Majd’ fél évszázada mint emelkedő csillagú fiatal tenort ismerte meg a pesti közönség, s ma immár baritonként ő a nemzetközi operaélet (nagy)apafigurája. Ami nem változott, az Plácido Domingo formátuma, fáradhatatlansága – és hogy mindig szívesen jön hozzánk. Április 24-én és 27-én a Simon Boccanegra címszerepében lép a Magyar Állami Operaház színpadára.
„Mit csinálsz?” – ezzel a magyar nyelvű első megszólalással lepte meg Sekrestyését, Katona Lajost és persze az Erkel Színház közönségét a külhoni vendég-Cavaradossi azon az 1973-as Tosca-előadáson, amelyből a háború utáni magyar operajátszás legnagyobb sikere vált. Plácido Domingo diadalmas budapesti debütálása máig sok ezer hazai operarajongó büszke személyes emléke: mi tagadás, jóval többeké, mint ahányan azon az estén a kétharmadáig megtelt nézőtéren helyet foglaltak. Az elismerés hőfokához és zajosságához azonban így sem férhet kétség, s ezt az egykorú sajtóbeszámolók mellett az este hőse is tanúsította.
Első memoárjában (My First Forty Years, 1983) ugyanis ott lelhetjük e vendégszereplés érezhetően szívesen felidézett emlékét: „A városban két operaház van, az egyik 19. századi és hasonlít a bécsi Staatsoperre, a másik a 20. század elején épült. A régebbi épület rendkívül szép, minden zegzugában tele egyedi díszítésekkel. Sajnos, csak 1500 ülőhelye van, így a másik házban léptem fel, amelynek 2500 fős a kapacitása. Ennek ugyan nem olyan varázslatos a hangulata, mint az Operaháznak, de így is nagy élvezetet jelentett ott énekelnem. A közönség annyira lelkes volt, hogy meg kellett ismételnem a Levéláriát. […] Azóta nem állt módomban visszatérni Magyarországra, de örülnék, ha még lenne lehetőségem Budapesten énekelni.”
A második alkalomra egészen 1987-ig kellett várni, ám Domingo persze addig is rendszeresen kapcsolatba került a magyar operakultúrával – világjáró énekeseink révén. Hiszen produkciók sorában énekelt együtt Marton Évával, Sass Sylviával és Tokody Ilonával, Ilosfalvy Róbertet pedig vezényelte A végzet hatalma egyik németországi előadásán. De azért az 1980-as évek számunkra meghatározó találkozása persze mégiscsak 1987. április 20-án történt: egy hétfő esti Aida-előadáson, Radames szerepében Domingóval, s újra az Erkel Színházban.
Erről a szereplésről nem kisebb operaesztéta, mint Tallián Tibor írt akkor a leghalványabb fenntartás nélküli méltatást, benne ily sorokkal: „Budapesti extatikus hatása nem annak volt a következménye, hogy időben ritkán esik találkozásunk ilyen személyiséggel, hanem annak, hogy minőségileg ritkán: a tragédia közvetítésére való képesség kivételes. A kivételes a magasabb értelemben vett emberi; Domingo tragikus kivételessége művészetének emberi fedezete.”
Ez a radamesi vendégszereplés már mindenestől a világsztári rang jegyében állt: a rajongói sorállással, az előzetesen is jelentékeny médiafigyelemmel, valamint a méricskélés, az összehasonlítás aktusával. Azok az évek ugyanis a világ operarajongói számára – sok egyéb mellett – a Domingo-Pavarotti vetélkedés csillagóráit jelentették, s ebből akkor szerencsés módon a hazai közönségnek is jutott. Hiszen az előző évben, 1986-ban Pavarotti járt nálunk egy Bohémélet-előadást ünneppé varázsolni, s így az Erkel Színház connaisseur-jei kedvükre választhattak maguknak jelenkori idolt a két tenorcsillag közül.
A kilencvenes évek azután, tudjuk, meghozták a tenorok nagy összeállását, s a Három tenor formáció beltagjai ekkor együtt és külön-külön is meghódították a sportcsarnokok és stadionok eladdig operaidegen közegét. Így került sor 1996-ban Budapesten Domingo, José Carreras, Diana Ross és Rost Andrea közös Népstadion-beli koncertjére, s ennek programján arra a nevezetes és szélfútta „Hazám, hazám”-áriára. Az akkor sokak által kifigurázandónak vélt, bocsánatosan elmosódott szövegartikulációnál bizonnyal fontosabb volt a tény, hogy Domingo valósággal rácsodálkozott Erkel operájának szépségére.
Ebből a felfedezésből született meg utóbb a Bánk bán amerikai bemutatásának terve, s habár ez az elképzelés az eredeti formájában végül nem valósult meg, ám amikor nemzeti operánk 2018-ban mégis eljutott New Yorkba, a sztár ott bábáskodott a vállalkozás körül. Hiszen az OPERA kéthetes amerikai vendégjátékának Domingo volt a védnöke, sőt a patrónusa.
Ekkorra az énekes pályafutása új irányt, illetve új irányokat vett: Domingo mind többet vezényelt, igazgatott, életre hívta az Operalia énekversenyt és éppen nem utolsósorban áttért a baritonszerepekre. Valamint mind szorosabbakká váltak szerteágazó működésének magyar kapcsolatai, főleg persze az Operával ápolt viszonya. Így került sor még 2009-ben Domingo Andrássy úti bemutatkozására: az azévi Operalia döntőjén – karmesterként és díjátadóként. 2016-ban azután végre az énekszavát is hallathatta az Operaház színpadáról: a Shakespeare Estélyen, olyan Gerard-monológot (Giordano: Andrea Chénier) kivágva, amely igencsak meggyőzően érvelt hangfajváltásának megalapozottsága mellett.
Azóta Domingo magyarországi jelenléte csak egyre intenzívebbé vált, s jószerint elősorolni is nehéz szerepvállalásait: koncertektől a Virtuózok zsűritagságáig. A daganatműtét és COVID-fertőzés után is váltig kimeríthetetlenül energikus művész ilyesformán az Eiffel Műhelyházat is felfedezte már magának, tavaly lemezfelvételt rögzítve az OPERA legújabb létesítményében. De 2020 őszén és 2021 nyarán is ellátogatott az Operaházba is, s ott nemcsak betekintést nyert a felújítási munkálatok akkori állapotába, hanem rögtönzött minikoncerteket is adott. Baritoni pályaszakaszának emblematikus szerepéből énekelt, Simon Boccanegra Békeszózatát megszólaltatva.
S most áprilisban mint Simon Boccanegra lép majd végre az újra megnyílt Operaház színpadára is – egy operaelőadás főszereplőjeként. Persze nem annyira kései debütáló gyanánt, hanem mint a szívünknek kedves visszatérő. „Un amplesso”, vagyis „egy ölelés” – így hangzik Boccanegra első két szava Verdi operájának prológusában, s nem vitás, ezt az ölelést lélekben az operaházi közönség is viszonozza majd.