Hisz abban, hogy nemcsak a darabot, hanem a szerzőt és a kort is jól kell ismernie annak, aki hiteles és jó előadóvá akar válni. Belák Erzsébet növendékeként zenészek generációi értek művészekké, tanítványaiban pedig nemcsak a jövő zongoraművészeit látja, de szívesen terelgeti az útjukat a zeneórákon kívül is. Gyakran jár velük kiállításokra, színházba, koncertekre is. Belák Erzsébet az Altalena Zenei Fesztivál mesterkurzusának évek óta visszatérő meghívott vendégtanára. Az interjúban a zongoratanításról, művészetpedagógiáról, zenei nevelésről fiatal növendéke, Nagy Anna kérdezte.
Hat éve találkoztunk először, az első bozsoki táborban. Néhány tanítványával megismerkedve az az érzésem támadt, hogy van bennük valami közös: egyfajta összetartás, spontaneitás, nyitottság az új zenei utak keresése felé. Nagy volt bennem a kíváncsiság, ki lehet a tanárnő, aki ilyen közösséget formál az osztályából. Amikor aztán órára mentem hozzá, az volt a benyomásom, sokkal többet tud rólam, mint én saját magamról – egyetlen Chopin-ballada eljátszása után vagy mielőtt egy szót is szóltam volna. A mondatai nem a játékomról, hanem egyenesen rólam szóltak: ez számomra egyedülálló élményt jelentett.
– Mi az, amire odafigyel, amikor egy növendéket először hall játszani?
– Az első benyomás számomra nem feltétlenül a hangszerhez kapcsolódik. Ahogyan a növendék belép, köszön, ahogyan a szemembe néz, leül, ahogyan reagál a kettőnk helyzetére, az már nagyon informatív – akkor is, ha még nem szólaltatott meg egyetlen hangot sem. Ezután sem csak azt figyelem, hogy mennyire helyénvaló szakmailag, zeneileg a játéka. Kevéssé érdekel, hogy mennyire van jól megtanítva, ennél sokkal fontosabb, hogy ő maga mit tesz hozzá, hogy mennyire akarja: ha elkezdünk beszéni a zenéről, a darabokról, ha foglalkozom vele, ha mutatok valamit, akkor mennyire csatlakozik rám.
– Hogyan lehet ma egy gyerek, egy kamasz érdeklődését felkelteni a zene iránt?
– Igazából a példában hiszek. A saját növendékeimmel nem esik nehezemre elhitetni, hogy én magam boldog vagyok attól, amivel foglalkozhatom. Kicsikkel kevés a tapasztalatom, mindenesetre immár 15 éve szerkesztek-vezetek egy koncertsorozatot „Tiéd a Steinway” címmel, ahol az ország minden zugából érkező gyerekek bemutathatják tudásukat. A verseny számomra mindig izgalmas, örömteli esemény, a gyerekek feszültségét pedig zenés játékkal, csokidíjakkal próbálom oldani a műsor közben. Remek produkciók szólalnak meg és a hangversenyről felvétel is készül. Éppen mostanában nézegettem, hogy néhány akkoriban még „steinwayes” gyerek, ma már művész, kollégám.
Körülbelül félévvel az után, hogy megismerkedtünk a Tanárnővel, észrevettem egy koncerten a közönség soraiban. Amíg azon aggódtam, vajon megismer-e, ha megszólítom, hiszen csak két órát tartott nekem életemben, ő mosolyogva odajött hozzám: „ne viccelj nyuszi, nekünk közös múltunk van, együtt Haydn-öztünk Bozsokon!” Rájöttem, hogy azon tanárok egyike, akiknek fontos a tanítványok lelke is, nem csupán személytelen lapok vagyunk egy osztálynaplóban, vagy értékelendő vizsgaprodukciók. Meggyőződésem, hogy az, amit Belák Erzsébet képvisel a zeneoktatásban egyedülálló Magyarországon és a világon is.
– Másként hallgatja a növendékeit zongoraórán, mint egy koncerten?
