A salzburgi Thaddaeus Ropac Galériában szeptember 28-ig látható egy különleges tárlat, amelynek középpontjában Luigi Nono Prometeo, Traggedia dell”ascolto (Prométheusz, a hallgatás tragédiája) című operájának ősbemutatója áll.
A galéria tárlatán a próbák alatt, illetve az 1984. szeptember 25-i premieren készült fotók mellett láthatók a fényeket tervező Emilio Vedova festőművész festményei és rajzai, Renzo Piano építész díszletének makettje, a zeneszerző, Luigi Nono partitúrájának lapjai, illetve a teljes kiadott mű, amelynek librettóját Massimo Cacciari filozófus írta. A darab és az előadás különlegességét az adja, hogy radikálisan szakít az operai és zenés színházi hagyománnyal. Bár műfaja olaszul opera, ez a szó munka, mű értelmében használatos, mivel az alkotás lényegét a művészek közös, több művészeti ágon átívelő, azokat egyesítő munkája adja.
Luigi Nono az 1970-es évek közepén, ideológiai harcok és bukott forradalmak után kezdett foglalkozni a témával, illetve a spazio sentito, a hallott tér koncepciójával. Közel egy évtizeddel később ezt írta Renzo Pianónak: „Nem opera / nincs rendező / nincs díszlettervező / nincsenek hagyományos karaterek / de / dramaturgiai tragédia mobil hamgokkal, amelyek / olvassák felfedezik / kiürítik megtöltik a teret.” Ez alapján tervezte meg az építész a velencei San Lorenzo-templomba készített faállványt, amely egyszerre volt díszlet és a hangzó teret kijelölő objektum, egyesült benne a hegedűkészítés és a hajóépítés tradíciója; emellett a koncertterem fogalmát is megváltoztatta, hiszen a térben a hallgatók voltak középen, a zenészek az állványon különböző magasságban vették körbe a mintegy 400 fős közönséget. A zenészek nem álltak, hanem mozogtak az előadás alatt, mintha az egy hajó fedélzete lenne, Claudio Abbado pedig monitor segítségével vezényelt. A térstruktúrával a 16-17. századi velencei zenei tradíciót is felidézték: az énekesek a templom különböző pontjait helyezkedtek el, ami szintén meglepő hangzásvilágot eredményezett.
Emilio Vedova különleges, a hanghullámokhoz társuló fényei nem valósultak meg, azok csak tanulmányok maradtak. Az 1967-es montreali világkiállításra készített installációját fejlesztette volna tovább, amelyben a projektor elé helyezett színes üvegcserepek fénye jelölte ki a teret.
A darabból hiányzik a narráció, a szöveg a mítosz különböző verzióit használja, lazán követi Aiszkhülosz A leláncolt Prométheusz című drámáját, de tartalmaz Rainer Maria Rilkétől, Friedrich Nietzschétől és Walter Benjamintól származó idézeteket is.
A kilenc részből álló, öt énekes szólistára, két prózai közreműködőre, zenekarra és kórusra írt Prométheuszt módosított formában bemutatták 1985-ben a Scalában – erről az előadásról a zeneszerző megtiltotta, hogy fotók készüljenek, hogy ezzel is megálljt parancsoljon a művészi konzumerizmusnak –, ezt követően többek között 1987-ben a Festival d’Automne keretében, Párizsban, a frankfurti Alte Operben, 2011-ben a Berliner Festspiele alatt, 2013-ban pedig a Buenos Aires-i Teatro Colónban is műsorra tűzték. Két előadás élő lemezfelvétele is elérhető a műből, az egyik épp Salzburgban készült 1993-ban.