„Szerencsés vagyok, hogy németnek születtem, mert vallom, hogy az anyanyelvünk határozza meg, kik is vagyunk valójában. És számomra a német dalirodalom jelenti a legtöbbet” — nyilatkozta egy korábbi interjúban a weimari születésű Matthias Goerne, jelenleg a világ egyik legjobbjaként számon tartott dalénekes. Dietrich Fischer-Dieskau és Elisabeth Schwarzkopf egykori tanítványa már harmincévesen a legrangosabb operaszínpadokon Mozartot, Wagnert énekelt, ám dalénekesként érzi magát legjobban. A legendás bariton március 23-án a Bázeli Kamarazenekarral lép fel a Müpában.
– Hol érzi magát igazán otthon? Az operaszínpadon vagy a hangversenypódiumon?
– A színpadon sok mindentől függ a teljesítményem: a rendezőtől, a karmestertől, a többi énekestől. Jobban érvényesülnek az előadóművészi szándékok, ha csak egy zongoristával kell ezeket összehangolni. Arról nem is szólva, mennyivel egyszerűbb egy kétszemélyes koncertet és annak próbáit megszervezni, mint egy nagy együttesét.
– Volt egy meghatározott pillanat — egy bizonyos darab vagy egy bizonyos énekes hatására —, amikor eldöntötte, hogy elsősorban a dalirodalomnak szenteli művészetét?
– Ilyen pillanatra nem emlékszem, csak arra, hogy mindig nagyon sok dal vett körül. Otthon rendszeresen hallgattunk Schubertet, Beethovent — az ő dalaik közül bármelyik lehetett a „bűnös”.
– Sokan gondoljuk, hogy Schubert a mérce: a zenéje megmutatja, hogy a szöveg hogyan tudja megváltoztatni a világot. A Schubert-dalok előadói etalonjaként pedig az ön mesterét, Fischer-Dieskaut szokták emlegetni. Mondták már, hogy a hangja — különösen, amikor dalokat énekel — nagyon emlékeztet az övére?
– Korábban mondtak ilyesmit, de ez egy rövid időszak volt, a pályám elején. Most már más hangszínt emlegetnek, a zenei megoldásokban pedig markáns különbségekről írnak. Szerencsére egyre ritkábbak ezek az összevetések…
– Egyik leggyakrabban emlegetett ars poeticája az anyanyelv személyiséget meghatározó erejére vonatkozik. Szokott külön a szöveggel, a nyelvvel foglalkozni, amikor tanulni kezd egy új darabot?
– Miután a vokális kamarazenében minden, a darab minősége is a nyelven, a szövegen nyugszik, az előadónak nagyon mélyen kell ismernie a szöveget, és az adott nyelvet is tökéletesen kell birtokolnia. Természetes tehát, hogy a darabok tanulmányozása számomra a szöveggel kezdődik.
– Szokott verseket olvasni „csak úgy”, kikapcsolódás gyanánt?
– Most már ritkábban, de korábban rengeteg verset olvastam. Szeretem is a költészetet, és nemcsak a szavait szeretem megérteni az énekelt verseknek, de az értelmüket is. Így egy-egy dal kapcsán több verset is alaposan megnéztem. Annak egyébként, aki zenével foglalkozik, a versolvasás nem jelent külön feladatot.
– Mikor és milyen körülmények között találkozott Alexander Schmalzcal?
– Nagyon régen, mintegy tizenhat-tizenhét éve találkoztam vele, aztán három éve Düsseldorfban, a Schumann Zeneművészeti Főiskolán volt egy közös fellépésünk, és azóta szoros szakmai kapcsolatban állunk.
– A Schumann-átiratok ötlete tőle vagy öntől származik?
– Az én ötletem volt. Tudtam, hogy gyakran foglalkozik ilyesmivel, több hasonló projektet is jegyzett már pályafutása során. Számomra is készített átiratokat, amelyekben a zongoraszólamot nyolc-tíztagú kamarazenekar játszotta, és ezek nagyon sikeresek voltak. Ezeket a Schumann-dalokat is ilyen hangszerelésben szerettem volna elénekelni.
– Egyszer azt mondta, jobban szereti a dalokat eredeti változatukban, zongorával énekelni, mert a zenekari hangzás miatt gyakran meg kell változtatnia a szerző szándékát, például a dinamikával kapcsolatban. A zongoristaként is elismert, kiváló énekesek partnereként sokat koncertező Alexander Schmalz olyan tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren, hogy elkerülhetők az említett problémák?
– Ez egy egészen más dolog, mint azok a dalok, amelyek kapcsán ezt nyilatkoztam. Korábban Webern-dalokat, Brahms- és Reger-dalok átiratát énekeltem zenekarral, és a stílusra — a bécsi iskolára, a késő romantikára — való tekintettel sokkal nagyobb létszámú együttest kellett „áténekelnem”. Az ilyen hangzásszerkezet nem segíti a dalokban elvárt dinamikai finomságok megvalósítását. Egészen más a helyzet a schuberti korai romantikával, ahová még a Schumann-dalok is illeszkednek. Úgy gondoltam, és meg is győződtem róla, hogy ha kisebb apparátust alkalmazunk, amelyben a különböző hangszerek nem felduzzasztják, hanem diszkrét ragyogással látják el a zongoraszólamot, maradéktalanul megvalósíthatók az énekes számára a zeneszerzői elképzelések.
– Szokott lenni saját elképzelése, hogy egy átiratban hol, milyen hangszereket alkalmazna a legszívesebben?
– Nem, ez teljesen Alexander feladata. Amikor elkészül, természetesen van egy kis tapasztalatcsere. Kipróbáljuk, hogy egyik vagy másik hangszín esetleg melyik hangszeren kel még jobban életre.
– Ezen a koncerten lesz e darabok magyarországi bemutatója; holt volt az ősbemutató?
– Több Schumann-dal hasonló átiratát énekeltem már másutt, de ezek kifejezetten a budapesti koncert számára készültek, itt szólalnak meg először.
– Mennyi valósult meg abból, aminek elénekléséről álmodott annak idején? Mi minden van még a bakancslistáján?
– Nagyon sok mindent elénekeltem már, és nagyon sok mindent még nem. Tisztában kell lenni azzal, hogy mindent úgysem tud műsorra tűzni az ember, amit szeretne. Ezt a dilemmát úgy szoktam feloldani, hogy rendszeresen frissítem a repertoáromat egy-egy új darabbal, és így azért csökken ez a végtelennek tűnő bakancslista.
