A Hamlet – poem unlimited című háromnyelvű színházi előadást olasz és magyar színészek hozták létre és Paolo Antonio Simioni vezetésével most először mutatják be Budapesten, a Dante Közösségi Alkotótérben október végén. Az előadásról az alkalmi társulat egyik tagját, Béres Miklóst kérdeztük.
– Paolo Simioni rendezte a rendhagyóan három nyelven játszott HAMLET – poem unlimited előadást. Hogyan, mikor találkoztatok ti ketten?
– 2009 végén találkoztunk először, amikor Paolo Magyarországra jött az akkori olasz színészosztályával, és ha már itt volt, a Tűzraktérben tartott egy kurzust a módszeréről. Tíz-tizenkét magyar színész vett részt rajta, köztük Formanek Csaba, Sardar Tagirovsky és Sütő András. A kurzuson elemi élményt jelentettek a számomra azok a felismerések, hogy a játszásnak egzakt rendszere is lehet, és hogy a lelki folyamatokat, érzelmeket nem generálni kell, hanem a helyes cselekedetekkel meginvitálni. Hogy a szövegtől függetlenül, a saját képzelőerőm határán hogyan lehet találkozni a karakterrel, vagy az, hogy a pillanatban érkező inspiráció mennyivel erősebb, élőbb szervezőerő lehet, mint az elemzés. Azóta, 15 éve, kisebb megszakításokkal folyamatosan dolgozom Paolóval, rengeteg tréningjén vettem részt. A módszer idővel ösztönös színpadi szabadsággá vált, minden munkámban támaszkodom erre, de a saját tréningjeimen is felhasználom a tőle tanultakat. A Hamlet a harmadik közös előadásunk.
– Mi az a módszer, amivel ő dolgozik egy darab próbái során?
– A munka egy pszichológiai karakterépítési modellre támaszkodik. Felépítjük a szereplő pszichés és érzelmi kereteit, megtöltjük annyi tartalommal, amennyi egy valós emberi lényt megtöltene: vagyis rengeteggel. És ez a túltöltött állapot, a karakter helyes elemzésével együtt szikrát vet, elkezd önálló energiaként működni, amely hullámra a színésznek már csak rá kell feküdnie. De magát a modellt már nem kell tanulnunk, ez ennek a csoportnak tagjainál már ösztönösen működik. A munka nagy részét elvégeztük már az előző évek során, a darab karaktereivel pedig már kísérleteztünk a próbafolyamat megkezdése előtt. Ennek alapján nincs szükségünk sok próbára, csak a játszótársak teljes ismeretére van szükség.
Azok a színészek dolgoznak együtt a Hamletben, akik hosszú ideje ismerik egymás játékát, sokféle tréningszituációban találkoztak már. JóI ismerjük egymás reakcióit, de még fontosabb: tényleg meg merjük egymást lepni a színpadon. A leghajmeresztőbb érzelmi váltást is megengedhetem magamnak; tudom, hogy a társaim nem ijednek meg – felhasználják a kapott impulzust, beépítik és még magasabban dobják vissza a labdát. Teljes bizalmunk van egymásban. Konkrét darabra készülve így már csak a megfelelő érzelmi kezdőállapotokat állítjuk be, a jelenetek csúcspontját közösen keresve kialakul a darab természetes íve.
– Mit jelent pontosan az EUACT?
– Az EUACT egy nemzetközi színházi csoport, olasz, német és magyar tagokkal, melynek Paolo az egyik alapítója. Kutatócsoport – áll a nevében, és ez helytálló kifejezés. A színészi munkát szinte tudományos igénnyel közelítjük meg, a lehető legmélyebb átélést célozzuk meg úgy, hogy az alakítás felett sosem veszítjük el az irányítást, a saját személyiségünket egy pillanatra sem veszélyeztetjük. A saját érzelmeinkkel dolgozunk, de nem a saját traumáinkkal – nem a lelkünket fárasztjuk, hanem hagyjuk a karaktereket örülni-szenvedni, miközben mi, színészek a végtelenül jól szórakozunk a szabad keretek között.
