Hilary Hahn hegedűművész és a Nemzeti Filharmonikusok koncertje nyitja a Budapesti Nyári Fesztivált. A Suzuki-módszer alapján tanult Grammy-díjas szólistával, akinek első külfüldi útja Magyarországra vezetett, a zene összetartó erejéről és a szinte újszülötteknek szóló koncertjeiről is beszélgettünk.
– Miért erre a hangszerre esett a választása? Milyen zenei környezetben nőtt fel?
– A szüleim otthon folyamatosan a klasszikus zenei adót hallgatták a rádión. Édesapám szabadidejében egy kórusban énekelt, úgyhogy otthon minden nap gyakorolt. Volt egy lemezjátszónk és egy kis válogatásunk fekete lemezekből, amit különleges alkalmakkor elővettünk. A családomban ugyanakkor korábban nem volt profi zenész és a tanulmányai alatt komolyan senki sem foglalkozott zenével.
A világhálón kering egy becenév: Jéghercegnő – ami csakis valamiféle ostoba médiahack lehet, hiszen Hilary Hahnnál nyíltabb, együtt érzőbb, vállalkozóbb, személyiséget keresve sem találnánk a nemzetközi kulturális életben. Képeslapokat cserél kisiskolásokkal, honlapján beszámol úti tapasztalatairól – ezekben a jegyzetekben némi szelíd iróniát is megenged magának. A magánéletével kapcsolatban igen szűkszavú, a zenei fórumokon persze közölte 2015-ben, hogy kislánya született. De nemcsak Zelda élvezheti Hilary Hahn játékát, hanem azok a kisbabák is, akiknek rendszeresen ad rövid koncerteket, és egyáltalán nem bánja, ha közben mászkálnak, esznek vagy fölsír némelyikük. Fontos, hogy a hegedűjáték öröme oda- és visszahasson.
A hegedűre véletlenül esett a választásom: egy nap, amikor apámmal sétáltunk, láttunk egy hirdetést, amin az állt: „Zeneórák négyéveseknek”. Kiderült, hogy az utcánkban van egy zeneiskola! A Suzuki-módszer keretei közt oktattak, így amint megkezdtem az óráimat, mindjárt lettek zenész osztálytársaim. Csodálatos orosz zenetanárom volt – Klara Berkovich -, aki éppen akkoriban emigrált Szentpétervárról. Valójában ő indított el azon az úton, amin ma is haladok.
– Bachtól Stravinskyig a klasszikus repertoár szinte összes híres művét előadta már. Van kedvenc zeneszerzője, műve vagy korszaka? Milyen szempontok szerint választja ki azokat a darabokat, amiket zenekari szólistaként ad elő?
– A választás együttműködésből születik. A műsornak meg kell felelnie a helyszín, az alkalom, a zenekar, a karmester és a magam számára is! Néha a döntés egyszerű, máskor a körülmények határozzák meg. Az én dolgom, hogy mindig otthonos legyek abban a darabban, amit játszom, ehhez pedig annak értékeit és az érzelmi töltetét 100 százalékig tudnom kell képviselni. Így nem lehetnek kedvenceim, mivel a kedvenc élményt a közönség számára kívánom megteremteni, amihez inkább a művek tevékeny tanulmányozása és gyakorlása szükséges, mint sem a passzív élvezete. Érdekes módon, egyes napokon bizonyos művek sokkal természetesebben állnak kézre, mint mások. Ez a kiszámíthatatlan, nagyon is létező feszültség és feloldás zenészként még több lehetőséggel ismertet meg.
– A klasszikus repertoár mellett nagy súlyt helyez a kortárs zenére is, aminek legjobb példája a 2013-ban Grammy-díjjal jutalmazott „In 27 Pieces: the Hilary Hahn Encores” című albuma. Ezen 26 zeneszerző az Ön felkérésére írt műve szerepel, míg a huszonhetediket egy nyílt pályázatra érkezett, 400 pályamunka közül választotta ki. Már a konzervatórium óta gyümölcsöző együttműködést folytat Jennifer Higdon zeneszerzővel is. Hogy lett ilyen szoros kapcsolata a kortárs zenével, milyen ihletettséget ad a zeneszerzőkkel folytatott munka?
– Napjaink kortárs zenéje a jövő klasszikus repertoárja. Olyan sok korszak és hely zenéit játszom, hogy a zenetörténetet egy sima, egymásba illeszkedő folyamatként látom, az ősi zenétől, amit sosem hallottunk, mivel nem írták le, addig a zenéig, amit sosem hallottunk, mert majd a jövőben fogják megírni.