– Egy zongoraóra spontaneitásával semmi nem vetekedhet: az maga az idill, hiszen megállíthatom a növendéket, közbeszólhatok, kérdezhetek, ő is kérdezhet. A koncerten én vagyok a „szenvedő alany”, aki egyszerre örül és sajnálkozik, minden hangért együtt küzd a gyerekkel. Rettenetes félelemmel tölt el, hogy nem tudok segíteni: sokszor úgy érzem, csak egy szó is elég lenne, és másképp szólalna meg a darab.
– Mi a véleménye a zenei versenyekről, támogatja a gyerekkori versenyzést?
– Nem vagyok nagy versenyrajongó, mégis mindig versenyeztetek, különösen, ha a gyerekben látom az ambíciót. Egyetlen alkalommal sem fogtam vissza senkit. Előfordult, hogy a realitás talaján maradva megbeszéltük, mik a lehetőségek és egy versenyszituáció hogyan fékezi vagy inspirálja a fejlődést. De olyanra nem volt példa, hogy én mondjam ki: ne menj!
Belák Erzsébet
1988-ban kitüntetéssel végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. A Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában 25 éve tanít zongorát, néhány éve a zongora tanszakot vezeti. Tíz évig tanított a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolában és 15 évig Budapesten, a Bartók Béla Szakgimnáziumban is. Ugyancsak tíz éve hozta létre és azóta vezeti a „Tiéd a Steinway” című gyermekhangversenyt, gyakran tart továbbképzéseket, bemutató tanításokat itthon és külföldön egyaránt – többek között Kínában és Mexikóban. Különböző zongoraversenyek (pl. Ferenczy György Országos Zongoraverseny, Farkas Ferenc Zongoraverseny Dunakeszi, Ifjúmuzsikus Fesztivál Győr, Kadosa Pál Zongoraverseny-Szlovákia, egyéb regionális versenyek) zsűritagja, és rendszeresen tart mesterkurzust Bonyhádon, Siófokon és Budapesten is. Az Altalena Zenei Fesztivál állandó meghívottja, mesterkurzusain számos tehetséges fiatal zongorista vett már részt.
– Fontosnak tartja, hogy a növendéknek legyen háttértudása a darabról, amit játszik – ismerje a kort, a szerzőt? Szükséges ez ahhoz, hogy hiteles interpretáció születhessen?
– Amikor kicsi gyerek voltam és mutogatták nekem a kották elején a képeket Bachról, Haydnról, sokáig azt hittem, ezek mind parókás szobrok, akikből kicsusszant egy-egy darab. Nagy áhítattal eljátszottam egy Bach-menüettet és fogalmam sem volt, hogy ez az ember 300 kilométert gyalogolt, hogy hallhassa Buxtehudét játszani. Mit kezdjünk egy Haydn által kiírt prestóval, ha nem ismerjük, hogy hogyan, mivel utazhattak az akkori emberek, mik voltak az akkori sebesség viszonylatai? Hogyan kerüljünk közel a humorához, ha nem tudjuk, hogy legjobban horgászni szeretett a Fertő-tavon, hogy beszélő papagája volt… Ezek az életszerű tények közelebb visznek bennünket a szerzőhöz. Kifejezetten annak a pártján vagyok, hogy szerezzünk meg minden lehetséges információt a szerzőről, műről, korszakról. Ha a különböző területeken megszerzett tudásaink összeérnek, az nagyon gazdagítja azt a módot, ahogyan zenélünk.
– Mi a véleménye a rendkívüli tehetséges növendékek esetében az otthoni tanulásról, a magántanulói státuszról?
– Előkészítős voltam a Zeneakadémián, de a szüleim soha, egyetlenegyszer sem engedték meg, hogy az iskolából kimaradjak, hogy magántanuló legyek – és én ezért nagyon hálás vagyok. Anyám azt mondta: ha nem tudod így végigcsinálni, akkor nem vagy rendkívüli tehetség. Az a szociális közeg, amit egy iskola biztosít, elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki teljes emberré váljék a társadalomban, és egészségesen viselkedjék az emberek közötti kapcsolataiban.
