Most az mindegy, van-e Isten vagy nincsen, bizonyítsa vagy fogadja el ki-ki a maga hite szerint. De az áhítat zsoltárai és egyéb más műfajai közelebb visznek hozzá, az univerzumhoz, embertársainkhoz, vagy egyszerűen csak magunkhoz.
Van ez az összesen egyórányi Rachmaninov-zene – gyorsan rögzítsük a rögzítendőt: op. 37, készült néhány hét alatt és bemutattatott 1915-ben, Moszkvában -, ez az ősiből és a zsigeriből, a hagyományból építkező darab, a liturgia minden kötelmével. Lehetséges-e szabályok között szabadnak maradni, szárnyalhat-e így a lélek?
https://youtu.be/EzeifvBH_cs
Ahogy zuhognak a hangok, felhagy az ember minden ellenkezéssel. Borzongatva ölel a basszus, és nincs harc. Legyőzettetés helyett megnyugvás van. Visszatalálva Istenhez, embertársainkhoz, magunkhoz; ki hova. Hittel benne, bennük, magunkban. Forró könnyek a hideg arcon. Tanulság: nem árt némi szentség a profán hétköznapokhoz.
