„Magának nem való a nagyszínház” – kapta meg pályája elején a talán egyik legfontosabb mondatot. S valóban, néhány évvel később létrehozta a ma is működő RS9 Színházat, ami az alternatívok egyik fontos találkozási helye lett. Harminckét év színházi működés, a kerek születésnap, s az új évad kapcsán Lábán Katalin adott interjút.
Nagyon szerencsés vagyok, hogy az egyetem előtti egy évet leszámítva mindig színházzal telt az életem. Ahogy olykor a magánéletemben, az RS9-ben is voltak fantasztikus szárnyalások, meg mélypontok. De mindig talpra álltunk. Ma már tudom, túl sok energiával születtem. És a nagymamámtól azt tanultam – ők többször elvesztették mindenüket – hogy akármilyen nehéz is az élet, valamit mindig lehet csinálni, mindig tovább lehet lépni.
– A rendszerváltás éveiben – többen a régi független társulatok hagyományát követve – hoztak létre új társulatokat. A te életedben is sok meghatározó „színházcsináló” ember volt. Az egyik ilyen legenda, Paál István, mit adott a színházi gondolkodásodhoz?
– Hogy mit adott? Először is azt, hogy az akkori nagyon férfi-centrikus színházi világban elfogadott rendezőként. A Színművészeti opera-rendező szakára jelentkeztem, s bár három rostán sikeresen továbbjutottam, mégsem vettek fel, mondván, nem nőnek való a rendezés. Paál Istivel Szolnokon dolgoztam egy évet, ő mondta nekem először, hogy nekem, aki a „szent színházban” hisz, nem való a nagyszínház. Ő már akkor egy kicsi, állandó társulatban képzelt el engem. Majd Kecskemétre kerültem Jancsó Miklós asszisztenseként. Ő szintén hitt bennem. Ezek inspiráló évek voltak.
– Később se vágytál soha nagyszínházba?
– Soha. Paál Istvánnak igaza volt, hogy nekem egy kicsi színház kell. Még Szolnokon ismertem meg Vallai Pétert. Később, amikor a Szkénében rendeztem egy darabot, őt és Takács Katit hívtam meg főszerepre. Nagyon szép előadás lett, attól kezdve rendszeresen dolgozhattam a Szkénében. Nagyon jó dolgom volt, Somogyi István Arvisura Színháza és Melis Laciék 180-as Csoportja is ott dolgozott akkor. Melissel jóban voltunk, többször ő szerezte az előadásaink zenéjét, de Somogyi Pistával nem jöttünk ki. A rendszerváltás időszaka felgyorsította, hogy saját játszóhelyünk legyen, 1990-ben az akkor még létező Fővárosi Tanács utalta ki nekünk a Rumbach Sebestyén utcai pincét, ahol ma is vagyunk.
– Mi mindent kellett megtanulni ahhoz, hogy alternatív színházként, de intézményesülten, állandó hellyel, évtizedeken át fenn tudjatok maradni?
– Állami támogatást, pályázati lehetőségeket kerestünk, hogy a struktúrán kívüli színházak pénzt kaphassanak. Elértük, hogy ezek a társulatok is pályázhattak működési költségre. Sokan, hozzánk hasonlóan, helyet próbáltak szerezni, ekkor kapott például a Mátyás utcában épületet a Stúdió K. A szabadság eufóriájában éltünk. Azt is hittem, sokkal többen élnek a lehetőséggel, és nyitnak majd színházat. Most is érdekes helyzetben élünk, társulatok kénytelenek bezárni, s közben nyitnak újak is.
– A hetvenes évek alternatív előadásai, lakásszínházai meghatározták a kilencvenes évek alternatív színházait? Hatott rátok a darabválasztásban, a formanyelvben?
– A hetvenes években más volt az amatőr színházak –nagyon professzionálisak voltak – funkciója. Hajasék, Halász Péter társulatának előadásai ellenzéki megmozdulásnak számítottak, ők a rendszer megdöntésén dolgoztak. Az RS nyitó előadása, Dobay Dezső ötlete alapján, Gombrowicz Operetkája volt. Nagyon sűrített, nagyon szimbolikus volt, rengeteg mozgással, kifejezte mindazt, amit a kor szelleméről, a történelemről gondoltunk akkor. Egy évig próbáltuk. Nagyot ütött, Európa több fesztiváljára is meghívást kaptunk. A másik ilyen nagy találkozás a Kafka regényből adaptált, A vágy, hogy indiánok lehessünk c. előadás volt. Azzal már Amerikába is eljutottunk. Sosem az volt a szempont, hogy sikert arassunk, azt csináltuk, ami jött belőlünk. Csodálatos Beckett, Pilinszky, Weöres előadásaink is voltak, amelyek hol találkozott a közízléssel, a nézőkkel, hol meg nem.
