük – ismét csak – gigantikus szimfonikus zenekarral. Minden variációt elképzeltem.
Mind megannyi zsákutca. Ezt az utat nagyon sok vázlat kísérte, némelyiket majdnem teljesen kidolgoztam, – amint kiderült – csak azért, hogy ne egy papírfecnit dobjak ki, hanem több oldalnyi 32 soros partitúrát.
Szűköltem, mert közben hónapok teltek el, és az egyhelyben toporgás más munkáimra is rányomta a bélyegét. Úgy éreztem, Fábri Péter türelmével sem lehet a végtelenségig visszaélni. Nagyon reméltem, hogy megérti, átlátja gondjaimat és nem veszti el reményét, hogy ebből előbb-utóbb, valamikor mű lesz.
És ahogy egy picit jobban eltávolodtam a görcsöktől, a mindenáron nagy kórus, nagy zenekar megszállottságtól, rájöttem, hogy ez a szöveg valójában egyszemélyes monológ. A megfogalmazása, az intimitása, a vallomás jellege 1 (azaz egy) előadót kíván.
Nem tudom, mennyire sikerült érzékeltetni a szorongásaimat, amíg erre a felfedezésre eljutottam, de tény, hatalmas kő esett le a szívemről. Innen már csak azt kellett kitalálni, ki énekeljen, és milyen legyen a kíséret.
A Sommerreise szopránra készült, a Requiemet férfinek fogom írni. A versek tartalma alapján inkább mélyebb hangfekvést képzelek. De ne legyen túl mély. Kizárásos alapon baritont kell keressek.
Akkor eszembe jutott egy fiatalember, akit a Mátyás-templomban hallottam: cirka 5 éve. Kati lányom koncertjén volt vendégművész. Szinte még gyerekként. Meglehetősen szép hanggal. No, nézzünk utána, hol tart ma! Irány a YouTube. És találtam vele olyan felvételt, ami azonnal lelkesedéssel töltött el. Szóltam Fábrinak, hogy hallgassa meg. Már a telefonbeszélgetés első szavának dallamából tudtam, egyetért.
Nagyon-nagyon inspiráló, ha tudom, hogy kinek írok. Lehet az instrumentális mű, nagyzenekari darab, kórusnak komponált zene, lelki füleimmel már velük hallom az előadást. Ez sokat segít, mert tudom, érzem, mi az ami jól fog szólni, mi az, amit a közönség élvezni fog.
Ezzel a tudattal álltam neki a – most már véglegesnek tekintett – komponálásnak. Végleges elsősorban az énekes szempontjából volt, de nagyon hamar eldöntöttem, hogy – őrizve a már korábban felfedezett intimitást – a kíséretet is minimálisra veszem: egy zongora mellett az énekhanggal nagyon jól együtthangzó hangszert, egy csellót fogok álmodni. A korábbiakhoz mérten pillanatok alatt elkészültem a darabbal. Fellélegeztem, boldog voltam. Éreztem persze azt az ürességet is, amit minden befejezett munka után érzek: megvan, kész, útjára bocsátom. Többé nem vagyok kizárólagos tulajdonosa, önálló életre fog kelni.
És akkor elkövetkezik az a pillanat, hogy felhívom a kiszemelt művészt a hírrel, hogy komponáltam valamit, és arra gondolok, hogy esetleg ő adhatná elő.
Lepel le: Szenthelyi Krisztián a kiszemelt (aki addig semmit sem tudott a tervünkről). Nem akarom részletezni a reakcióját (talán majd ő leírja egyszer), de a fogadtatás igen kedvező volt. Megegyeztünk egy nagyon közeli dátumban, amikor megmutatom neki a művet.
Itt ismét jön egy kis közjáték.
Valaha nagyon sok táncdalt írtam. A legjobb szövegírókkal, többek között Szenes Ivánnal. Az ő mondatát idézem: „Találj ki valamit a dalaid megmutatására, mert nincs rosszabb reklám, mint amikor te énekled el a kiszemelt énekesnek!” Igaza volt, nem vagyok egy Saljapin. Ez még hagyján, de izgulok, hadarok, krákogok és mindezt hamisan. Nem tudok énekelni, sajnos.
