Bélyeget lehet gyűjteni, de zenét nem – véli a 80. születésnapját a napokban betöltött dr. Szomolányi Gy. István fogorvos, zeneesztéta, aki az egyik legnagyobb vokális archívummal rendelkezik Európában. Egy júliusi délután hívom fel, hogy interjút kérjek és csakhamar Hans Knappertsbuschról, a két Kleiberről, a személyes kedvenc Wagner operákról diskurálunk. Nem volt kérdés, hamar megtaláltuk a közös pontokat: vinyl, stereo és mono, aranykorszakok operában, énekesi teljesítményekben, hanglemezkiadásban és vajon szeretjük-e a modern operarendezéseket. Csevegés az eszmei értékekről.
„Látom, maga viszonylag jobban belemerült a dolgokba, Knappertsbusch nevét korántsem ismerik olyan sokan” – mondja, miután azt ecseteltem, hogy valahol milyen furcsa és elidegenítő effekt az, amikor valaki (egy gyűjtő??) sorolja, hogy épp melyik bayreuthi Parsifal felvételét készül levenni a polcról a sok közül és már fejtegetné is, hogy mikor melyiket adták ki?
Persze, jónak mondom, hiszen Szomolányi Gy. István fejből tudja a legtöbb dátumot, a legtöbb megjelenést, és azt is, hogy az adott kiadványon kik énekelnek és ki a karmester.
„Én nem lemezt gyűjtök, hanem szépséggel és zenével veszem magam körül, ennek pedig eszmei értéke van. Bár érdekes kifejezés ez az eszmei érték: ha bemegyünk a közértbe és szeretnénk venni 1 kg kenyeret, nagyot nézne az eladó, ha eszmei értékkel próbálnánk meg fizetni” – mondja nevetve.
„Furtwänglert érdemes hallgatni, nagyon jó felvételei vannak, a legjobb énekesgárdával dolgozott. Kiváló lemezei vannak és kevés van belőlük, nincs annyi, mint Karajannak vagy más híres dirigensnek, ugyanis nem Amerikában adták ki őket.” És máris a K betűs karmestereknél tartunk. „Hát igen, nem semmik. Karajan, Klemperer, Erich és Carlos Kleiber, Kempe, Konwitschny, Krauss” – teszi hozzá. Bár nem K betűs, azért Toscanini és Bruno Walter felvételei is a kedvencei közé tartoznak.
Na, és itt már nyilvánvalóvá vált, hogy nincs semmi formális esély holmi decens interjúra, itt két zenebarát fog beszélgetni, minden bizonnyal csapongva, és nem egyszer egymás szavába vágva. Csak úgy záporoztak a kérdések: ismeri ezt vagy azt a felvételt? És mit szól a Reiner-féle Concerto felvételhez, amit az RCA adott ki? Ez akkor most mono, stereo vagy épp ál-stereo lemez? Épp az Erich Kleiber-féle, a DECCA által kiadott 1955-ös legendás Figaro házasságát boncolgatjuk, amikor ez utóbbi kérdés felmerül.
„Lisa della Casa csodálatos a Grófnő szerepében, hasonlóan Hilde Guedenhez, akit sajnos ma már kevesen ismernek. Mennyi elfeledett énekes van. Leonard Warrent ismeri?” – kérdezi tőlem. Igen, válaszolom, tudván azt, hogy a tudásom az amerikai baritonról igen csekély hozzá képest.
Szóval, térjünk vissza a K betűhöz. Ott van például a kis K., alias Herbert von Karajan, ahogy Furtwängler hívta őt, pusztán féltékenységből. „Érthetetlen, hogy miért volt Furtwängler folyamatosan féltékeny fiatalabb kollégáira, semmi alapja nem volt rá.” Csakhamar Szabó István Szembesítés című filmjére terelődik a szó, amelyben nyomon a két karmester felemás viszonya.
