A Honvéd Férfikar tagjaként idén harmincéves jubileumát ünnepli az egyik ikonikus énekkari tag, szólamvezető, akit az olvasók több szerepkörben is ismerhetnek, hiszen egy rendkívül sokoldalú művészről van szó. A Kultúrpanda mai interjújában Frech’ Zoltánnal beszélgettünk.
– Egy három évtizedes jubileummal kapcsolatban két kérdés azonnal felmerül bennem. Az egyik, hogyan is kerültél a Honvéd Együttesbe, a másik, hogy mi tartott téged ott harminc éven át?
– Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy amikor idekerültem, úgy gondoltam, kicsit „megmelegszem” a kórusban, aztán szólista leszek, és várnak rám a világot jelentő deszkák. Nem is sejtettem, hogy mennyire egyedülállóan értékes közegbe kerülök majd. Mostanra elmondhatom, hogy a világ minden táján énekeltem, nagyon sok kórussal működtünk együtt különböző produkciókban, és mindenhol visszaköszönt, hogy a Honvéd Férfikar milyen fantasztikus társaság. Újoncként persze ezt még nem éreztem. Fiatalon egy olyan hierarchikus rendszert láttam, ahol keményen kell dolgozni és teljesíteni ahhoz, hogy évek múlásával elismerjenek. Végülis bebizonyosodott, hogy a teljesítmény valóban elismerést hoz. Mai napig jólesik a visszajelzés, hogy itt van a helyem.
– Harminc évet egy együttesnél tölteni tiszteletre méltó, mind rád, mind az együttesre nézve.
– Egyáltalán nem akartam ennyi ideig itt maradni, semmilyen tervem nem szólt erről. Akik ismernek, tudják, mennyi minden fontos nekem, hisz rengeteg különböző projektben veszek részt a mai napig. Abban, hogy az együttesnél maradtam sok minden közrejátszott. Fontos volt, hogy Boros Sanyi, Hajnal András, Gerzsenyi Csaba és jómagam megalakítottunk egy kvartettet, a Four Fatherst, amit a Honvéd jó néhány évig sajátjaként kezelt, hiszen mindannyian a kórus tagjai voltunk. Kiadtak egy lemezt, ami a Honvéd Együttes saját kiadása volt, küldtek minket kis műsorokra, előadásokra, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy menedzseltek, elindítottak minket, amiért nagyon hálásak vagyunk.
Aztán pár év múlva Hajnal András helyett Mukli Gyula, Gyerzsenyi Csaba helyett pedig Batki László állt be, aki történetesen szintén a Honvéd Férfikar tagja. A kétezres évek elején a média is felénk fordult, sok fellépésünk lett, mégis meg tudtuk teremteni az egyensúlyt, hogy mindkét szerepkörben maximális színvonalon helyt álljunk.
A férfikari létnek a zeneiségen túl van egy olyan aspektusa, ami tulajdonképpen magától értetődő, mégis nagyon fontos kohéziós erő ez együttesben: férfiak vagyunk, és a férfiközösség egy nagyon kivételes közeg.
Ha valami baj van, akkor azt őszintén meg tudjuk beszélni egymással, ha kell, nagyon keményen ütköztetjük a véleményünket, másnap mégis bátran egymás szemébe tudunk nézni.
– Miben más ez, mintha vegyeskar lennétek?
– A nőket imádjuk. Egyesével. Ha kettőnél többen vannak, akkor nem ők kergülnek meg, hanem mi. Máshogy kommunikálunk, máshogy öltözködünk és beszélünk. A férfikar ennél nyersebb. Talán őszintébb, egyszerűbb közösség, és erőteljesebb is. A gátakat hamarabb átszakítjuk, mert mindent megbeszélünk. Igyekszünk minimálisra csökkenteni a folyosói intrikákat, hiszen az előadóművész-lét ennél egy sokkal fontosabb és sokkal egyszerűbb dologról kell hogy szóljon: kiállok, muzsikálok, és vagy jól sikerül, vagy nem. Büszkék vagyunk rá, hogy van egy profi kórus Magyarországon, ami csak férfiakból áll, olyan férfiakból, akik az életüket éneklésre tették fel. A mai trend nagyon nem ez. Rendkívül kis százalékban akarnak ma a fiatalok zenével foglalkozni, és még abból is nagyon kevesen választják az énekesi pályát. Főleg ha férfiakról beszélünk. Egyszerűen nem divat. Ugyanakkor én biztosan érzem, hogy harminc évvel ezelőtt nem döntöttem rosszul, pedig alapvetően akkoriban más terveim voltak. Óriási érték az, amit mi ma Magyarországon képviselünk.