Krisztián nagy képzelőerővel kihámozta az „előadásomból”, hogy mire is gondolhatok. A lelkesedése határtalan volt. Nekünk Fábrival meg az örömünk.
A sors kegye, hogy Krisztián édesanyja egy Liszt-díjas csellóművész, Faludi Judit, aki szintén igent mondott.
Az elején még csak Krisztián ismerkedett a feladattal, aztán bekapcsolódott Judit is. Az első közös próbára már nagyjából kigyakoroltam a zongorakíséretet, amit egyébként ugyanúgy, mint a Sommerreise esetében Balog Józseffel képzeltem el. Hamar eljutottunk addig, hogy megmutathattuk a darabot a szeretteinknek, a barátainknak. Azóta számtalan próba volt – és még lesz is – mind színtiszta élvezkedés. Valamennyien alig várjuk, hogy újra próbálhassunk, és még jobban, hogy a Zeneakadémián eljátszhassuk.
Az eredeti időpontban Balog József nem ért volna rá, ezért nekiálltam elszántan gyakorolni, hogy az est mindkét darabjának kíséretét el tudjam látni. Végül néhány nappal későbbre került a koncert, így Balog Józsefet is felkérhettük. A Sommerreise őrá vár, a Requiemet, – teljes nevén A Reckless Requiem – én fogom kísérni. Már annyit próbáltuk, hogy talán nem fogok szégyent vallani vele. Elvégre ifjúként még zongoraművésznek készültem, de a komponálás hamar elcsábított. Most minden nap órákat gyakorlok, és halálosan élvezem.
A premier 2023 október 16-án 20:00 órakor a Zeneakadémia Solti termében lesz. Aztán remélem még nagyon sok előadáson hangzik majd el két dalciklusunk.
Az est előadóiról még lesz néhány gondolatom, de az picit később.
Fábri Péter: És hogyan szólal meg?
Két dalciklusunk közül (hiszen, bármilyen meglepő, a mi rekviemünk is egy dalciklus lett végül) a Sommerreise zenéje már 2022. nyarán készen volt. Készítettünk belőle egy demófelvételt a Tom-Tom Records stúdiójában. Péter zongorázott és a lánya, Wolf Kati énekelt. A felvételt megelőzően a Budapesten élő amerikai énekesnő és zenei újságíró, Alexandra Ivanoff készítette fel az angolul amúgy kiválóan beszélő Katit nyelvi coach-ként, hogy a dalok minél hitelesebben szólaljanak meg.
Kati nem tervezte, hogy műfajt váltana, kifejezetten nekünk akart segíteni azzal, hogy megcsinálta ezt a felvételt. De amikor megmutattuk a felvételt Zsoldos Dávidnak, aki ebben a történetben később nagyon fontos szereplő lett, a hangokhoz igazán nagyon értő barátunk azt mondta, hogy ezt a művet Katinak kell bemutatnia.
Na jó, de hol és hogyan? Dávid annyira megszerette a Sommerreisét, hogy innentől kezdve velünk együtt gondolkodott rajta, hogyan kerüljön pódiumra ez a művünk. Több elképzelése is volt és az, hogy a mű – az A Reckless Requiemmel együtt – először a 2023-as Liszt Ünnep keretében szólal meg, a Zeneakadémia Solti termében, teljes egészében az ő érdeme.
Közben pedig megírtuk a rekviemet is. Ennek a címével különböző okokból majdnem több gondom volt, mint az egész szöveg megírásával. Az én eredeti címjavaslatom Requiem of the Faithless volt (A hitetlen rekviemje), de ezt én magam sem tartottam elég jónak, hiszen igaz ugyan, hogy nem egy vallásos szöveget írtam, de amit megírtam benne, azt – reményeim szerint – akár egy hívő is magáénak érezheti. Péternek volt egy sokkal jobb címjavaslata: A Rebel’s Requiem, A lázadó rekviemje. Ez sokkal jobban kifejezte volna a lényeget – de erről meg kiderült, hogy foglalt, valahol a nagyvilágban egy metálzenekar kiadott már ezzel a címmel egy albumot. A mostani, végső cím Dávid javaslata volt és nem csak azért fogadtuk el örömmel, mert kifejező, hanem azért is, mert így egy kicsit az ő kezenyoma is rajta marad magán a művön is és ez igazán a legkevesebb, amivel megköszönhetjük neki azt, amit a műveinkért tesz.
