Szilágyi István még életében klasszikussá vált a Kő hull apadó kútba című regényével és a Hollóidővel. Köteteinek száma az elmúlt években megduplázódott, új műfajok is előtérbe kerültek, és mára kiderült, hogy a korábban ismeretlen írásai sem maradnak el a nagyregényektől. Az MMA Kiadó Szilágyi István-életműsorozatában megjelent Az emlékezés göröngyein című regény, amelyről a kötet szerkesztőjével, Márkus Béla irodalomtörténésszel, az MMA rendes tagjával beszélgettünk.
– A Magyar Művészeti Akadémia októberi Szilágyi István-emlékkonferenciáján elhangzott, hogy az író özvegye nejlonzacskóban adta át Az emlékezés göröngyein című regénytöredék kéziratát Márkus Bélának. Honnan kerültek elő a sűrűn teleírt lapok, és hogyan tudta kibogarászni a szöveget?
– Szekrény tetején porosodott a kézirat. Tudni tudtunk róla, mert Szilágyi István több interjúban is hivatkozott rá, hogy ha ideje engedi, „ha két-három élete volna” – ez volt az ő szokásos formulája –, befejezné. Úgy is élt, mintha két-három élete volna, emiatt aztán rendszeresen „zaklattuk” Pistát, amíg még zaklatható állapotban volt, mindig rákérdeztünk a készülő műre. Végül is az özvegye, Szilágyi Júlia jóvoltából sikerült publikálni a szöveget, mint a Messze túl a láthatáron című regényt korábban. A szerkesztői munkát bonyolította, hogy szemmel látható volt az időbeli távolság a szövegrészek között. Erről árulkodott a lapok minősége, színe, és nemegyszer a hőseit is más néven szerepeltette Pista a megsárgult lapokon. Feltételezésem szerint közvetlenül a Kő hull apadó kútba keletkezését követően, 1975 táján foghatott neki a regénynek, amit aztán hosszú időre félretett.
– Szilágyi István írásai körül sok a titok. Már eleve titokzatos volt a Kő hull apadó kútba utáni hosszas hallgatása. A szövegek ugyancsak felvetnek kérdéseket, és mintha kifejezetten ezekért a kérdésekért íródtak volna a történetek… Felfedhetők a titkok, megválaszolhatók a kérdések?
– Szilágyinál dramaturgiai eszköz a titok. Az emlékezés göröngyein cselekménye eredetileg végighúzódott volna a huszadik századon, az első világháborútól egészen a hatvanas évekig, amikor az emlékeit vallomásos formában elmesélő Kese Idának buldózerrel eltolják a házát Jajdonban. A főhős személyében az „ellen-Szendy Ilkát” ismerhetjük meg, aki önjellemzése szerint vadmacskatempójú: állandóan ott bizsergett benne a „viháncolhatnék”, mégis kilenc éven át szeretője, bálványozója volt az el-eltűnő, váratlanul felbukkanó Tulogdi Samunak. A titokzatos férfi még más néven szerepel az első, sárgult kéziratlapokon, és kommunista mártírként tűnik föl, noha semmi jel nem utal arra, hogy akár a munkásmozgalomhoz, akár a kommunista sejtekhez bármi köze volna.
– Kese Idában az is felmerül, hogy autókereskedő volt a szeretője.
– Vagy csempész, hiszen ékszerboltban dolgozik a szállásadónője. Ezért is gondolom, hogy a Jajdonban Idára bízott kofferben rejtegethettek röpiratokat, fegyvereket is, de sokkal inkább ékszereket. Mindez persze képzelgés, kitaláció, ami arra jó, hogy ne hagyja nyugodni az olvasót Tulogdi Samu sorsa.
– Szinte különálló egységként olvashatók, önmagukban is nagyon érdekesek a szeretőkkel, Veres Gézával és Balajtival folytatott beszélgetések. Ezek a részek a rendszerváltozás után keletkezhettek?
– Nagy valószínűséggel az Agancsbozótot követően, valamikor az 1990-es években. A helyzet az, hogy Szilágyi az Agancsbozótról leírja még azt is, hogy mikor tett pontot a végére, mikor adta le a kéziratot, Az emlékezés göröngyein keletkezésének körülményeire viszont csak következtetni tudunk. Eligazíthat bennünket például az életmű, ha felfigyelhetünk arra, hogy ugyanazok a családi vonatkozások, motívumok szerepelnek a töredékben maradt regényben, mint a Katlanváros történeteiben. A szereplőkre is érdemes rátekinteni, hiszen Tulogdi Samu kiszámíthatatlan mozgása különösen emlékeztet a Hollóidő Fortuna Illés figurájára.