– Mi a véleménye a növendékek közötti rivalizálásról? Tapasztal ilyet a tanítványai között?
– A fejlődés egyik hajtóereje az, hogy az ember körülnéz. Nagy baj lenne, ha nem lenne rivalizálás, ennek mértéke, a kordában tartása azonban talán lehet a tanár feladata. Én és a növendékeim összetartozunk, de az értékítélet elengedhetetlen. Én is tartok jobb és rosszabb órákat, ők is játszhatnak jobban vagy rosszabbul magukhoz és a társukhoz képest is… Ez pedig nem bűn. Azonban az, hogy képességeket hasonlítsak össze, az eszembe sem jut – ezekkel együtt születünk, és mindenkinek a saját adottságait kell a maximumra fejlesztenie, ahogyan csak lehet. Ebben próbálok segíteni.
Nagy Anna
2019-ben szerzett BA-diplomát a Liszt Ferenc Zeneakadémián Eckhardt Gábor és Kemenes András osztályában. Jelenleg Hollandiában, Würtz Klára növendékeként végzi a mesterképzést. Fiatalkorától számos hazai és nemzetközi zongoraverseny, például az Országos Zongoraversenyen és a Nemzetközi Chopin és Bartók versenyek díjazottja. Szólóban és kamaraegyüttesek tagjaként a világ számos országában, többek között Lengyelországban, Németországban, Japánban, Oroszországban és Olaszországban fellépett már. 2019 szeptembere óta több alkalommal koncertezett Kínában is.
– Mit gondol, mi a kortárs zene szerepe a zenetanulásban?
– Az új zene tanításának egyik legnagyobb előnye, hogy a velünk élő komponisták műveinek előadásmódjához talán nem tapad annyi hagyomány. A gyereket nem köti gúzsba az a tradíció, ami a klasszikusokhoz óhatatlanul hozzátartozik. A növendék ötleteit, a hanghoz, a hangszerhez való viszonyát tekintve egy kortárs darab sokkal szabadabb, mint például egy Mozart-szonáta, amit már a fél világ eljátszott jól, vagy rosszul. A kortárs zene notációjának megfejtése emellett nem kis izgalmat jelent a gyerekek számára: kilépni az öt vonal rendszeréből és látni a kotta közepén egy hatalmas pacát, aminek a megszólaltatásához az egész tenyerükre szükség van… Emlékszem a kisgyerekek arcára, akiknek Kurtág-darabot tanítottam: hatalmas boldogsággal töltötte el őket, hogy az egész testüket használhatják a zongorázáshoz és szó sincs arról, hogy így vagy úgy kellene tartani az ujjaikat. Megjegyzem, valahogyan az ujjak is jobban szót fogadtak.
– Szükségesnek tartja a társművészetekben való jártasságot?
– Elengedhetetlennek tartom. Az, hogy kiállításokra, színházba, koncertre járunk, olvasunk, nemcsak a zenélésünket viszi előbbre, hanem az életünket is. A növendékeimmel – a jelenlegiekkel és volt tanítványokkal is – gyakran egyeztetünk, ki mit látott, hallott koncerten, színházban, vagy milyen könyvvel találkozott, amit nem szabad kihagyni. Gyakran üzenetben küldik: ide el kell menni, ezt meg kell nézni… És milyen jó, hogy elküldik!
– Mit gondol, mi a fiatalok felelőssége a zenei hagyományok továbbvitelében?
– Úgy gondolom, a hagyományok továbbadásában a legnagyobb szerepe a tanároknak van. Nem titok, hogy ez egyre nehezebb feladat, de azt hiszem, még tartjuk az „hadállásainkat”, a magyar zeneoktatás nemzetközi híre is ezt bizonyítja. Az Altalena stábja által folytatott tevékenység példa arra, hogy fiatalok milyen erővel, lelkesedéssel és ügyszeretettel állhatnak egy remek ötlet mögé. Amit csináltok, az egész kezdeményezés és a kivitelezés gondossága páratlan, fantasztikus és megható.
