Frenák Pálhoz köthető első élményem húsz évvel ezelőtt történhetett, amikor egy barátom unszolására megnéztem a Tricks&Tracks című darabját a Trafóban. Egészen rendkívüli hatást gyakorolt rám, azt éreztem, hogy a tartalom és a forma tökéletesen egymásra talált. Erős gesztusokat, jelrendszereket és mellbevágó vagy akár tarkón ütő történeteket-pillanatokat kapott akkor a közönség, de egyszer sem tűnt öncélú magamutogatásnak. A Bartók Tavaszon április 8-án és 9-én új előadással jelentkezik Secret off_Man címmel, amelyet Bartók Béla zenéje ihletett.
A koreográfussal egy meglehetősen szocreál érzetű étteremben találkozunk a belvárosban, az előre megbeszélt helyen túl nagy volt a zaj és nem tudtunk beszélgetni, ezért átjöttünk ide. Meglepő volt látni, hogy Frenák mennyire otthon van és természetesen mozog ebben a közegben is. Első látásra kifejezetten szerénynek, visszahúzódónak tűnik, nem szereti a feltűnést és a hivalkodást. „Én mindig figyelek, nézem az embereket. Néha egy-egy apró gesztus inspirál és beindítja a fantáziámat”- mondja.
Mikor szembesítem, mi volt az első találkozásom vele, így folytatja: „Érdekes, amit mondasz, de valóban, a Tricks & Tracks nagyon érvényes és meghatározó volt, amely tulajdonképpen magában hordozza mindazt, amit azóta is fontosnak tartok.” Hogyan lehet jellemezni ezt az azóta is egységes, kikristályosodott eszközrendszert, amivel dolgozik?
„Én organikus mozgásformának nevezem. Ez azt jelenti, hogy a táncosaim önmagukból, a saját testükből, belső világukból indulnak ki, én csak a kereteket, a viszonyítási pontokat adom meg. Szeretem határhelyzetekbe sodorni őket, hiszen ekkor alakul ki valami új és érvényes. És azt gondolom, ez a művészet lényege.”
Nos, igen, Frenák előadásaiból csak úgy süt az intenzitás, én a harc szót is használnám, bár ő maga nem ezt tartja a legmegfelelőbb kifejezésnek.
„Inkább az érdekel, ahogyan mi magunk is megküzdünk másokkal, párkapcsolatokkal szociális rendszerekkel. És az, hogy mindez, mennyire változtat meg minket, hogyan tudunk önazonosak, hitelesek maradni. Igazából nálam a legfontosabb az, hogy képesek legyünk mindig tükörbe nézni. Akár én magam is.”
A Franciaországban szocializálódott művésznél rendre találkozni olyan színpadképpel, amely nem könnyíti meg a táncosok helyzetét, sőt, azzal a céllal készültek, hogy kihívások elé állítsák őket. Óriási pókháló, ketrec vagy kötélen fejjel lefelé lógó táncosok egyáltalán nem ritka látvány Frenák színpadán.
„Szükségesnek érzem, hogy álljon a művek mögött, ha nem is konkrét élmény, de valamiféle egzisztenciális súly, és ebben az idők folyamán csak megerősödtem”– mondja. Majd szóba kerül, hogy manapság számos modern mozgás- vagy táncelőadás csak formákban gondolkodik, és hiányzik mögötte a tartalom. Pedig ez a lényeg. A zene és ennek megfelelően a mozgás. A tánc, vagyis a test beszéde akkor tud érvényeset mondani, amikor az már verbálisan nem tehető meg. Amikor elfogytak a szavak.
Számomra Frenák világa egy kemény, őszinte valóság, amely nem különbözik attól a realitástól, amely nap mint nap körülvesz minket az életben. Csak épp bele van sűrítve egy órába. Ezért hat ennyire töményen és szuggesztíven.
„A közönséget a darab elején bevezetjük valamibe, aztán magára hagyjuk. Túl szeretnénk lépni a hétköznapi problémákon, és valami általános dologról szólni. Mindent, amit átéltünk, önmagunkban energiaként közlekedik tovább, formálja érzéseinket, létünket, irányítja emberi kapcsolatainkat. Előadásunk a mozgáson keresztül vezet befelé az időben”– vallja.
Frenák Pál szülei siketek voltak, így a siketek nyelve volt az, amit először elsajátított, ez az anyanyelve. „Ők másképpen kommunikálnak. Néha hosszú két-három tekintettel mindent el tudnak mondani. Hihetetlen energiát tudnak kibocsátani. A mai napig inspirációként használom ezt, megkísérlek lüktetésből táplálkozni, ezt átültetni és új nyelvet készíteni belőle.”
A másik fontos visszatérő elem a munkáiban a kapcsolatok megjelenítése. „Mindenki keresi a kapcsolódási pontokat, mindenki fuzionálni akar valakivel, legyen az akár baráti, szerelmi kapcsolat. Ez a vágy alapvető bennünk, ezek a fuzionálások azonban legtöbbször nem egyértelműek: kegyetlenek, sok konfliktust hordoznak magukban, ezáltal mi is számos sérülésnek vagyunk kitéve. De újra és újra megpróbáljuk. Az életben és a színpadomon egyaránt.”
A Bartók Tavaszon egy, a Bartók Csodálatos mandarinja által inspirált darabot mutat be a társulatával Secret Off_Man címmel, így hamar a magyar zeneszerzőről beszélgetünk. Az ő zenéjében a kontrasztok alkalmazása, ami igazán hat rám: az, ahogyan egy sodró lendületű, érzelmes, a legbelsőkig hatoló részt egyszer csak felvált egy zakatoló, kegyetlen és racionális világ. „Egyetértek – vágja rá – Én is ezen kontrasztokra helyezem a hangsúlyt a legtöbbször. A mostani bemutató zenéje ugyan nem Bartók, hanem Halász Gábor és Hunyadi Máté munkája, mégis hiszem, hogy Bartók elégedett lenne azzal, amit látna a színpadon. Esetleg ő is hasonlót képzelne el. Mert mi a művészet célja? Az, hogy mindent mindig, a legtöbb perspektívából újragondoljon és újrakreáljon.”
Frenák Pál ösztönös alkotó. Néha nem tudja, hogy milyen irányt vesz az, amivel épp foglalkozik, hajtja a közlési és a megújulási vágy, amely újabb és újabb előadásokat eredményez. Olyan előadásokat, amelyek rögtön felismerhetőek és semmi mással nem összetéveszthetőek. Érvényesek, mert rólunk, nekünk szólnak. Épp csak annyira kegyetlenek, mint a minket körülvevő világ. Elég csak körül pillantani. És Frenák csak mesél, újra és újra. Azért, hogy megértsük magunkat. Hogy tükörbe tudjunk nézni.
A Bartók Tavasz programjairól tematikus blogunkban olvashattok bővebben.