– Mik voltak a fiatalkori terveid?
– Mindig is színész szerettem volna lenni, ezt is csináltam már gimnáziumban is. Szavalóversenyeket nyertem, országos szinten is nagyon jól szerepeltem, színjátszókörbe jártam, de amikor harmadszor sem vettek fel a Színművészetire, akkor az énektanárnőm, Bikfalvy Júlia – aki itt a Honvédban volt hangképző tanár – azt javasolta, hogy engedjem el ezt a dolgot, menjek inkább zeneművészeti főiskolára, hiszen jó hangom van, jó orgánumom, ráadásul basszus vagyok, úgyhogy tárt karokkal fognak fogadni. Később aztán lehetek majd bármelyik színházban diplomás művész. 1992-ben diplomáztam, de már diploma előtt felvettek a Honvédba. A közösség, ami itt fogadott, és a lehetőség, hogy megcsináljam a Four Fathers énekegyüttest meghatározta az utamat. Ez az együttes mindig is lehetőséget adott arra, hogy valaki szólistaként is helyt álljon, ha mellette tisztességgel végzi a Férfikarban is a feladatait. Többen úgy csináltak fényes karriert, hogy közben végig itt voltak az együttesben.
– Említsünk meg pár emlékezetes nevet.
– Gondolok például Ilosfalvy Róbertre, aki majdnem végig a Férfikar tagja volt, miközben a pályája ívelt felfelé, vagy Gurbán Jancsi, Sárkány Kázmér, Gerdesits Feri, nem beszélve Gregor Józsefről például. Rengeteg kiváló énekes jött innen, sőt színész is. Kibédi Ervin is az együttes tagja volt, és Horváth Ádám Kossuth-díjas televíziós rendező is énekkari tag és karvezető volt egy időben az ötvenes években. Fontosnak érzem, hogy a nagy profi együtteseknél a tehetségeknek teret engedjenek. Természetesen nem a kórus hátrányára. Fontos ebben egy jó egyensúlyt találni.
A profi kórusban való létezés egy olyan állapot, amelyben különböző hőfokon égünk, nem jó, ha bárki túl sok, vagy adott esetben túl kevés feladatot kap.
– Te a kóruson belül is kapsz sok lehetőséget, konferálsz, saját műsorszámaid vannak.
– Nagyon jó az együttesi létezés, és ha valakinek van bármilyen plusz adottsága, azt érdemes használni. A Honvéd Férfikar egy nagyon jó táptalaj. Büszkék vagyunk arra, hogy kezd duzzadni a létszám is és egyre nagyobb a szakirányú végzettséggel rendelkezők száma is.
– Nem volt ez mindig így?
– Eredetileg ez egy honvédségi együttes volt. Egyetlen szempont alapján kerültek ide az emberek, hogy volt hangjuk. Semmi más nem számított. Akkoriban ez rendjén is volt így, hiszen alapvetően más volt az együttes fő irányvonala. Amikor idejöttem, a társaság zöme katona volt, az 54 tagú kórusból én voltam a harmadik diplomás énekes. Most pedig a kórus nagyobb része szakirányú végzettséggel rendelkezik. Meg is fiatalodott a kórus. Remek hangok, képzett énekesek érkeztek.
– Merre halad ma a kórus?
– A mai napig megmaradt a kórusnak az a fontos funkciója, hogy a kiemelt nemzeti ünnepeinken és a fontosabb honvédségi eseményeken mi énekelünk. A létezésünk ezzel együtt kezd elbillenni a profi koncertkórusok számára kijelölt út irányába, hiszen bizonyos értelemben megkerülhetetlen tényezői lettünk a hazai koncertéletnek, mivel egyetlen profi férfikar vagyunk nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Európában. És nemcsak emiatt. Ha a legutóbbi szombathelyi szereplésünkre gondolok, számomra világossá vált, hogy ha egy kórusnak meg kell szólalnia – és itt nemcsak hangerőre gondolok – akkor mi tisztán, pontosan, és ha kell, elsöprő erővel megszólalunk.
