Két, a romantika határát közelítő szonáta keretezi a több nemzetközi díjjal elismert Berecz Mihály december 16-i zeneakadémiai fortepianoestjét: Beethoven op. 10-es ciklusának utolsó darabja (D-dúr, No. 3) hangzik el elsőként, a koncertet pedig Schubert szólóműként is monumentális G-dúr szonátája (op. 78, D. 894) zárja.
Egy emberöltő telt el a két mű keletkezése, 1798 és 1826 között, ám az alkotók mindkét, a romantika hangvételét megelőlegező kompozícióban négy tételben fogalmaznak meg melankolikus, tépelődő gondolatokat, a derű és a fel-fellobbanó szenvedély között hullámzó hangulatokat.
Beethoven első és egyetlen ciklusba rendezett, A távoli kedveshez című 1816-os dalcsokrát Szutrély Katalin tolmácsolja. A ciklus ajánlása nem egy titokzatos hölgynek szól, így a zeneszerző köré szőtt legendákat nem gyarapítja, a valódi címzett ugyanis Joseph von Lobkowitz, Beethoven pártfogója volt, s a dalfüzér a herceg hitvesének, Mária Karolinának állít emléket. Az 1816 januárjában elhunyt asszonyt az esztendő végén férje is követte. A verseket egy költőként alig ismert cseh orvos, Alois Jeitteles jegyzi, s a szöveg jó lehetőséget ad arra, hogy Beethoven elbájoló természeti képeket foglaljon zenébe.
A négy ritkán elhangzó Schubert-dal érdekes és közhelyektől mentes választás. A Ludwig Uhland német költő versére komponált Frühlingsglaube (Tavaszvárás) a megjelenésekor, 1820-ban óriási sikert aratott, lázas sóhajai lenyűgözték az egykori hallgatóságot. A következő három gyöngyszemet 1826-ban írta a zeneszerző, a Der Wanderer an den Mond (A vándor és a Hold) misztikus párbeszéd az égitesttel. Az Im Frühlingben (Tavasszal) a zene és a szöveg tökéletes harmóniája valósul meg, a természet csodálata éppúgy áthatja, mint a Beethoven-ciklust. A Fischerweise (Halászdal) vidám hangvételű, naivitásában és egyszerűségében is bravúros alkotás.
