Felvégi Andrea neve nem lehet ismeretlen azok számára, akik otthonosan mozognak a hazai koncertéletben. A fotográfus negyven éve örökít meg felejthetetlen pillanatokat a legnevesebb magyar és külföldi muzsikusokról. A Zeneakadémián megrendezett, Privát Flashback 40 című kiállításán e nem mindennapi életmű anyagából válogatott.
– Hogyan lett belőled zenei fotós?
– A véletlennek köszönhetően. Előtte az Új Tükör című hetilapnál dolgoztam fotóriporterként, és egyszer egy barátom megkért, hogy készítsek helyette egy portrét a Zeneakadémián. Semmi affinitásom nem volt a komolyzenéhez, azt sem tudtam, ki az illető. Megcsináltam a képet, és később kiderült, hogy egy világsztár, Végh Sándor volt az. Ezután rendszeresen jöttek a felkérések a Muzsika című folyóirattól, és amikor elment a képszerkesztőjük, én léptem a helyébe.
– Milyen szemlélettel közelíted meg a fotóalanyokat?
– Nekem mindenki ugyanolyan ember, nem teszek különbséget a művészek és a hétköznapi emberek közt. Ez a képeimen is látszik: nincsenek meg bennük azok a régi, klasszikus fordulatok, hogy milyen beállításban kell lefotózni egy karmestert vagy egy hegedűst. Régen általában nagyon tisztelettudóan és távolságtartóan kezelték őket.
– Mitől speciális a zenei fotózás?
– Amikor én kezdtem, nagyon periférikusnak számított ez a műfaj. Nem csoda, hiszen nem túl látványos: a karmester vezényel, a zenész pedig nézi a kottát, és játszik. Ma már ez valamennyire megváltozott, egyre több előadó használ jó értelemben vett „show-elemeket”, elég csak Joshua Bellre gondolni.
– Miben különböznek a negyven évvel ezelőtti képeid a mostaniaktól?
– Régen nagyon hangosak voltak a gépek, ezért nem lehetett bármikor exponálni, főleg a piano részek alatt nem. A mostani gépemmel viszont meg tudom örökíteni a halk vagy a csend közbeni pillanatokat is. Ilyenkor ugyanis fokozottan kiülnek az érzelmek a zenészek arcára.
– Számtalan művészről készíthettél képet a pályád során. Melyik fotózás volt a legemlékezetesebb számodra?
– Még nagyformátumú géppel dolgoztam, amikor elküldtek Claudio Abbado próbájára a Kongresszusi Központba. Bementem a színpadra hátulról, kúsztam-másztam a zenészek között, akik észrevettek ugyan, de nem zavartatták magukat. Én pedig vártam az alkalmas pillanatra, hogy lefotózhassam Abbadót. Egyszer csak egy gyönyörű mozdulatot csinált: a szája elé emelte az ujját, én pedig megörültem, és elkattintottam a gépemet. Akkora zajt csaptam, hogy Abbado megállt, és nem akart hinni a fülének. Egy életre megmaradt bennem az a nézés.
– Volt olyan időszak, amikor abba akartad hagyni a munkát?
– Igen, most a Covid alatt elvesztettem a talajt a lábam alól, nagyon hiányzott a zenei közeg. Elkezdtem fotózni a környékemen embereket, kutyákat, de rájöttem, hogy én már ezt szeretem. Az okoz örömet, ha például új szögből tudok képet készíteni a Zeneakadémián, amit egyébként nagyon jól ismerek.
– Hogyan állítottad össze a kiállítás anyagát?
– Olyan művészekről választottam képet, akiket sokszor fotóztam már, így fontos részei az életemnek. Egy kevéssé ismert, privát arcukat szerettem volna megmutatni, ezért szándékosan hagytam ki azokat a fotókat, amelyek zenélés közben készültek. Az is szempont volt, hogy csak magyar művészek legyenek a válogatásban – ez alól csak Kobajasi Kenicsiró számít kivételnek, aki magyar karmesterként él a fejemben…
– Nekem az egyik kedvencem az Eötvös Péterről készült kutyás kép, ami egy nagyon bensőséges pillanatot ábrázol.
– Igen, róla általában komoly képek készülnek, itt viszont jókedvű és felszabadult volt. De ugyanebbe a sorba tartozik Gregor József is a cicájával. Örülök, hogy ott lehettem ezekben a pillanatokban.
Felvégi Andrea 40 éve fotóz zenei és kulturális eseményeken. Az Új Tükör hetilapnál kezdett, majd a Muzsikánál dolgozott a lap 2018-as megszűnéséig. A Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz az első évadban, 1981-ben csatlakozott, amely 1992-ben egészült ki az Őszi Fesztivál (később CAFe Budapest) fotózásával. Jelenleg a Zeneakadémia, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Nemzetközi Gitárfesztivál és a Fesztivál Akadémia Budapest eseményein dolgozik.