Van kedvenc énekese? – teszem fel a triviális kérdést. „Az attól függ, milyen korszakból” – jön a gyors válasz. „Van az 1920 és 1960 közötti korszak, és van az utána lévő korszak. Mindkettő más, és nem is biztos, hogy össze lehet hasonlítani a különböző korok énekeseinek teljesítményét. Egyébként van egy korszakoktól független örök kedvencem: Leo Slezak. Egészen kiváló énekes, akinél egyesült a kiváló muzikalitás, a hatalmas hang és a humor. A humor elképesztően fontos.”
Szomolányi Gy. István igazi művészcsaládból származik, ahol zenész, operaénekes és színész ősök mutatják a kitaposandó ösvényt, de győz a biztonság, a polgári alapnorma: legyen egy fix megélhetést megteremtő polgári foglalkozás, ez lett a fogorvosi hivatás.
„Igazából nem tudtam választani az éneklés és az orvosi pálya között. Azt hiszem, hogy többek között, ezért is foglalkozom hangfelvételekkel, így valahol mindkét területen otthonosan tudok mozogni. Akkoriban, mikor én fiatal voltam, a színház, a zene mellett a sport volt az, ami nagyon népszerű volt. A futball, az atlétika, az úszás, a vívás és a vízilabda is érdekelt, muszáj volt valahogy elfoglalni magamat, így az az időszak kibírhatóbb volt. Számomra mindkét terület, a sport és a művészet, egyaránt fontos volt, bár azt hiszem, hogy a művészet picit békésebb: a 9. szimfónia után viszonylag ritkán szoktak metrókocsikat rongálni.”
Az archívumi munka mellett a nevéhez fűződik számos hiánypótló lemez megjelentetése. Fekete Pál, Koréh Endre, Környei Béla vagy épp Tutsek Piroska, Laczó István neve ma nem lenne olyan ismert, ha Szomolányi Gy. István nem dönt úgy, hogy az említett énekesek munkáiból lemezfelvételeket ad ki, vagy segíti megjelenésüket a Hungaroton kiadóval együttműködésben.
„Laczó személyes kedvencem, erre a munkámra vagyok talán a legbüszkébb. Ő volt az egyetlen magyar énekes, aki főszereplőként Maria Callas partnere lehetett, sajnos ezeket nem örökítette meg hangfelvétel. Laczó külföldön is nagyon népszerű volt: mikor Nápolyban léptek fel, őt ujjongva fogadták, és azt kérdezték, ki az a Callas? Később hazajött Magyarországra, de nem jegyzett békekölcsönt, ezért leminősítették, rangja és képességei alatt kapott csak lehetőségeket az Operaházban. A lemezen szereplő felvételek az Operaház zsinórpadlásán készültek egy egyszerű Philips magnóval” – meséli.
A legtöbb lemez kapcsán István rádióműsorokat is készített, ahol bemutatta az énekesek életútját és magát a lemez hanganyagát is. „Az egyik legemlékezetesebb rádióműsor az volt, amit Fekete Pálról csináltam. Klemperer egyik kedvenc énekese volt itt, nálunk, Budapesten. Klemperer igazán nagyra értékelte a humorát, amit az általa legtöbbször játszott buffó szerepekben meg is csillogtathatott.”
És, ha már szóba került a bélyeg… és a zene. Akkor mi a helyzet a zenei bélyegekkel? Azért így már mégis csak legálissá válik a „gyűjtés” terminus technicusa. Szomolányi Gy. István ugyanis postai zenei bélyegeket is gyűjt, amelyekből a Müpa előterében kiállítást is láthatott a közönség, mégpedig nem is akármilyen formában: kinagyított, plakát méretű valójukban találkozhattunk a nem mindennapi darabokkal.
„Egyszer jöjjön el és a kezébe adok pár lemezt, ha érdekli, érdemes őket meghallgatni, ezek már kordokumentumok” – ajánlja fel búcsúzóul, én pedig már azon gondolkodom, hogyan lehetne a beszélgetést folytatni, immár egy jó hideg sör mellett valami budai kerthelyiségben. Csak kár, hogy ott nincs lemezjátszó. Sebaj, majd a Spotify-on hallgatjuk Carusot. Slezakot. És a többieket.
