Zseniális muzikalitás virtuóz humorral és formabontó, klasszikus zenei színpadokon sosem látott előadásmóddal megfűszerezve – nagyjából így lehetne röviden és tömören jellemezni a zenész-komikus páros, Aleksey Igudesman és Hyung-ki Joo munkáját, akik olyan show-t varázsolnak minden alkalommal a színpadra, ami garantálja a fergeteges hangulatot. Hiszen ki ne szórakozna azon, hogy a hegedűművész tejhabosítóra cseréli a vonóját, vagy a zongorista a billentyűk mellől hirtelen felpattanva magas hangon énekelni kezd? Mi ez, ha nem polgárpukkasztás? És mi ez, ha nem a klasszikus zene reformjára tett kísérlet? De honnan jönnek? Hogyan ismerkedtek meg? És milyen utat jártak be ezek a zenei géniuszok, akik egyik legismertebb előadásukkal, a Play it Again című darabbal lépnek fel április 26-án, Miskolcon és április 27-én, Debrecenben? Ennek próbáltunk utánajárni.
„Játszanál valami olyat, amit a kutya nem vonyít veled kórusban?”
A klasszikus zene két fenegyereke már gyerekkorában megfertőződött a zene szeretetével. Sőt, állításuk szerint már egyenesen így, zeneőrültnek születtek. „A szüleim szerint születésemtől fogva szerelmes voltam a zenébe. Mindenféle zenét szerettem. Csecsemőként nem tudtam abbahagyni a zenehallgatást, és megőrjítettem a szüleimet azzal, hogy újra és újra ugyanazt a zenét akartam hallani. Amikor pedig már tudtam járni, mindig megálltam a zenebolt előtt, ahonnan nem moccantam. A szüleimnek nem volt más választásuk, mint megkérni a boltost, hogy figyeljen rám, amíg ők elintézik a bevásárlást” – mesélte Hyung-ki Joo egy interjúban, hozzátéve, hogy azokban az időkben a szülők nyugodtan bízták rá a gyereküket egy idegen felnőttre. „Nyolcévesen aztán elkezdtem zongoraleckéket venni, majd véletlenül bekerültem a Yehudi Menuhin Iskolába. Innentől kezdve nem volt kétségem afelől, hogy zenész szeretnék lenni” – idézte fel.
Hasonló emlékekről tud beszámolni zenésztársa, Aleksey Igudesman is – aki állítása szerint már azelőtt hegedült, hogy megszületett volna –, azzal a különbséggel, hogy ő kifejezetten zenészcsaládból származik. „Anyám zongorázott, az apám hegedűn, a nagymamám csellón, a nagybátyám oboán, a nővérem bendzsón, az unokatestvérem ukulelén, a felesége pedig didzseridun (az észak-ausztráliai őslakosok fúvós hangszere – a szerk.) játszott. Szóval elkerülhetetlen volt, hogy én is zenével foglalkozzam. Így nem sokkal a születésem után azt mondtam a szüleimnek: Anya, apa, azt hiszem, egy nap, amikor idősebb leszek, talán meg akarok majd tanulni hegedülni. Ahogy ezt kimondtam, azonnal bezártak egy szobába, és a nyakamra ragasztott hegedűvel egy kottaállványhoz kötöztek. Valahányszor elkezdtem gyakorolni, a kutya vonyítani kezdett. Egy idő után apám nem bírta tovább és elkiáltotta magát: Játszanál valami olyat, amit a kutya nem vonyít veled kórusban?” – mesélte a rá jellemző humorral.
A kutyás incidenstől eltekintve azonban, hogy a jól bevett frázissal éljünk: tehetségük már korán megmutatkozott.
Igudesman fontosnak tartja kiemelni, hogy sok zseniális zenésztársával ellentétben ő sosem nyert egyetlen versenyen sem – tegyük hozzá, abból a prózai okból kifolyólag, hogy sosem jelentkezett egyre sem. Joo pedig meg volt róla győződve, hogy ki fogják rúgni a Yehudi Menuhin Iskolából, mert nem elég jó. Nem tették. És az ott töltött évek nemcsak megerősítették a zene iránti elhivatottságát, hanem egy szövetségessel, egy valódi alkotótárssal is megajándékozták.
Joo és Igudesman ugyanis tizenkét évesek voltak, amikor találkoztak Yehudi Menuhin angliai iskolájában, és egy bőséges tál fish&chips fölött életre szóló barátságot kötöttek, később pedig sikeres alkotótársakká váltak. 2004-ben – olyan nagy elődök nyomdokaiba lépve, mint Victor Borge és Dudley Moore – létrehozták első, formabontó műsorukat A Little Nightmare Music címmel – és kezdetét vette a szárnyalás.
