Harmadik alkalommal kapta meg az Artisjus elismerését, ezúttal zeneszerzőként. Szendőfi Péter világhírű, Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett dobművésszel frissen megjelent lemezeiről, zeneszerzésről és tanításról, valamint a klasszikus ütőhangszerekkel való kapcsolatáról is beszélgettünk.
– 2023-ban harmadik alkalommal részesültél Artisjus-díjban, a nyár folyamán pedig egy rangos állami kitüntetést is átvehettél. Mennyire fontosak számodra az elismerések?
– Egy elismerésnek igenis van jelentősége az ember életében, különösen akkor, ha az egy szakmai bizottságtól érkezik, mert pozitív energiákat, erőt és új lendületet ad a továbbiakhoz, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy egy művész ne csakis kizárólag a különböző díjak reményében tegye a dolgát.
– Az Artisjus díját ezúttal az év könnyűzeneszerzőjeként kaptad meg. Mikor és milyen indíttatásból lépett az életedbe a zeneszerzés?
– A zeneszerzés tulajdonképpen végigkíséri az életemet, elsősorban azért, mert a saját hangszerem is magán a zenén belül érdekes a számomra és nem fordítva. Klasszikus zenei tanulmányaim során nagyon szigorú zongoraoktatásban vettem részt, ami komoly alapot jelent a mai napig. Az persze igaz, hogy már akkoriban is sokkal jobban érdekeltek az ütőhangszerek, illetve azok a zenei anyagok, amiket mondjuk a rádióban hallottam. Hallás után kezdtem megtanulni ezeket a számokat, majd pedig egyre inkább belemerültem az improvizáció világába. Számos irányzat van rám hatással a mai napig, s talán ezért is lehet, hogy mindig is foglalkoztatott a saját zeném megalkotása. Egy zenemű megírására éppen olyan komoly feladatként tekintek, mint mondjuk egy szám elsajátítására, s az is igaz, hogy szerzőként egészen más fejjel gondolkodom mint előadóként, ami azt is jelenti, hogy a dob nem feltétlenül része a kompozícióimnak.
– Az elismerést a Yellow Alert című big band album és a 30 éve működő Fusio Group zenekar XXX című felvétele kapcsán érdemelted ki. Ezeket a felvételeket mi jellemzi?
– Évtizedek óta hallgatok különböző stílusú big band zenéket, melyek mindegyike valamelyest visszatükröződik Yellow Alert albumon, ami ezáltal egy olyan hibrid lett, amilyen big band zene ezen kívül nem nagyon létezik Magyarországon. A zenei anyag érdekes elegye a fúziós jazz, a magyar népzene, és a 21. századi kortárs jellemző karaktereinek. Minden szerzemény kellően szövevényes, és a legtöbbjük meglehetősen nehezen előadható. Utólag visszanézve lehet, hogy egy kissé vastagon fogott a ceruzám, de a Modern Art Orchestra könnyedén megbirkózott a feladattal, mint ahogy az a nemrégiben megjelent felvételen hallható is.
A másik, a Fusio Group XXX elnevezésű albuma pedig egyfajta lenyomata a zenekar elmúlt három évtizedének. Azontúl, hogy itt is minden szám az én szerzeményem, nagyon sokat tesz hozzá a zenekari hangzáshoz az együttes tagjainak előadói egyénisége. Meglehetősen komplex szerkezetű témák ellenpontoznak a teljesen szabad improvizációkkal, nagy dinamikai ívekkel.
– Te magad hogyan tekintesz vissza a Fusio Group elmúlt harminc évére?
– Számomra hihetetlenül jó érzés, hogy ez a formáció immár harminc éve folyamatosan működik. Természetes, hogy a tagok néha cserélődtek, és persze a zene, illetve mi magunk is változtunk, de a zenekar mára gyakorlatilag egy olyan nagy családdá vált, akik félszavakból is értik egymást akár szakmailag, akár emberileg. Felemelő érzés látni, hogy a zenekari tagok mindegyike ennyi év után is mennyire komolyan gondolja a közös munkát, és ugyanolyan lelkesedéssel vágunk bele egy-egy koncertbe, vagy turnéba mint a kezdetekkor.
