Králik Abigél hegedűművész négyéves korában kezdett el zenélni, alap- és mesterdiplomáját a New York-i Juilliardon szerezte. November végén ő is átvehette az MVM Zrt. által támogatott Junior Prima Díjat. Abigéllel eddigi eredményei mellett korai pályakezdéséről és jövőbeli terveiről is beszélgettünk.
– Milyen érzésekkel fogadtad a hírt, hogy idén te is elnyerted a Junior Prima Díjat?
– Nagy megtiszteltetés volt megkapni a Junior Prima Díjat, sokat jelent ez nekem. Már több mint tíz éve lakom és koncertezem külföldön, és hiányzik az otthoni zenei kultúra. Szívem szerint gyakrabban járnék haza játszani magyar zenészekkel, magyar színházakban. Ez a díj ennek a lehetőségét jelképezi számomra.
– Számos más rangos díjjal, versenyeredménnyel is büszkélkedhetsz. Van ezek között olyan, ami különösen sokat jelent neked?
– A legfontosabb díj eddig az életemben a Kovner-ösztöndíj volt. Bár ez nem egy, a szó szoros értelmében vett díj, viszont óriási megtiszteltetés volt, és nagy segítséget jelentett a karrierem elkezdésében. Ez egy olyan különleges ösztöndíj, amit csak nagyon kevesen kapnak meg a Juilliardon. A díj az ott töltött hat évem tanulási és megélhetési költségeit fedezte. Nem tudom leírni, mennyire megváltoztatta az életemet, és mennyi ajtót nyitott meg számomra.
– Egészen fiatal korod óta hegedülsz, hogyan határozta meg ez a gyermekkorod?
– Tényleg nagyon fiatalon, egészen pontosan négyévesen kezdtem hegedülni. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem emlékszem olyan időszakra, amikor nem volt a kezemben a hangszer. Ahhoz, hogy az ember igazán magas szintre kerüljön technikailag és zeneileg, sajnos nem elég fiatalon elkezdeni a munkát, sokat is kell dolgozni, gyakorolni. Négyévesen persze nagyon nehéz ezt megérteni, így ebben fontos szerepet töltenek be a szülők. Egészen gimis koromig naponta több órát gyakoroltam otthon, iskola előtt és után. Emiatt nem volt sok időm „gyereknek” lenni, úgy, mint a testvéreimnek. Visszatekintve bonyolult érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban, egyrészt elképesztően hálás vagyok a szüleimnek és a tanáraimnak, hogy segítettek és ennyire bíztak bennem, de azzal is tisztában vagyok, hogy ennek az életstílusnak fiatalon ára van.
– Kik töltöttek be meghatározó szerepet a pályádon?
– Ezer embert mondhatnék, lehetetlen idáig egyedül eljutni! A szüleim a legnagyobb támogatóim. Zeneileg és emberileg pedig Ácsné Szily Évának kell köszönetet mondanom. Vele kezdtem a tanulást Magyarországon, ő szerettette meg velem igazán a zenét. Tőle tanultam meg, miért fontos a zene a világban, mi olyan különleges benne. Mostanában túl sokan helyezik a technikára a hangsúlyt, amikor tanítanak. Persze, ez is fontos, a technika nélkül nem létezik a zene, de nagyon könnyű túl sok energiát pazarolni kis részletekre. Éva néni bölcsességét sosem felejtem el, amikor gyakorlok és fellépek. A többi tanáromat sem hagyhatom ki, rengeteget köszönhetek Itzhak Perlmannak, Laurie Smuklernek, Baráti Kristófnak és Perényi Eszternek is.
– Milyen fontosabb projektekkel foglalkozol jelenleg?
– Jövőre több lemezfelvételre is készülök szólistaként. A BBC Wales Zenekarral Arthur Benjamin Romantikus Fantáziáját fogom felvenni, a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarával pedig egy Saint-Saëns-lemezen dolgozunk. Ezek nagy projektek számomra, mivel ezek lesznek az első lemezeim. Emellett most kezdtem el tervezni a debütáló szólólemezemet is, amelyre több kisebb darabot veszek majd fel.
– Nyáron indult el Brüsszelben a TARA Fesztivál, amelynek alapítója és társművészeti vezetője vagy. Mesélnél erről a projektről?
– A TARA Fesztivál különlegessége, hogy minden koncertet két részre osztunk. A program keleti zenével kezdődik és nyugati zenével zárul. Ezt azért találtuk ki, mert szerintünk nagyon izgalmas egy ilyen programot meghallgatni, és ritkán van rá lehetőség. Emellett pedig azt vettük észre, hogy ez hihetetlenül sokat segít abban, hogy új közönséget hozzunk a koncertterembe. Ennek kapcsán megfogalmazódott bennünk az az ötlet is, hogy többféle helyszínen tartsuk ezeket a koncerteket. Éppen a múlt héten volt egy TARA koncertünk, amit egy régi, kívülről nem túl szép, lebontott házban adtunk. A klasszikus zene és a türk zene mellett ez a környezet érzelmileg is erősen hatott az emberre, és a fiatalok számára is elég vonzó volt ahhoz, hogy eljöjjenek a koncertre! Szerintem hatalmas siker volt. Az a tervünk, hogy évente minimum öt-hat ilyen koncertet adhassunk!
– Milyen terveid vannak a jövőben?
– Szeretnék a hegedűversenyekre koncentrálni. Egyre többet játszom szólistaként zenekarokkal, és nagyon szeretem ezt a repertoárt.
– A zenélés mellett a Covid óta fotózással is foglalkozol. Honnan jött az ötlet, hogy ebbe belevágj?
– Gyerekkorom óta vonz valami a fotózásban. Emlékszem, állandóan elloptam apukám kameráját egy-egy délutánra, hogy a legjobb barátnőmmel fotózhassunk. Sosem tekintettem ezt még egy lényeges hobbinak sem, viszont a Covid alatt New Yorkban be voltunk zárva egy kis lakásba a párommal, aki szintén zenész. Egy idő után már megőrültünk attól, ha egymás gyakorlását hallottuk. Eldöntöttük, hogy félrerakjuk egy időre a hangszereket. Ekkor találtam rá apukám régi kamerájára, és elkezdtem napi szinten fotózni, egyfajta képes naplót készítettem. Annyi képet csináltam, hogy elindítottam egy külön Instagram-fiókot a fotóimnak. Erre találtak rá többen is a New Yorkban élő zenészek közül, akik szintén otthon ülve gondolkoztak, mit tehetnének ebben a helyzetben a karrierjükért. Ők lassan elkezdtek hozzám járni fotókért, én pedig nagyon beleszerettem a fotózásba.
– Összeköti valami a zenét és a fotózást?
– Nem sok minden köti össze őket, azt viszont észrevettem, hogy mindkét művészeti ágban keresni kell a történetet, azon belül is a hullámokat, a hangok mozgását. Ez teszi érdekessé számomra mindkettőt. A zenében az idővel játszunk, azt keressük, hogyan tudjuk úgy formálni a megadott időt, hogy utána érezzünk valamit. Fotózáskor pedig éppen az ellenkezőjével, a fizikai léttel foglalkozunk. Így nemcsak a hangzással és a tapintással, hanem a látvánnyal is foglalkozhatok, ez az, ami hatalmas elégedettséggel tölt el, és ami miatt nagyon szerencsésnek érzem magam! Most, hogy visszatért a normális zenei élet, sajnos nincs elég időm a fotózásra, de néha-néha azért kiveszem a kamerát a tokjából.
További információ: mvmjuniorprima.hu
Támogatott tartalom.