– Munkamódszeréről is beszélgettünk Szilágyi Istvánnal a nyolcvanadik születésnapján, amikor a készülőfélben lévő regényről elmondta: „Visszatérő gondolataimnak mindegyre új helyet és új helyzeteket keresek. Sokszor éppen ezért emberöltők állnak meg számomra, visszatérek a múltba, hogy kimeneküljek magamból. Ha sikerül valamit megfognom, új világot keresek a mondanivalómnak.” Átlépéseit az új világokba lekövethetjük olvasóként
– Kövessük csak nyomon Kese Ida sorsát Jajdonból Kolozsvárra: mindaz, ami gondként megfogalmazódik a Kő hull apadó kútba című korszakos regényben – hogy a tímármesterségnek, a céhes iparnak előbb-utóbb befellegzik –, időben folytatódik, tematikusan és szó szerint is megjelenik a regénytöredékben. Kese Ida csizmadia nagybátyja ugyanúgy elmondja, hogyan lehetetleníti el a munkáját a gyáripar: lassanként se segéd, se kuncsaft, aki nála dolgozna vagy vele dolgoztatna. A vidékről a városba költöző főhőssel eljutunk a külvárosba is, ahol Szilágyi nagyon határozottan beszélteti Balajtit meg Veres Gézát az eszmékről és világnézetekről. Valójában azonban nem az eszme, még csak nem is a proletariátus öntudatosodása, fölemelkedése határozza meg ezt a két háború közötti világot, hanem a családhoz és a munkához való ragaszkodás – a megélhetés. Amikor Kese Idától megkérdi a szállásadónője, otthagyja-e a gyárat, ha férjhez megy, a lány csak annyit mond: nem ettem meszet. A sztrájkok idején pedig leginkább attól tart, hogy majd azokat a családos férfiakat és asszonyokat fogják elbocsátani, akik az átalakulással a legtöbbet veszíthetnek.
– A regényidő az 1920-as, 30-as évek, az oldott hangú beszélgetések ugyanakkor felidézik a rendszerváltozás időszakát, az 1990-es éveket, és azt a reményt, hogy a közügyekről való beszéd hatással lehet a mindennapokra.
– Kese Ida mindkét szeretőjétől, Veres Gézától és Balajtitól is megkérdezi a második világháború küszöbén: milyen módszereket fogtok alkalmazni, ha ti juttok hatalomra? Milyen lesz a folytatás? És itt lényeges mozzanat, hogy a vallomásos szövegfolyam elbeszélője idős asszonyként tekint vissza az időben, meg tudja tehát ítélni, hogy a politikai hatalomátvétel nem teljesítette be a reményeket.
– Publicisztikájában Szilágyi István is kifejezte csalódottságát a rendszerváltásban: 1990-ben a Krónika című esszésorozatban követi és értelmezi a romániai politikai-hatalmi változás visszás folyamatait. Ezután próbálták rábeszélni, hogy publikálja a szépprózáját is? Hogyan indult az együttműködésük?
– Nagyon egyszerűen: Pista főszerkesztő-helyettes volt az Utunk folyóiratnál, én meg az Alföldnél dolgoztam a ’70-es évek második felében, amikor megbíztak azzal, hogy keressem fel Nagy Istvánt, és kérjek tőle írást a készülő Veres Péter-emlékszámba. Erre bementem az Utunk szerkesztőségébe Szilágyihoz, akinek akkor már olvastam a Kő hull apadó kútba című regényét, ő mutatta meg nekem, hol lakik Nagy István. Ezt követően, ha kéziratért mentünk Erdélybe, mindig fölkerestük Pistát, bár ő maga nagyon nehezen adott novellát vagy regényrészletet. Mindenesetre bekukkantottunk hozzá, bemenetünk Kányádihoz is Kolozsváron, Marosvásárhelyen meg Székely Jánoshoz és Sütőhöz. Jó barátságba keveredtünk. A rendszerváltozás idején Pista hónapról hónapra küldte a publicisztikáját: a Krónika és a Renegátlástalanul sorozatot, amelyek párhuzamosan jelentek meg a Helikonban és az Alföldben. Publicisztikája különösen foglalkoztatott – már a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanítottam, amikor szerkesztésemben megjelent a Tanulmányok Szilágyi Istvánról című kötet.
– Publicisztikát tehát adott, csak szépirodalmat nem akart publikálni?
– A Bulgakov irodalmi kocsmában ültünk a helikonosokkal Kolozsváron, amikor majdnem nekem esett Pista, mert megemlítettem neki, hogy érdemes volna kiadni a családi vonatkozású novelláit. Végül 2019-ig kellett várni, hogy megjelenjen az MMA Kiadó gondozásában a Katlanváros. Különben jó humora volt Pistának, lehetett vele évődni is, emlékszem, amikor a hetvenedik születésnapjára megkapta az Arany János-díjat, és én laudáltam, az tetszett neki. Utána megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díját, én pedig a Hídverő díjat ugyanekkor – ez 2008-ban volt –, Kolozsvárról zuhogó esőben mentünk Csíkszeredába, onnan Székelyudvarhelyre az ünnepségre, egyszóval emlékezetes napokat töltöttünk együtt.
– Maradt még kiadatlan kézirat a hagyatékban, várható újabb Szilágyi-kötet?
– Szilágyi Júlia most állítja össze a levelezésüket – föltételezem, kommentárral, jegyzetekkel. Julikának 2012-ben megjelent az Örvényben pörgő napok című önéletrajzi kötete, abban olvashatjuk, amiről Pista is többször nyilatkozott, hogy a felesége volt az első olvasója és az első bírálója. Nyilván amiatt is, mert ő tudta elolvasni Pista hangyabetűit. Nem legenda, hogy a közel négyszáz oldalas Kő hull… 32 lapon volt mindössze.
– Elképesztő!
– Amikor megkaptam Az emlékezés göröngyein legépelt példányát, és elkezdtem összevetni a kézirattal, magam is alámerültem az áthúzásokkal, krikszkrakszokkal telített szövegben. Három és fél hónapon át szerkesztettem a könyvet, s közben gyönyörködtem a tájszavakban, a sajátos, szilágyis szófordulatokban. Valódi élvezet volt!
