2023. június 23-tól kezdve egy hónapon át tartott a grazi Styriarte Fesztivál, amely változatos műfajú programokkal várta a nagyérdeműt. A fesztivál első két napján vettem részt, így alkalmam nyílt zenét hallgatni a Palais Attems gyönyörű barokk termeiben, valamint megnézni Johann Joseph Fux Costanza e fortezza (Állhatatosság és erő) című operáját a szintén lenyűgöző Eggenberg-kastélyban.
A Styriarte Fesztivált a legendás osztrák karmester, Nikolaus Harnoncourt alapította szülővárosában 1985-ben, melynek 2016-ig, egészen haláláig volt művészeti vezetője. A fesztivált zeneileg a barokk és a klasszika korában keletkezett művek határozzák meg, idén azonban például John Williams és Alan Silvestri filmzenéi is szerepeltek a műsorban, illetve ősbemutatóként megszólalt Manuela Kerer Hasta la vista, baby! című darabja is, amely a Graz közelében született Arnold Schwarzenegger tiszteletére készült. De nem az amerikai filmsztár volt az egyetlen „szuperhős”, akit a Styriarte felvonultatott: az idei koncepció a régi és a modern hősök és hősnők alakjait idézte meg különböző formában. Hercules, Kleopátra, Dido vagy Jeanne d’Arc csak néhány név a programból, hiszen tartottak koncerteket Pophősök és Operahősök címmel is.
A fesztivál nyitónapján Purcell, Händel és Mozart hőseivel és hősnőivel találkozhattunk, mégpedig a Treppauf, treppab (Lépcsőre fel, lépcsőről le) elnevezésű program keretében. Az esemény egy olyan 18. századi koncerttípust elevenített fel, amely során az épület termei nyitva álltak, és a vendégek kedvük szerint, egyikből a másikba átsétálva hallgathattak zenét. A Styriarte kétféle műsorral készült, az egyik csoport óra egészkor, a másik félkor indult, és idegenvezető irányításával járták be a palota termeit.
Az első állomáson a Palais Attems Hofkapelle játszott egy-egy átiratot Purcell Artúr király és Händel Alcina című operáiból. Mindkét előadás friss és lendületes volt, külön kiemelném a két blockflöte-művész könnyed, virtuóz játékát. Továbbmenve egy egyszemélyes produkciót láthattunk, amelyben Hippolyth, az „udvarmester” ismertetett meg minket a palota történeteivel. (A jövőben érdemes lenne angol nyelvű verzióval is készülni, hogy minden látogató maradéktalanul megértse a hallottakat.)
Ezután a „Madárterembe” vezetett az út, ahol Mozart-részletek csendültek fel két szoprán, Elisabeth Breuer és Maria Ladurner, valamint Florian Birsak (fortepiano) előadásában. A Figaro házasságából Cherubino csodálatos, Voi che sapete kezdetű áriája és Susanna Un moto di gioia című áriája is elhangzott. Utóbbi azért is különösen figyelemreméltó, mert az opera eredeti változatában nem szerepel, Mozart később írta egy Adriana Ferrarese del Bene nevű énekesnő számára, amikor a Figarót 1789-ben bemutatták Párizsban. Igazi kuriózum volt tehát hallani ezt a gyöngyszemet. A legnagyobb hatást azonban nem az egyik ária, hanem a d-moll Fantázia érte el, legalábbis nálam, amely melankolikus hangvételével egy teljesen másik világba röpített, hála a kiváló salzburgi születésű művész, Florian Birsak játékának.
Június 24-én a Styriarte saját produkcióját, Johann Joseph Fux Állhatatosság és erő című darabját adták elő az Eggenberg-kastély udvarán, amely egy igazi operaritkaság, és az sem a véletlennek köszönhető, hogy éppen idén tűzte műsorra a fesztivál. A barokk korban élt zeneszerző VI. Károly német–római császár (nálunk III. Károly magyar király) szolgálatában állt, és a császár feleségének születésnapjára írta ezt az operát, amelyet éppen háromszász éve, 1723 nyarán mutattak be. Az Állhatatosság és erő eredetileg egy ötórás mű kórussal és balettel, azonban a Styriartén egy rövidített változat szólalt meg, melynek történet négy szereplőjét helyezte középpontba.
Kr. e. 508-ban, az ókori Rómában találtuk magunkat, amikor a várost etruszk támadás érte. Két szerelmespár (Valeria és Muzio, Clelia és Orazio) halált nem ismerve védelmezi Rómát, miközben mindkét nőre szemet vetnek az ellenség vezérei. A koncertszerű előadásban négy énekes (Monica Piccinini, Marianne Beate Kielland, Rafal Tomkiewicz és Valerio Contaldo) lépett színpadra, akik nemcsak a szóló-, hanem a kórusrészeket is magukra vállalták, illetve a férfi énekesek két különböző szerepet énekeltek. Ezek a váltások jól követhetően, gördülékenyen mentek végbe, legtöbbször egy-egy plusz kellékkel (például korona vagy palást) jelezték a szerepcserét, de Tomkiewicz és Contaldo mimikája, apró gesztusai is jól érzékeltették a különbséget. Az énekesek hangilag is egytől egyig kiválóak voltak.
Az előadásban az eredeti változathoz képest volt egy izgalmas csavar. Egy prózai színészt is láthattunk a színpadon, aki magát a zeneszerzőt, Fuxot alakította, és az áriák és recitativók között narrálta az eseményeket. Ráadásul egy magyar származású művész, János Mischuretz kapta ezt a szerepet.
Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni Alfredo Bernardini karmester és együttese, a Zefiro Barokk Zenekar teljesítményét sem, akik precízen és támogató szellemben kísérték a szólistákat. Fux zenéje kellemes felfedezést jelentett – a régizene kedvelőiként hasonló élményben lehetett részünk, mint például egy Händel-opera esetében. A helyszín, az Eggenberg-kastély hangulatos udvara még tovább fokozta a koncertélményt.
A Styriarte Fesztivál általam látogatott programjai nívós és felemelő pillanatokkal ajándékoztak meg, amelyek még sokáig velem maradnak. A Lépcsőre fel, lépcsőről le nevű program egy izgalmas koncertformát elevenített fel, az Állhatatosság és erő pedig rávilágított arra, hogy van élet a ma népszerű barokk szerzők „slágeroperáin” túl is.