Nyitány, versenymű, majd szünet, büfé, beszélgetés, utána szimfónia. A klasszikus hangverseny receptjét a társadalmi és kulturális változások szempontjából is eseménydús hosszú 19. században kell keresnünk, amikor a polgári közönség szórakozási formái megszilárdultak. Több, sűrű társasági életet élő hölggyel kapcsolatban terjedt az anekdota, miszerint így türelmetlenkedik a férjével: „Ha nem sietünk, lekéssük a szünetet!”
A felvonások vagy zeneművek közötti „félidő” az első, 17. századi operaházakban is nélkülözhetetlen része volt az előadásoknak, és máig a társasági élet ideje. Más etikett érvényes a zene szentélyének tekintett koncertteremben, ahol napjainkban jóval rendezettebben viselkedünk, mint egykor Mozart kortársai vagy a kártyajátékoknak és kulináris élvezeteknek hódoló olasz operalátogatók.
Egy szimfónia vagy versenymű tételei között ma nem ildomos tapsolni, de a zenetörténet feljegyezte, milyen kétségbeesetten fogadta Brahms, amikor zongoraversenye első szakasza után a közönség nem verte össze a tenyerét. Az is szép pillanat lehetett, amikor Elgart fel kellett vinni a színpadra szimfóniájának első tétele után, mert a hallgatók szétszedték a termet. Ha az időben utazva beülnénk bármely hangversenyre a múlt század elején, nem kellene ismeretlen illemszabályokhoz igazodnunk.
Míg Liszt Ferenc fiatalkorában a közönség beszélgetve, termékeny izgalommal fogadta a művészt, pár évtizeddel később a nézőtéren lekapcsolták a fényeket, és elvárássá vált a viszonylagos csend. Mendelssohn ismert volt arról, hogy nem helyeselte a tételek között felzúduló tapsot, úgy vélte, az megbontja az előadott művek egységét. Schumann egyenesen azt követelte egy levelében: a közönség tagjai „legyenek némák, mint a kőpagodák”.
A koncertterem a tömegkultúra megjelenésével vált a magasművészet bástyájává, amelyet épp a szabályok tesznek egyfajta menedékké. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a muzsikusok és a köztünk élő zeneszerzők nem örülnek az őszinte lelkesedés kifejezésének.
