Vannak darabok, amelyek akár színészgenerációkat is megtalálnak, Karinthy Ferenc Dunakanyar című kétszereplős egyfelvonásosa – ami a sorsszerű találkozásról és egy másfél órában átélt szerelemről szól – kijelenthetjük, hogy határozottan egy ilyen előadás. Szinetár Miklós rendezésében tévéjátékként 1971-ben már láthatta a közönség Hámori Ildikóval és Sztankay Istvánnal a főszerepben, idén nyáron pedig Szinetár Dórával és férjével, Makranczi Zalánnal a főszerepben lesz látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon, a Szabadtéri Színházak Találkozója keretében. Első alkalommal dolgoztak „családilag” együtt. Egy egészen különleges próbafolyamat vette kezdetét, amiről Szinetár Dóra mesél nekünk.
– Hogy kell elképzelni egy olyan próbafolyamatot, ahol a család egy előadás kidolgozása miatt ül össze és nem éppen a vasárnapi ebédhez?
– Nehezebb, mint gondoltuk. Mi is azt kérdeztük magunktól és egymástól is először, hogy egy kétszereplős darabban, egy családként, ahol mindenki tiszteli és elfogadja a másik világlátását, ahol összeszokott társaság vagyunk, mi lehet olyan nehéz? De nem adta magát könnyen a mű. A mi családunk egy egymás teljes elfogadására épülő közeg, egyenrangú, demokratikus viszonyokkal, egy próbafolyamatban pedig mégiscsak a rendező vezet, az ő gondolkodása és ízlése mentén haladunk, így a családi viszonyokat át kellett alakítanunk, rendező-színész viszonyban kellett működnünk, még akkor is, ha egy-két instrukcióval kapcsolatban épp ellenérzésünk, vagy ellenvetésünk támadt. Édesapámról már hallottam másoktól, hogy miként rendez, de megtapasztalni az instrukcióit, vagy azt, hogy egy jelenettel, egy jellel kapcsolatban mit gondol, egészen más, és később aztán beismerni, hogy mennyire igaza volt. Mindenről lehet vele beszélni, vitázni, de azért a végső szó – rendezőként – itt mégiscsak az övé.
– Gyakorlatilag hazavittétek a munkát?
– A nappaliban kezdtünk, először ott ültünk össze olvasópróbára, majd ahogy haladtunk előre, keresnünk kellett egy helyet, kívül a nappalin. Egyszer csak eljutottunk egy pontra, amikor már szükség volt az eszközökre, a díszletre. Ez a szerelem egy presszóban kel életre és a helyszín minden berendezésének, minden zajnak töltete és jelentése van, akár egy csap megnyitásáról, vagy a kávégép elindításáról legyen szó, amikkel például rengeteget operálunk az előadás során. Végül a szentendrei Szamos Cukrászda Klimt terme volt a helyszínünk és most a Városmajori Szabadtéri Színpad étterme lesz a történések helyszíne.
– Ezt a darabot Szinetár Miklós már tévéjáték formájában megrendezte 1971-ben Hámori Ildikóval és Sztankay Istvánnal a főszerepben. Honnan jött az ötlet, hogy ezt a darabot, így hárman vigyétek színpadra?
– Lőrinczy György, a Szentendrei Teátrum igazgatója vetette fel, hogy ez egy nekünk való darab lenne. Nekünk pedig tetszett az ötlet, és persze maga a darab is. Úgyhogy boldogan vállaltuk.
– A darab végén megidézitek Karinthy Ferencet is, a darab íróját. Egyfajta tisztelgésnek szántátok, vagy más töltete is van a gesztusnak?
– A próbák alatt természetesen sokat beszéltünk Karinthyról, akit Édespám személyesen is ismert, jó barátok voltak. Bizonyos szavakon kimondottan azért nem változtattunk, bár talán a mai fülnek furán hangzanak, mert Cini számára Apukám szerint fontosak voltak. Sokat mesélt róla, a nőkhöz való viszonyáról, a világlátásáról. Így mire bemutattuk a darabot többet jelentett nekünk Karinthy személye egy amúgy számunkra ismeretlen írónál.
– Milyen eljátszani újra és újra egy első találkozást egy színészházaspárnak, akik évek óta együtt vannak?
– Zalánnal szakmailag és emberileg is felnézünk egymásra, tiszteljük és szeretjük egymás játékát, otthon pedig imádunk együtt lenni. A szakmánk kiváltsága, és nem kevésbé az életünk ajándéka, hogy megadatik nekünk minden előadáson, hogy újra és újra átjárjon minket az első találkozás izgalma, az első csók élménye. Minden előadás visszaigazolás számomra, hogy miért is szerettem bele a férjembe.