– Néhány éve nyitottátok meg az RS9 melletti Vallai Kertet. Néhány évig kortárs előadóművészeti fesztiválok helyszíne is volt. Vallai Péter neve mennyiben jelzi a műsorválasztásotokat, a „hangnemet”?
– Péter főleg Dobayval dolgozott közösen, nagy barátságban voltak. Vallainak nagyon izgalmas humora volt, hihetetlenül okos volt, de maximalista. Nekem néha nagyon nehéz volt vele, de nagyon szerettem. A halála, s az új helyszín megnyitása egybeesett, magától értetődő volt, hogy az ő nevét viselje.
– Rendezel, játszol, dramaturg vagy. Ez így együtt jelenti számodra a színházat, jelzi az elmúlt harminc évet, vagy van egy érzelmi sorrend?
– Nagyon változó. Nagyon szerettem játszani, aztán a rendezés lett hangsúlyosabb. Amikor összekerültünk Balkay Gézával, ő inkább rendezni vágyott, én újra játszani akartam, nagyon jó együttműködés volt. Írni, dramatizálni mindig szerettem, mindig jó voltam benne. Most megint változásban vagyok, a Napkör Alapítványnál drámaterápiás foglalkozásokat tartok, érdekel, hogyan lehet színházi eszközökkel gyógyulni, gyógyítani. Meg újra játszom, Sardar Tagirovsky felkért, hogy Debrecenben játsszam el Sarah Bernhardtot, Boldogan elvállaltam, mert nagyon közel érzem magamhoz Bernardot. Idén mutatunk be egy Tatár Rózsától kapott Ady darabot, Ady-Léda és Léda férjének különös szerelmi háromszögéről. A rendezés most háttérbe szorult, de úgy érzem, mindent, ami fontos volt számomra, már megrendeztem. Nincs hiányérzetem.
– A mostani előadásaitokat nézve azt jól érzékelem, hogy egy új korszakát élitek az RS-nek? Miben áll a megújulásotok?
– Abszolút így van. Hetven évesen próbálok kicsit hátrább lépni. Mintegy felhőre, felülök, s ha onnan ránézek az életemre, azt látom, hagynom kell, hogy a fiatalok vegyék át a terepet. Nem kell keresgélnem, hogy kinek adjam tovább, mert nagyon jó kollégáim vannak: Csáki Rita, aki a Felvidéki Judit darabot, a Toprongyozót hozta, amit júniusban mutattunk be, Menszátor Héresz Attila, aki darabokat ír, nagyszerű színész és rendező, meg Dobay Janka, Koleszár Bazil Péter és Nagy Ferenc Nagyon jók a lányok, az E-Mancik csoport. Én most már csak azokat az előadásokat rendezem, amik igazán a szívemből jönnek.
– A saját előadásaitok mellett befogadó színház is vagytok. Ti is így kezdtétek a Szkénében. Kötelességeteknek is tartod?
– Mindig is fontos volt befogadni olyanokat, akik még teljesen ismeretlenek. Nem baj, hogy ugródeszkaként használják az RS-t. Mindig is befogadtunk előadásokat, társulatokat, amiben nyilván benne van, hogy mi is anno helyet kaptunk más színházakban. De most nagyon nem látom, hogyan lesz a következő évad, hogyan tudunk majd fűteni, áramot szolgáltatni. Hogy mennyire sújt majd mindez bennünket, de nyilván nagyon. Nem fogunk bezárni, de talán hibernáljuk magunkat a nagyon hideg hónapokra.
– Harminckét éve fonódik össze az életed, a munkád, a gondolkodásod az RS-sel. Milyen kézjegyek azok, amelyeket rajta hagysz?
– Aki bejön ide, látja, rengeteg mindent a saját kezünkkel csináltunk, ott van a kézjegy a hely hangulatában. Meg talán abban is, hogy akik itt dolgoznak, nem munkahelynek, hanem életük legfontosabb helyszínének tekintik az RS-t, ami átsugárzik mindenen.