Contra-Tenor című lemezével Michael Spyres énekes megkérdőjelezi a gyakran a kasztrált tenor korának tartott barokk tenorjáról alkotott képet. Az Il Pomo d’Oro nevű együttessel és Francesco Corti karmesterrel a 17. század végétől az 1770-es évekig tartó időszakot tárja fel, nyomon követve az opera fejlődését. Az Erato kiadványát hallgattuk meg.
A BariTenor címet viselő lemez után, amely két évvel ezelőtti megjelenésekor nagy feltűnést keltett, itt van a Contra-Tenor, amely látszólag az előzménye, a két lemez között azonban jelentős és finomabb különbségek is vannak. Michael Spyres technikája mindkét albumon félelmetes, a hangja igazán figyelemre méltó a három oktávos hangterjedelemmel, amely lehetővé teszi számára, hogy tenor és bariton szerepeket egyaránt énekeljen. A BariTenoron kényelmesen és lazán nyújt rövid kronológiai áttekintést mindkét hangtípusra írt zenéről Mozarttól Korngoldig és Orffig, mindezt stílusos ragyogással és jelentős drámai érzékkel előadva.
A Contra-Tenoron a barokk zene felé fordítja figyelmét egy másik kronologikus áttekintéssel: ezúttal Lully-tól a fiatal Mozartig és Piccinniig terjedő air-ek és áriák adják a program derekát. Ugyanakkor a hangsúlyok eltolódtak. Spyres itt a 18. században tenorként definiált énekeseknek szóló repertoárra szorítkozik, ezzel viszont a stílusok és hangok sokféleségét öleli fel. Itt vannak Lully és Gluck bravúros teljesítményt igénylő darabjai, valamint olyan, ma már ismeretlen, zeneszerzők, mint Gaetano Latilla és Domenico Sarro, akik rettenetes nehézségű, atletikus technikát és több oktávnyi hangterjedelmet igénylő áriákat írtak szegény vokalistáknak.
Ahogy Spyres a kísérőfüzetben megfogalmazza, a cél az, hogy a 17. és 18. századi operák tenorjaira újra ráirányítsa a figyelmet a barokk vokális megújulás nyomán, amelyet eddig túlnyomórészt mezzoszopránok és kontratenorok uraltak.
Ennek eredményeképpen a Contra-Tenor sok szempontból látványos és igen meggyőző. A hatalmas „blockbusterek” egyszerűen lenyűgözőek. Cosroe áriája Lattila Siroe című művéből, amelyben egy feldühödött apa szembefordul engedetlen fiával, jóval több mint két és fél oktávon átívelve dübörög és zuhan, emelkedik, majd újra mélyre süllyed. Spyres hangterjedelme még tovább szélesedik a Mazzoni azonos című operájából származó Antigono áriájának végén lévő, három oktávnyi lejtésű kadenciában. A sebesség, amellyel a hangja mozog, lélegzetelállító tud lenni, különösen a kavargó koloratúrákban és a villódzó fordulatokban, míg a da capo ismétlések díszítései izgalmasan vezetnek a mélységekbe, néha pedig egyenesen a sztratoszférákba. Összességében ez egy lebilincselő lemez.