És ki énekelje a rekviemet? Péter nagyszerű gondolata volt, hogy egy nagyon fiatal ember, akit ő évekkel korábban hallott énekelni és már akkor is rendkívül tehetségesnek tartotta – azóta pedig befejezte a Zeneakadémiát és profi énekművész lett: Szenthelyi Krisztián. Én először videókon hallgattam meg, gyönyörű baritonját remekül használja, erőteljes színpadi jelenség, úgyhogy lelkesen csatlakoztam Péter véleményéhez. És ha már Péter belehangszerelt egy csellót a műbe, nem volt kérdés, ki az a pompás csellista, akinek csatlakoznia kéne hozzánk: Faludi Judit, aki amúgy Krisztián édesanyja.
Péter nagy vágya volt, hogy a Sommerreisét az a művész kísérje, aki már két művét is bemutatta, sőt, hangfelvételt is készített belőlük: Balog József. Balog Józsefet én is a legnagyobb magyar zongoristák között tartom számon, és kissé el is voltunk kenődve, amikor kiderült, hogy az elsőként elfogadott dátum nem jó neki, éppen külföldön lesz. De aztán jött derült égből a napsütés, a koncert néhány nappal arrébb került és Balog József így már el tudta vállalni.
Közben Krisztián, Judit és Péter elkezdték tanulni a rekviemet. Eddig két próbát hallottam – ritka öröm, amikor az ember látja, hogy amit leírt, hogyan kel életre. És a próbák után milyen jó hangulatban vacsoráztunk együtt és milyen finomakat ettünk!
Hogy azonban még egy kicsit nehezebb – és jobb – legyen minden, Dávid azt mondta, hogy kellene az egésznek valamilyen színpadi keret, látvány és valami minimális rendezés. Így csatlakozott a csapathoz megrendezni a koncertet Kováts Kriszta – és akkor így már háromszorosan is családi produkcióról van szó. De természetesen nem ezért hívtuk. Kriszta már vagy húsz éve egyre többször rendez és ami a zene, a színpad és a szöveg hármas viszonyát illeti, egy húron pendülünk. Belülről érzi a zenét, a remek ötletei mellett kiváló térérzéke van és érzékenyen bánik az előadókkal. Kriszta pedig felkérte Szalai Dánielt, akit a nemzetközi könnyűzenei koncertközönség vjdigitalistik néven ismer, hogy készítsen animációkat a háttérvetítéshez.
Itt tartunk most, szeptember elején. Ma, amikor ezt írom, jelent meg a Liszt Ünnep honlapján a koncert műsora. Nagyon sok munka vár még ránk, főleg az előadókra – de remélhetőleg sok öröm is. Péter azt mondja, minden alkalommal alig várja a következő próbát. Én meg csak irigykedem rájuk.
Wolf Péter: Az előadók és a bemutató
A korábbiakban már említettem az esemény néhány résztvevőjét, most egy kicsit alaposabban szólok róluk.
A Sommerreise elkészültekor meghívtuk azokat az embereket, akiktől segítséget reméltünk a mű terjesztésében, azaz előadások szervezésében. Zsoldos Dávid is időt szakított ránk, holott tudjuk, száz helyen várják. A zenei élet kellős közepében él, a zenei történések ütőerén van folyamatosan a keze.
Meghallgatta a felvételt, és rögtön mellénk állt. (Aki nem ismer minket, Fábrit és engem, annak leírom: mindketten százszor inkább alkotással töltjük az időnket, semmint bármilyen szervezéssel, intézéssel, adminisztrációval, stb. Ezért is volt a lelkesedésünk határtalan.)