Előadásuk új frissességet hozott a műfajba
Egyszerre volt virtuóz és őrült, olyan humorral, amilyet szinte sosem látni klasszikus zenei színpadokon. „Nagyon zenei, nagyon megnyerő és nagyon vicces” – nem más jellemezte így a produkciót, mint Terry Jones a Monty Pythonból. Kezdésnek nem rossz, ugye? Azóta pedig a világ legnevesebb zenészei kértek bebocsájtást az Igudesman és Joo által teremtett „káoszba”, például Joshua Bell, Ray Chen, Janine Jansen, Gidon Kremer vagy a szintén őrült(en) zseni Yuja Wang.
És míg olyan zenekarokkal is felléptek már, mint a New York-i, a Los Angeles-i és a Londoni Filharmonikusok vagy a Chicagói Szimfonikus Zenekar, világhírű színészekkel is nemegyszer dolgoztak együtt. John Malkovichcsal a You Just Have to Laugh című közös lemez mellett Igudesman előadást is készített The Music Critic címmel, de több alkalommal színpadra léptek az egykori James Bonddal, Sir Roger Moore-ral is. És egyébként ők maguk is számos filmben szerepeltek, olyan dokuműsorokban, mint a Zongoramánia, a Breaking Beethoven vagy a díjnyertes Noseland.
Felrázni a klasszikus zenei közeget és milliókkal szerettetni meg a komolyzenét
Van egy felvétel róluk a YouTube-on, amelyen Gloria Gaynor I Will Survive című megaslágerét játsszák, Joo a zongoránál, Igudesman pedig… nos, zakóban és rövidnadrágban hegedül, egy ponton pedig a vonóját tejhabosítóra cseréli, és azzal zenél a hegedűn – majd nekiesik a zongorának is. De Joo sem fogja vissza magát: magas hangon énekel a zongora mellett. Sziporkáznak, a közönség pedig szinte kiszédül a székből a nevetéstől. Briliáns játékukat tehát olyan fergeteges show-elemekkel fűszerezik meg, amilyeneket komolyzenészektől nem láttunk még sosem. Mi ez, ha nem polgárpukkasztás? És mi ez, ha nem maga a klasszikus zene reformjára tett kísérlet?
Amikor egy közös interjúban arról kérdezték őket, mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesülniük kellett a karrierjük során, Joo, utalva a komolyzenei közeg rigorózus és merev világára, nagyon nyíltan válaszolt: „Felfrissíteni néhány ember elméjét a klasszikus zenei világban.” Túlzás nélkül állítható, hogy ez sikerült is nekik, hiszen formabontó előadásmódjukon keresztül – de vitathatatlan zenei tehetségüknek köszönhetően – emberek millióival szerettették meg a műfajt. Olyanokkal is, akik korábban elképzelhetetlennek tartották, hogy klasszikus zenét hallgassanak. Videóikat a YouTube-on már közel 40 millióan látták, és nem titkolt szándékuk, hogy a komolyzenét minél több emberhez, legfőképp fiatalhoz eljuttassák.
Persze közös projektjeik mellett szólóban is elképesztő dolgokat alkotnak.
Igudesman például olyan nagyágyúkkal dolgozott már, mint Hans Zimmer vagy Bobby McFerrin, Hyung-ki Joo pedig egyebek mellett Vangelisszel és Billy Joellel. Túlzás nélkül állítható, hogy bármihez is nyúlnak – együtt vagy külön –, arannyá változik. És ez Igudesman esetében nem kevés dolog: amellett ugyanis, hogy tehetséges hegedűművész, zeneszerzőként, karmesterként, komikusként, filmkészítőként, színészként és íróként is számon tartják.
Azt viszont kevesen tudják, hogy titkos szenvedélye a főzés, és hogy előszeretettel étkezik luxuséttermekben, amikről később részletes kritikát ír a Tripadvisorra. És ha ez még nem lenne elég – neki szemmel láthatóan nem az –, társalapítója a Music Traveler nevű alkalmazásnak, amely lehetővé teszi a zenészek számára, hogy bárhol a világon próbatermet foglaljanak maguknak.
De Joo sem panaszkodhat: amellett, hogy virtuóz zongoraművész, zeneszerző, karmester és tanár, elmondása szerint ő mos fogat a világon a leggyorsabban, ő Taylor Swift titkos vágyainak ázsiai tárgya, és nem mellesleg valaki, aki elmondhatja magáról, hogy nyolc alkalommal látta a Mission Impossible-filmeket – egymás után. Mindezek mellett szabadidejében saját workshopjain zenésztársainak segít felfedezni a zeneoktatás formabontó, új területeit.
És hogy hogyan gondolkodik két ennyire sikeres zenész magáról a sikerről? Míg Joo értelmezésében ez egyet jelent a képességgel, ami által nemcsak megérteni lehet a zenét, hanem – ha az ember szerencsés és keményen dolgozik – ezt a jelentést át tudja vinni a közönség számára is, addig Igudesman szerint a siker annyi, hogy azt játssza az ember, amit csak szeretne, azzal, akivel csak akarja, emellett zeneszerzőként is teljes szabadságot élvez. „És mindenekfelett: a siker annyit jelent, hogy azt az életet éljük, amelyiket szeretnénk – mindig teli szeretettel és kreativitással.”
