Dénes Viktorral, a Budapesti Operettszínház művészével lekerekítettük a 2022/2023-as évadot, beszélgettünk a gálákról és a Mária főhadnagyról, előretekintettünk Az Orfeum mágusára, szóba került a tanítás, illetve több, a nagyközönség számára talán ismeretlen érdeklődési terület, ambíció is.
– Kezdjük az előző évad összegzésével. Milyen volt a 2022/2023-as szezon?
– Számomra rettentő sok izgalmat tartogatott. Több olyan gálát hoztunk létre, amelyek egy-egy szerzőhöz kapcsolódtak. Az, hogy egy-egy estére elmélyülhettünk Huszka Jenő, Kálmán Imre, Lehár Ferenc világában, és az életművekkel, az operettirodalom legfontosabb zeneműveivel a maguk teljességében találkozhattunk, különleges lehetőséget jelentett nem csupán a nézőknek, hanem nekünk is, az Operettszínház 100. születésnapjára készített centenáriumi gála pedig igazi ünnepi alkalomnak számított. Bár ezek színészileg nem olyan kihívásnak számítanak, mint egy szerep felépítése, de előadóként mindegyik komoly feladat. Felfokozott a hangulat, nem hibázhatsz, mert korrigálási lehetőség nincs, a rád osztott egy-két számban koncentráltan kell jelen lenni, és abban kell megmutatni magad.
Számomra fontos élmény volt a Színházi Olimpiához kapcsolódó a Csárdáskirálynő Fesztiválunk is, amelynek a keretében szintén sor került egy gálára. Ezt a nemzetközisége, a francia és a litván kollégákkal való találkozások miatt élveztem különösen. Mélyen hiszek a nemzetköziségben, emberileg és szakmailag is üdítő és inspiráló egy olyan munka, amelybe sokfelől érkeznek a résztvevők. A színpadon is másféle figyelmet igényel egy ilyen helyzet, hiszen a különböző tapasztalatok, játékmódok, előadói iskolák és stílusok miatt ez mindig egy picit olyan, mintha világok találkoznának. A színpadon kívül pedig, amikor a világ folyásáról, az európai ember jövőjéről beszélgettünk, szintén nagyon különböző nézőpontokat fogalmaztunk meg, ez is nagyon érdekes és motiváló volt számomra.
– A Mária főhadnagy Zwickli Tóbiása viszont egész estés, teljes ívű szerep. Könnyen találtál hozzá kulcsot?
– A Homonnay Zsolt által rendezett Mária főhadnagyban valóban egy nagyon szép, igazi színészi feladatot kaptam, azt pedig különösen élveztem, hogy ezt a szerepet is egy kicsit magamra tudtam formálni. Vannak műfaji elvárások, ezeket természetesen be kell tartani, de leginkább abban hiszek, ha a rendező és a színész közös gondolkodással alkotja meg a karaktert, mert csak egy ilyen helyzetben jöhet létre mindenki számára kielégítő együttműködés. Van, aki táncos komikusként a szerepkör vicces oldalát domborítja ki, kizárólag a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, én viszont az emberábrázolásban hiszek. Ez sem zárja ki a humort, sőt, de csak ebből a megközelítésből tud megszületni egy igaz, hihető karakter, valaki, akihez a nézők tudnak kapcsolódni. Szeretnék elkerülni minden sztereotípiát, eközben mégis valami olyasmit szeretnék csinálni, amit egy operettrajongó és a műfaj iránt csak kíváncsi néző is elfogad.
– Milyenek a visszajelzések?
– Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne hangozzon nagyképűségnek vagy önfényezésnek. Vannak nézők, akik kifejezték, hogy szimpatizálnak azzal, amit a színpadon csinálok. Elképesztően helyesek, időről-időre eljönnek, hogy megnézzenek, megvárnak, fotózkodnak, ajándékot hoznak, szóval hihetetlenül kedves gesztusaik vannak. Ez természetesen jólesik, de inkább az tesz boldoggá, hogy valami olyasmit adhattam, ami őket föltölti.
A Csárdáskirálynő Fesztiválon a francia és a litván előadások mellett a mi Csárdáskirálynőnk is műsorra került. Az előadás után barátaimmal átültem a színházzal szembeni kávézóba. Odajött az asztalunkhoz egy svájci karmester és egy orosz zongorista, és megköszönték nekem az élményt, mert, tették hozzá, szerintük így kell a 21. században operettet játszani. Meglepődtem, és bevallom, meg is hatódtam. Ez egészen csodálatos dolog volt, egy olyan fantasztikus visszaigazolás, amit ritkán kap az ember, pláne szakmabelitől.