Dávid gyakorlati oldaláról is azonnal átlátta a helyzetet, és ennek az eredménye az, hogy most egyáltalán erről írhatok, hogy egy álom megvalósulásáról számolhatok be.
A demót (mert hangsúlyozottan csak annak szántuk) igen rövid idő alatt vettük fel. Kati is csak annak tudatában készült rá, hogy ez egy belső használatra készülő valami, legyen alkalmas arra, hogy a művet bárkinek megmutathassuk. Ám a felvétel hallatán Zsoldos Dávid azonnal Kati előadása mellett tette le a voksát. Nem sokáig kellett győzködnie engem, régi vágyam, hogy Kati lányom ilyesmit énekeljen.
Családi történet: édesapám mérnöknek tanult, de a Zeneakadémiára is járt, végül zenészként, zongoristaként élte le életét. Játszott az éjszakában, játszott színházi zenekarokban, tanított, kísért igazi sztárokat Honthy Hannától Feleki Kamillig.
Anyámmal közösen – látva korai érdeklődésemet a zene iránt – már óvodába is zenei óvodába küldtek. Innen nem volt megállás, konzervatórium, majd Zeneakadémia. Igenám, de közben, úgy a hatvanas évek elején jött egy együttes, bizonyos Beatles, és ez eltérített engem a komolyzenétől. Így szüleim, elsősorban édesapám az az álma, hogy fiából komolyzenei zongoraművész lesz szertefoszlott.
Pontosan ez történt velem is, Kati vonatkozásában. Én is azt reméltem, hogy operaénekes lesz, hisz amikor a zene mellett döntött, ő is a Zeneakadémiára ment. Ottani tanulmányai mellett kedves barátomnál, Dékány Endrénél tanult énekelni. Együtt hallgattuk Katit, amint Gilda áriáját énekelte, és úgy gondoltuk, ez lesz az útja. Nem így történt. Neki nem a Beatles okozta a fordulást, talán Michael Jackson, vagy Whitney Houston, nem tudom. A lényeg, megetette velem ugyanazt a kefét, amit én az apámmal.
Szóval, Kati lesz a Sommerreise szólistája. A mű megírásakor általában már tudom, hogy ki lesz az előadó, de most nem ez volt a helyzet. Írtam tehát egy elképzelt szopránra – nem törődve technikai nehézségekkel, magasabb hangokkal, – komponáltam szabadon.
Kati a demót különösebb előkészületek nélkül énekelte el, és azóta, hogy tudja, a koncert rá vár, komoly energiákat fektet bele, próbálunk, és hamarosan próbálni fog Balog Józseffel, aki kísérni fogja.
Ő a második, akiről nem tudok elfogulatlanul írni. Jóskát, mint sok mást is, Kovács László karmesternek köszönhetem. Nem számoltam, de valószínűleg Kovács László mutatta be a legtöbb művemet. Ő rendelt tőlem darabot, és amikor mondtam, hogy egy zongoraversenyen dolgozom éppen, akkor Balog Józsefet ajánlotta. Akit korábban nem ismertem. Ő egyike a nem várt szerencsés találkozásaimnak. Belülről ismerem a zongoraművészek életét: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Jóska erre tette fel az életét. És a kortárs művek propagálására. Ez nagyon áldozatos munka, hiszen nem tudni előre, hogy az újonnan megtanulandó mű milyen fogadtatásra lel, egyszer használatos mű lesz, vagy beépül a koncertprogramok műsorába. Jóska nem mérlegel, gyakorol. Mára majdnem mindent eljátszott, amit valaha zongorára írtam. Lemezre rögzítette a Wolf-temperiertes Klavier c. sorozatomat és a Jazz-prelűdöket. A Rádióban a Szonátámat, és többször eljátszotta két zongoraversenyemet. Nagyon egy húron pendülünk, szinte semmilyen instrukcióra nincs szüksége, ugyanazt érzi a zenémről, amit én. Most a Sommerreise vár rá.
Ismerős, amikor a koncerten megszállja az embert az a nyugalom, amivel érzi, hogy nincs miért izgulnia? Hogy minden a helyén lesz, felkészült művészeket hall, és nem fog rezegni a léc? Ezt várom a koncert első felében.