– Nevezhető társulatnak az a csapat, akik most előadják a Hamletet? Mi volt a szervező erő, ami most összehozta ezeket a művészeket?
– Klasszikus értelemben nem társulat. Nem dolgozunk együtt folyamatosan, ritkán találkozunk. Azokkal a színészekkel készült a Hamlet, akik régóta résztvevők a tréningeken, mint Alessia Pellegrino, Gianmaria Martini vagy Wrochna Fanni, Berki Szofi. Illetve azok, akikről Paolo úgy érezte, hogy hamar megértették, hogyan nyúljanak mélyre a technika segítségével, helyük van ebben a kísérletben, akik ösztönösen fel tudják venni a munkát, ami ehhez a folyamathoz kell, mint Heletya Orsi vagy Piergiorgio Tacchino. Az eredeti terv szerint Fabrizio Matteini és Sardar Tagirovsky is részt vett volna a Hamletben, de szervezési nehézségek miatt végül ők ezúttal nem tudtak velünk tartani. Van egy fizikai korlátja is a társulati működésnek. Ennyi, különböző országban élő színész egyeztetése akár egy kéthetes próbaidőszakra is lehetetlen.
– Shakespeare több művét is feldolgozta már ez a nemzetközi csapat, a Hamlet – poem unlimited előadás hol helyezkedik el a többi között?
– Hasonló módon építettük fel az Othello SX5 előadást, amelyet Rómában mutattunk be 2013-ban. A darabot karakterekre bontjuk, a tréningeken készült tanulmányokat, karaktereket összeeresztjük a kiválasztott jelenetek során, és az így készült anyagot összefűzzük. A HAMLET ennek a folyamatnak a kiteljesedése, sok értelemben mélyebb munka az Othellónknál. Több dramaturgiai réteg került rá, jobban összeérett, összeértek az egyéni karaktertanulmányok eredményei.
– A szereposztás a rendező szerint nem rendhagyó, hiszen már korábban osztották a címszerepet -színésznőre. Az összes többi szerep vagy szereplő is változik ennek hatására?
– Rendhagyónak lehet mondani, de nem példa nélküli – inkább így lehetne megfogalmazni. Máshonnan indítanék: egy ilyen döntésnél, hogy nő játssza Hamletet, fel kell húzni a szemöldököt? A koncepció fontosabb, mint a tradíció. Paolo azt figyeli, hogy ki jeleníti meg a szerep számára szükséges energiákat a legegyértelműbben. Ez a szerepválasztás alapja. Aki látta Alessia metafizikai színházzal kísérletező, mélyen szakrális fizikai színházi bemutatóit az elmúlt években, nem hiszem, hogy csodálkozik.
– Ajánlod-e ezt a HAMLET előadást olyannak, aki még sosem találkozott ezzel a történettel? És vajon érhető-e a produkció azok számára, akik valamelyik nyelven nem beszélnek a három közül?
– A Hamlet történetét majdnem mindenki ismeri. Aki nem, az is kapcsolódik hozzá. Shakespeare színültig töltötte ősi toposzokkal, így a történet univerzális – apa-fiú konfliktus, testvérharc, szerelem, árulás, illetve, a mi megközelítésünkben a legfontosabb: a halál értelmezésére tett kísérlet.
Mi ezeket a konfliktusokat és szándékokat érzelmi szinten jelenítjük meg, a szöveg ennek egy következménye, nem a játék alapja. Nem is lenne feltétlenül szükség rá a történet megértéséhez. Érdekes módon a háromnyelvűség jobban kiemeli azt, hogy szöveg nélkül is átélhető a történet, mintha ténylegesen kihúztuk volna a beszédet, mint ahogy a természet teljes csendjét megerősíti egy távoli harangszó vagy madárhang. Az, hogy a párbeszédek egyik fele éppen magyarul, a másik éppen olaszul hangzik el, arra vezeti a nézőt, hogy a teljes lényével figyeljen, ne a fülével.