– A fellépések, lemezfelvételek és zeneszerzés mellett tanítasz is. Hogyan találod meg az egyensúlyt?
– A pályám elején, amikor elindultak a koncertfelkéréseim, még egyáltalán nem tanítottam. Később egy-két diákot vállaltam, majd pedig csak 2000-től kezdtem el intézményes keretek között oktatni. Abban az időben nagyon sok növendékem volt, akik azóta már legalább országos, ha nem nemzetközi szinten ismert dobosok. Nagyon szerettem a tanítást, de aztán beléptek az életembe a saját formációim, amiket előtérbe akartam helyezni. Itthon jelenleg a Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékén és a Snétberger Tehetség Központban tanítok, és szó szerint csak egy-két magántanítványom van, akiket valamilyen különleges okból vállaltam el. Ezen kívül pedig számos mesterkurzust tartok itthon, és külföldön is. A megszerzett tudás és a tapasztalatok átadását kötelességemnek érzem, de jelenleg ennyi fér bele az életembe.
– Egy interjúban azt mondtad, hogy nem tartod magad jazzdobosnak. Hogyan tekintesz magadra? Mi az, amit képviselsz?
– Igen, valóban nem tartom magam jazzdobosnak. Mindig is rengeteg műfaj érdekelt, és nyilván a jazz is egy nagyon fontos műfaj, az egyik legfontosabb. De van még rengeteg más irányzat, aminek vajmi kevés köze van a jazzhez, engem ettől függetlenül intenzíven foglalkoztat. A jazz azért is fontos dolog, mert az improvizáció alapvető nyelvezete, illetve maga a dobfelszerelés is a jazz műfajával alakult ki. Tehát már csak a hagyománytisztelet végett sem szabad ezt a műfajt a dobosoknak kikerülni.
Azt gondolom, hogy a hazai közönség, és a környezetem sem jazzdobosként tekint rám. Ez többek között abból is visszatükröződik, hogy azokon a szakmai, szerkesztőségi, illetve közönségszavazásokon, ahol például a jazzma.hu, vagy a jazz.hu oldalak hosszú évek óta közzéteszik az Év Jazz Zenészei szavazatok listáját sok kategóriában 1-től 10-ig, eddig még egyik évben sem szerepeltem semmilyen formában, még említés szintjén sem. És lehet, hogy fura, amit most mondani fogok, de ez azért jó visszaigazolás nekem, nem pedig negatív dolog, mert ez azt is jelenti, hogy nem tesznek be ebbe a műfajba egyértelműen, sem a közönség, sem a szerkesztők. És számos olyan kiváló, jazzt is elképersztően jól játszó dobos van itthon, akik szintén nincsenek jelen ezeken a listákon. Nyilván hasonló az ok: nem feltétlenül ebben a műfajban domináns az, amit épp csinálnak. Az nyilván szomorú lenne, ha amúgy sem lennék foglalkoztatott, mert az egész mást jelentene. Egyébként az elmúlt évtizedek munkái is a fentieket támasztják alá: az a nagyjából 300 album, amin játszom 1991 óta, nagyobb százalékában nem jazz albumok. Persze a dologhoz az is hozzátartozik, hogy itthon maga a jazz műfaja, vagy a zene, amit nálunk jazznek szokás nevezni, az egy sokkal szűkebb, a hazánkban éppen divatos jazz-szelet. Nem úgy, mint mondjuk Amerikában, vagy Nyugat-Európában.
Hogy mit képviselek? Erre nehéz néhány mondatban felelni. Azt hiszem, mindig is a saját utamat jártam, melyet eléggé konkrétan kikövezve látok magam előtt, már a pályám kezdete óta. Soha nem kellett azon gondolkoznom, hogy most merre tovább. Nagyon fontosnak tartom a saját zene, a saját hangjaink megszólaltatását, hiszen igazán azt fog majd nyomot hagyni. Soha nem mozgatott például egy feldolgozás-zenekart csinálni, mert sosem láttam ebben hosszútávú perspektívát.
– A klasszikus ütő egyébként mennyire áll távol tőled?