– A szombathelyi Rigoletto előadásról beszélsz most?
– Igen. Júniusban a Savaria Szimfonikusokkal és a Magyar Állami Operaház szólistáival léptünk fel a szombathelyi Agórában, és igen elismerő szavakat kaptunk Kesselyák Gergelytől, a produkciót dirigáló karmestertől.
– Hogyan értékelte a munkátokat Kesselyák Gergely?
– Rendkívül pozitívan.
Világszínvonalúnak nevezte a produkciónkat, ami az Operaház első karmesterétől óriási elismerés.
Ennek persze volt előzménye. Amikor először bejött a próbaterembe, itt Budapesten – miután persze Riederauer Richárd karigazgatónk a művet már betanította nekünk – olyan energiát kaptunk tőle, amiért ezt az egész pályát érdemes csinálni. Amikor látunk magunkkal szemben egy embert, akivel tudunk és akarunk muzsikálni, hisz birtokában vagyunk a tudásnak, ő pedig megmutatja, hogy hogyan szeretné az adott művet velünk közösen megcsinálni, az szárnyakat ad egy kórusnak. A közös munka Kesselyák Gergellyel százszázalékos koncentráltságot, odafigyelést és teljesíteni akarást ért el a kórusban. Nagyon motivált bennünket, hogy ilyen kaliberű karmesterrel és zenekarral dolgozhatunk, hiszen maga a produkció színvonala, Aczél András rendezése, A Savaria Szimfonikusok és a szólisták szakmaisága rendkívüli módon magával ragadta az egész társaságot.
– A színházi előadásokon mindig óriási energiák áradnak a Honvéd Férfikarból.
– Szerencsére számos szcenírozott, fél-szcenírozott, illetve koncertszerű operaelőadásban részt vesz a kórus Magyarország legnagyobb koncerttermeiben és színházaiban. Hogy csak az elmúlt néhány hónapot említsem a Rigoletto mellett nemrég a Müpában Wagner Rienzi című ötfelvonásos nagyoperájában működtünk közre, az idei évadban a Nemzeti Színház Agón című előadásában is mi játszottuk a kórus dramaturgiailag igen fontos szerepét, és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes több produkciójában is nagy sikerrel vett részt a kórus. A férfikar színházi jövőjével kapcsolatban egyébként nagyon optimista vagyok. A színpadi múltamból adódóan valamilyen szinten én vagyok a színpadképért felelős ember a kórusban. Az én szerepem, hogy emlékeztessem a kórust arra, hogy egy színházi darab esetén már önmagában annak is van jelentése, sőt súlya, amikor kilépünk a színpadra. Úgy tűnik ebben is nagyon szépen helyt áll a kórus, hiszen óriási múlttal rendelkezünk ezen a téren.
– Ha már Kesselyák Gergely szóba jött, nemcsak rendkívüli helyszíneken, de rendkívüli karmesterekkel is dolgozhat a Férfikar.
– Nem is próbálnám meg felsorolni az összes karmester-óriást, akikkel valaha dolgozhattunk.
Dirigált bennünket az Operaház szinte valamennyi karmestere, Kesselyák Gergely mellett Kovács János, Héja Domonkos, Medveczky Ádám, Dénes István, Szennai Kálmán, a mostani főzeneigazgató, Kocsár Balázs, Vajda Gergely, de említhetem Christian Badeát, akivel Verdi Stiffelióját csináltuk, vagy Marc Albrechtet a legutóbbi Rienziben, és sorolhatnám tovább…. A velük való közös munka felér számunkra egy-egy komoly kurzussal, amiért nem lehetünk elég hálásak.
Mindezek mellett az utóbbi két év varázsa – a covid ellenére – Riederauer Richárd munkásságának is köszönhető, aki nagyszerű zenész. Zenét varázsol már azzal is, ha a próbán elénk áll. Egyszerűen fogalmazva: minden egyes nap úgy tudunk jelen lenni a próbateremben, hogy akarunk vele dolgozni, ami szerintem nagyon fontos.
– Egészen különleges az is, hogy olyan karigazgatótok van, aki „közületek való”, hiszen Riederauer Richárd itt kezdett el dolgozni pontosan húsz évvel ezelőtt, ha jól tudom.