– A következő évadot egy ősbemutatóval kezded. Milyen szerepben láthatnak a nézők Az Orfeum mágusában?
– Ezúttal is egy olyan fiatalembert játszom, aki igen nagy érdeklődést mutat a szubrett iránt. Lazarovits Zdenkónak hívják, és egy bácskai mágnás, egy rác származású gabonakereskedő. Amiatt különösen izgalmas lesz, hogy a leírás szerint úgy beszél, mint egy szerb, aki Bácskában tanult meg magyarul. Elszánt, megszállott, megvan a magához való csűrcsavaros esze, a saját élet- és morálfilozófiája, ezekhez következetesen ragaszkodik. Érdekesség, hogy ő a valóságban is létezett, a Mágnás Miska című operettet is az ő személye ihlette. A neve lehet, hogy ismerősen hangzik az operett műfajában járatosaknak, mert a Csárdáskirálynő 1954-es változatában is feltűnik. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a közös munkában hogyan alakul az alapanyag, és mit tudunk mutatni a mai fülnek és szemnek egy 21. századi operettel.
– Nemcsak a színházban, de az iskolában is nyári szünet van. Hogyan kerülték Operettszínház Stúdiójába?
– Kiss-B. Judit osztályfőnök asszony kért fel az addigi munkásságom alapján, hogy tanítsak az újrainduló Stúdióban. Ez már második éve zajlik, és azt látom, ez idő alatt nagyon szépen kinyíltak, sokat fejlődtek a fiatalok.
– Hogyan tanítasz, milyen módszereket használsz? Mit viszel tovább a mestereidtől, és mit csinálsz másképp ahhoz képest, mint ahogyan te tanultad?
– Vannak gyakorlatok, amiket fölhasználok abból, ahogyan én is tanultam, de természetesen újakat is beépítek a tanításba. Folyamatosan képzem magam, jelenleg az International Acting Studióban tanulok, ez egy filmes iskola, és amerikai módszerekre épít. Az itt elsajátított technikákat, különböző módszereket ötvözöm azzal, ahogyan én gondolkodom a színészképzésről. De ebbe nem csupán a képességfejlesztés vagy a tehetséggondozás tartozik bele, hanem az is, hogy a diákok egyéniségét próbálom kibontani, a szakma csak ez után vagy ezzel párhuzamosan jöhet.
– Saját független csapatoddal, az EXIT Generációval már készítettél színházi előadást. Korábban beszéltél arról, hogy izgat a filmkészítés, nemrég pedig egy videoklip stáblistáján tűntél fel rendezőként. A színészi feladatok nem írták-írják fölül ezeket az ambíciókat?
– Nem írták és nem írják fölül, ezek az ambíciók belőlem nem tűntek el. Szokták mondani, a hegy alá folyó patak is folyik, bár nem látszik a felszínről. Két hetet töltöttem a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, az említett szempontokból kifolyólag, tehát nem egyfelé koncentrálódik a figyelmem, a szakmai életem különböző részei pedig oda-vissza hatással vannak egymásra. Ezek a tapasztalások, és mindaz, amit a háttérben, a nagyközönség számára talán láthatatlanul csinálok, mind a célomhoz vezető út állomásai.
A kliprendezés is egy ilyen kis szelet, ami pedig úgy történt, hogy a feleségem, Horányi Juli énekesnő kitalálta, mi lenne, ha együtt csinálnánk klipet. Ma már minden technikai eszköz rendkívül könnyen elérhető, és nem is ez volt az első közös próbálkozásunk, úgyhogy maga a helyzet nem volt túl nagy újdonság számunkra. Az talán túlzás, hogy én rendeztem a klipet, inkább úgy fogalmaznék, én voltam az, aki fölvette az anyagokat, és a helyszínen egy-két dolgot képileg kitalált, mert ezt alapvetően közösen csináltuk. Az anyagot aztán egy profi filmes vágó vágta össze, és ilyenformán készülhetett el a videoklip Juli Hajnalcsillag című dalához, ami szerintem egy igen jó, friss dal.
– Tíz éve végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ugorjunk vissza az időben: hogyan képzelted akkor a pályát, milyen vágyaid, terveid voltak?
– Egy darabig sodródás volt az életem, végül a helyemre kerültem, két-három éve stabilizálódott minden, aminek stabilizálódni kellett. Ma már céltudatosan haladok előre a saját dolgaimban. Nem húzok határokat, nagyon szívesen csatlakozom bármihez, ami izgalmas, kreatív, és ami fontos: engem is szórakoztat. Nem állok ellen semmilyen jófajta feladatnak.
A cikk a Budapesti Operettszínház támogatásával jött létre.