Büszke vagyok rá, hogy tevékenyen vehetek részt olyasvalamiben, ami új számomra, legyen szó arról, hogy újra megvizsgálom, hogyan játszom egy darabot, amit már mindenki ismer, vagy, hogy felkérek zeneszerzőket olyan művek írására, amik kitöltik az általam érzékelt űrt a repertoáromon. Az élő szerzőkkel való közös munka az írott zenéhez vezető motivációk, inspirációk és módszerek széles tárházára nyitotta rá a szememet, ami új lehetőségeket kínál számomra a régi korok darabjainak értelmezése terén.
– Amennyire csak lehet, közeli kapcsolatra törekszik a közönségével. Blogot írt a turnézásról, a hegedüléssel kapcsolatban adott hasznos tanácsokat youtube videókban, megosztja a rajongói alkotásait, aktív a közösségi médiában és a koncerttermeken kívül is sok ingyenes közösség koncertet ad. A tevékenysége ösztönösebbnek és őszintébbnek hat, semmint hogy a nyilvánosság kereséséről szóljon, mit jelent az ön számára a közösséggel tartott kapcsolat?
– Ez nagyon is őszinte dolog. Imádom, ahogy a zene összehozza az embereket. Rengeteg energiát és ösztönzést kapok a közönséggel való kapcsolattartásból és a fiatal hegedűs növendékektől. Így közvetlenül látom, ahogy a koncertteremben mindenki, legyen bár a színpadon vagy a közönség soraiban, megéli a saját személyes küzdelmeit és győzelmeit. A közönség ismerete segít megőriznem a motivációmat azokon a napokon, amikor kevesebb energiám van, emlékeztet, hogy minden hangverseny legalább egy nézőnek nagyon is különleges, mert hallom a történeteiket és látom, mennyire várják ezeket az alkalmakat. Nagy a különbség a között, ha általánosságban sulykolnám azt:
„a legjobbat kell nyújtanom minden alkalommal, ha színpadra lépek”,
vagy tudni, hogy valaki születésnapi ajándékként kapta a jegyet, vagy azért kezdett el hegedülni, mert gyerekként meghallgatta egy koncertemet. A közönség részeként magam is megtapasztaltam már ezt, úgyhogy tudom, milyen érzés. Az élő zene rendkívüli erővel bír. Amikor játszom, sokat gondolok arra, hogyan élvezném azt a hallgatóság tagjaként.
– Úgy tudjuk, először lép fel a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. Hogy alakít ki kapcsolatokat egy karmesterrel vagy zenekarral ilyen alkalmakkor?
– Soha nincs elég idő együtt próbálni egy zenekarral. Amikor megérkezem, már tudni szoktam, mit akarok, és igyekszem rugalmas lenni az interpretáció bizonyos szempontjait tekintve. Sok tapasztalatot szereztem szólistaként, vannak azonosítható helyzetek ismerős végeredménnyel, így tudom, hogy tudok a legjobban közreműködni az adott esetben.
– Milyen emlékei vannak Budapestről? Igaz, hogy 1994-ben külföldön itt debütált a Budapesti Fesztiválzenekar egyik Fischer Iván vezényelte koncertjén?
– Igen, ide utaztam először az Egyesült Államokon kívül. Emlékeszem, hogy próbáltam aludni az egynapos repülőút alatt, de túlságosan izgatott voltam semhogy pihenjek. Nemzetközi környezetben nőttem fel, de nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet külföldinek lenni olyan helyen, ahol senkit sem értek. Mindenki nagyon kedves és vendégszerető volt. Emlékszem, hogy a csokipuding nagyon finom volt, amit a próbaszünetben a kantinban ettem. Az itteni építészet teljesen ismeretlen volt számomra, és elvarázsolt, hogy olyan helyen vagyok, ahol semmit sem ismerek, de a környezetből sugárzik a történelem, és minden pillanatban valami személyeset tapasztalok meg.
A kultúra is egészen más volt. Minden étlapon szerepelt gulyásleves, amiről addig nem is hallottam. Először akkor láttam futballmeccset, amikor a Budapesti Fesztiválzenekarral elmentünk Fischer Iván vidéki házába, az együttes két csapatra oszlott és egymás ellen játszott. Iván végig középpontban volt, a koncertmester véresre sebezte a karját, de fel se vette. Izgalmas volt! Meccs után egy nagy kondér házi gulyásból kapott mindenki. Ekkoriban a zsírszegény étrend nagyon divatos volt Amerikában – az emberek levágták a zsírt a húsról, és otthagyták a tányér szélén – úgyhogy nem tudtam, mit tegyek a zsíros húsdarabbal, ami a tálamba került, és meg voltam döbbenve, mikor a magyarok megették a magukét!
– Volt kapcsolata olyan magyar alkotókkal vagy művekkel, amik kedvesek önnek? Úgy tudom, játszott egy Eötvös Péter-darabot Bécsben.
– A magyar művészeket fantáziadús, megfontolt, humoros és nagyon intellektuális embereknek tartom. Olyan egyedi kombinációja ez a különböző jellemvonásoknak, ami egyszerre elbűvölő és inspiráló.