– Négy éven keresztül intenzíven tanultam klasszikus ütőt, s mind a mai napig szervesen táplálkozom ebből a tudásból. Az ütőhangszeres klasszikus zene egy egészen más megközelítése a hangszercsoportnak. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan elem van a játékomban, ami ennek kapcsán egy kicsit másmilyen, mint mondjuk egy olyan előadó esetében, aki nem rendelkezik ilyen tapasztalattal.
– Kollégaként tekintetek egymásra mondjuk azokkal, akik szimfonikus zenekarban működnek?
– Én mindenképpen, és rendkívül felnézek rájuk. Azok az ütősök, akiket ismerek, jóval magasabb szintre vitték a klasszikus ütőhangszeres zene műfaját, mint én, hiszen nekik ez lett a főprofiljuk. Nagy örömömre viszonylag rendszeresen vannak olyan megtisztelő alkalmak, amikor például a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarához csatlakozhatom, ha épp egy olyan darabot tűznek műsorra, amibe dobfelszerelést is írt a szerző. Minden alkalommal, amikor együtt dologzunk, rengeteget tanulok tőlük, és nagyon inspirál az, ahogy játszanak, mozognak a zenében.
– Tanárként hogyan látod, hamar kiderül, hogy valakinek mi áll jól?
– Ez sok mindentől függ, hiszen van, aki könnyebben, van aki pedig nagyon nehezen nyílik meg. Ezek a dolgok nem mindig derülnek ki az órákon, amikor a kötelező és alapvető gyakorlatokat nézzük át, de előbb-utóbb mindenkinél kialakul, hogy mi a zsánere, miben erősebb, és mi az, amivel leginkább tud azonosulni, mint műfaj, vagy játékmód.
– Mi volt eddig a legmeghatározóbb zenei élményed?
– Ha megfelelő zenésztársakkal vagyok körülvéve, akkor épp annyira meghatározó egy szimpla jam session mondjuk a Budapest Jazz Klub kisszámú közönsége előtt, mint több száz, sőt több ezer ember előtt játszani New York valamelyik legendás koncerthelyszínén, vagy akár a kanadai UpTown Jazz Fesztiválon. Ha mindenképp ki kell emelnem egy-két dolgot, akkor nagyon meghatározóak voltak azok az élmények, amikor olyan világsztárokkal játszottam együtt egy albumon, vagy koncertturnén, akiket korábban már hosszú éveken át a lenyűgözve hallgattam. Ilyen volt például a 2017-ben megjelent Quintessence című szólóalbumom két amerikai sztárvendége, a billentyűs George Whitty és a legendás basszusgitáros, Will Lee, de többször turnéztam a világhírű Gary Willisszel, a többszörös Grammy-díjas szaxofonos Brandon Fields-szel és Eric Marienthallal is. Ezek olyan maradandó élmények, mely alkalmak során sokat változik bennem a zene is.
– Beavatnál a következő időszak terveibe?
– A napokban zajlanak a Loop Doctors formáció legújabb, Assisted Discovery című albumának utolsó simításai, amit elsőként január végén Bangkokban, a Thailand International Jazz Conference fesztiválon mutatunk be a nagyközönségnek. Az album sztárvendége a szingapúri illetőségű indiai-amerikai jazzénekesnő, Alemay Fernandez. Ezt követően ugyanezzel a formációval lesz majd számos koncertünk itthon is, illetve a nyáron Stuttgartba is kiutazunk néhány fellépésre. Ezen felül a Fusio Group is országos sorozatra készül Kertész Erika énekesnővel kiegészülve, valamint egy magyarországi, és egy külföldi kurzusturném is lesz. Jelenleg keressük a lehetőségét, hogy hol, és milyen formában tudjuk bemutatni a Modern Art Orchestrával elkészített Yellow Alert albumot, továbbá kaptam egy rendkívül megtisztelő felkérést Szentpáli Rolandtól, hogy a Zeneakadémia Koncert-fúvós Zenekarának írjak egy kettősversenyt, amit az együttes mellett dobfelszerelésre és klasszikus ütőhangszerekre komponálok.