Második rész, A Reckless Requiem.
Ebben két olyan művész is szerepel, akikkel még sosem dolgoztam együtt, azaz nem írtam nekik, és nem játszottam velük.
Már a mű keletkezésénél leírtam, hogy bariton hangú énekest kerestem, és leírtam, hogy miként találtam Szenthelyi Krisztiánra.
Mára sokkal többet tudok róla, mert ezerrel mennek a próbák. Gyorsan ideveszem az édesanyját, Faludi Judit csellóművészt, mert őrá is igaz, ez az első közös munkánk.
Ugye ismerős a béka, amelyik felforr, mert hozzászokik a lábasban a meleghez? Ezen a nyáron közel voltam ehhez. Mert ugyan nem fazékban csücsültem, hanem különböző szobákban, ahol próbáltunk. Irgalmatlan hőség volt, de a zene, a közös muzsikálás mindent feledtetett velünk. Nem tudom mással jobban érzékeltetni, ez a két művész teljesen elvarázsolt, megszűnt tér és idő. Kit érdekel, hogy még a bőr is leolvad az emberről hallgatva Krisztián gyönyörű hangját, Judit ellenállhatatlan csellózását? Rendben, a szép énekhang egy adottság, de sokan nem tudnak mit kezdeni vele. Krisztián tud. Odaadó, szorgos fiatalember, teljes alázattal közelít a zene felé. Azt gondolom, komoly karrier kezdetének leszünk részesei.
Végül szólnom kell Kováts Krisztáról.
Az Evita óta ismerem őt, figyelem pályáját. Színészként, énekesként sokan ismerhetik. Fáradhatatlan újitóként rendel zenét sokaktól, színes palettáját sokan festik. Én is egyike vagyok az általa felkért szerzőknek: a Biblia show címet viselő cd közös munkánk Fábri Péterrel. Izgalmas feladat volt, az egyik cél, hogy Kriszta együtt dolgozhasson lányukkal Fábri Flórával. Csembalóművész lett, pedig azt reméltem, hogy jön egy operarendező, akinek a kisujjában van a teljes operairodalom. Már kisgyerekként elkápráztatott a zeneirodalmi felkészültségével. Azt is próbáltam kilesni, hogy mikor nem veszik fel a telefont, mert az üzenő szöveget Flóra mondta fel németül és angolul. Volt vagy 6 éves.
A Bibliashowt tehát végül egy barokk trió kísérte. Csembaló, cselló és hegedű. Izgalmas feladat volt XXI. századi dalokat (némelyike akár rock-dal is lehetne) velük kísérni.
A Sommerreise és az A Reckless Requiem előadásánál még egy régi elképzelésem válik valóra. Évek óta várom, hogy a komolyzenei koncerteket is színesítse valami. Az lehet egy kis változatosság az előadók öltözékében, a világításban, esetleg valami mozgás jelenik meg, bármi. Itt lépett be Kriszta. Nagyszerű ötletekkel kápráztatott el minket a kezdettől fogva, mindvégig szem előtt tartva, hogy ez alapjaiban egy koncert, és elsődleges a zene. Amit Szalai Dániellel (animáció) megalkottak, az reményeink szerint újabb színekkel fogja gazdagítani a koncertet.
Zárásként.
Amióta tudom, hogy október 16-án dalciklusaink ősbemutatója lesz, azóta jár az agyam azon, hogy mivel hívjam fel az emberek figyelmét az eseményre. Nem tudom, mi lesz a művek további sorsa, de erősen bizakodom, hogy sok előadás követi még a bemutatót. Engem ez villanyozott föl. A bemutató. Eljátszottam a gondolattal, milyen jó lett volna jelen lenni pl. Gershwin Kék rapszódiájának bemutatóján! Vagy valamelyik Mozart mű első elhangzásánál. Bizsergető érzés, tanúja lenni a premiereknek.
Erre invitálok mindenkit, legyen tanúja a Sommerreise és az A Reckless Requiem első előadásának! 2023, október 16-án 20:00 Zeneakadémia Solti terem.