– Így van. Emlékszem, mikor az első napja volt itt kiskatonaként. Azt sem tudta, hogy mi hol van, amikor épp egy basszus buli volt nálunk az emeleten. Én meg gondoltam, hogy „milyen jó gyerek, meghívom magunkhoz”. Felvittem őt a többiekhez, hallgatta a nagy öregek sztorijait, énekelgettünk, amikor egyszer csak megszólalt: „Ja, hát ha én tudom, hogy ilyen a polgári szolgálat, már rég beálltam volna katonának”. Aztán ahogy letelt a katonaideje, itt ragadt.
Bariton szólamvezető lett, majd segédkarnagy és most karigazgató. Ennek így kellett történnie. Én nagyon komolyan hiszem, hogy a Honvéd Férfikar jövője az ő személyével egyenlő. Van múltja, mert nem máshonnan érkezett, hanem itt szocializálódott köztünk, van jelenje, mert egy olyan helyzetet és egy olyan nehéz korszakot vészelt át velünk, mint a pandémia, és mindig meg tudott felelni a kihívásoknak, és van jövője, mert mögötte vagyunk.
A személyiségével és az egész zeneiségével teljesen azonosulunk, ami a kórus múltjában a harmincéves pályafutásom alatt példa nélküli.
Ricsivel minden nap megadatik nekünk az, ami amúgy normál esetben a vendégkarmesterekkel csak egyszer-egyszer: a teljes összhang. És ez óriási ajándék.
– Milyen álmaid vannak a kórussal kapcsolatban?
– Erre konkrétan tudok válaszolni. Amit én nagyon szeretnék, hogy a „Nemzeti” titulus bekerülhessen a kórus nevébe. Mivel államilag támogatott együttes vagyunk, és ez egy hatalmas érték számunkra, a „Nemzeti” jelző a világ számára is megmutatná a mi hivatásunkat, hitvallásunkat, hogy a hazánkat képviseljük egyetlen magyar férfikarként mind itthon, mind a határainkon túl. És ha már az álmokról beszélünk, most, hogy a járvány okozta korlátozások nem szorítják sarokba az együtteseket, nagyon jó lenne újra turnézni, a csodálatos és egyedülálló férfikari repertoárt a világ minden táján magas színvonalon bemutatni.
– Milyen művekre gondolsz pontosan?
– Hogy csak a legismertebb példákat említsem: Sztravinszkij: Oedipus rex, Liszt: Négy elem, Brahms: Alt rapszódia és Rinaldo, a Liszt Requiem.
Ezek a kifejezetten férfikarra íródott művek a mi nemzetközi „valutáink”.
A vegyeskarokból kiválasztott férfiakból álló kórus ugyanis valójában nem férfikar. Más módon énekelnek, és ez az ilyen jellegű produkciókon ez hallatszik is. A vegyeskarban a tenor a harmadik szólam, egy férfikarban az első. Egy férfikar számára írt mű magasságban és mélységben is igen nagy hangterjedelmet igényel.
– Személy szerint én nagyon szeretem a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel (egykori Honvéd Táncszínház, a szerk.) közös produkcióitokat. Akár ők működnek közre a ti produkcióitokban, akár fordítva, rendkívüli módon erősítitek egymást.
– A nagy együttesek kiemelt költségvetésű produkcióinak támogatása nemcsak művészeti, hanem gazdasági kérdés is. Két nagy létszámú együttes fellépése komoly költségekkel jár, viszont annyira erőteljes tud lenni, hogy mindig óriási sikert arat, és a legínségesebb időkben is teltházas produkciókat eredményez. Ez persze a mi esetünkben nagyban köszönhető Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész-koreográfusnak, aki a Honvéd Együttes és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetőjeként nagyon erőteljes, haladó szellemű táncszínházi produkciókat hoz létre.
A Táncegyüttessel való együttműködés óriási öröm a kórusnak, és személy szerint minél több ilyen produkció megszületését támogatom, hiszen egy együttes tagjai vagyunk, összetartozunk.
Mindezek mellett persze vannak még nagy terveim és álmaim az együttes jövőjét illetően, de hagyok egy kis találgatnivalót az olvasóknak. Ha megvalósul, majd megírjuk, hogy: „Volt egy álmom…”
