Korunk egyik legkarizmatikusabb és legtehetségesebb énekes karmestere elhárít bármiféle címkét, zsenialitását azonban nem lehet elvitatni. Karmesterként pálca nélkül vezényel, és közben énekel is, performanszszerű előadásaiban együtt él, együtt lélegzik a zenével. A világ legnagyobb hangversenytermeit töltötte már meg, április 10-én pedig a Bartók Tavasz keretein belül a Müpában, az Electric Fields című koncerten lép színpadra.
KERETEK NÉLKÜL, MINDIG SZABADON
Bár a művészt joggal nevezhetjük korunk egyik géniuszának, ő maga visszautasítja a ráaggatott címkéket. „Keményen dolgozom” – válaszolja rendre az őt méltatóknak, legyenek azok újságírók, kritikusok vagy rajongók. És ahogyan önmagát, úgy művészi munkáját sem szereti felcímkézni. Karmester, szoprán vagy előadóművész – ha csupán egyikként határozná meg magát, azzal felesleges keretek közé szorítaná művészetét. Korlátozná a szabadságot, ami benne él. „Egyszerűen azt csinálom, amihez kedvem van – abban viszont igyekszem a lehető legnagyobb mértékben jelen lenni” – mondta egy interjúban. Az, hogy a kritikusok hangzatos jelzőkkel illessék munkáját, vagy újra és újra ámulatba ejtse a közönséget előadásaival (amelyek során sok esetben egyszerre énekel, vezényel és táncszerű mozdulatokat végez), sosem volt prioritás számára. A szabadság azonban annál inkább.
„Szabadnak kell lennem, fizikailag és hangilag – de a zeném megválasztásában is.”
Ez a szabadság nemcsak azt teszi lehetővé számára, hogy olyan munkákat vállaljon, amelyek tényleg megmozgatják, hanem például azt is, hogy udvariasan visszautasítsa a rendre felmerülő újságírói kérdéseket, amelyek arról szólnak, milyen nőként egy alapvetően férfiak által dominált szakmában karmesterként helyt állni. „Miért kell mindig a genderről beszélnünk?” – szegezte legutóbb a Telegraph újságírójának. A kérdésfelvetés már csak azért sem releváns számára, mert az ő univerzumában nincs fontosabb a zenénél. Amikor pedig színpadra lép, hogy elénekeljen vagy elvezényeljen egy művet (esetleg a kettőt együtt), szinte megszűnik annak lenni, aki – teljesen eggyé válik a zenével, amely minden mozdulatát, lélegzetvételét meghatározza.
GYEREKKORI SZENVEDÉLYE A ZENE
Képessége erre a zsigeri összeolvadásra már egészen kiskorában megmutatkozott: az édesanyja fedezte fel, amikor elvitte őt és ikertestvérét a halifaxi közparkba, ahol egy zenekar játszott éppen. „Édesanyám azt mondta, olyan voltam, mintha valami megszállt volna, az egész testem vibrált” – emlékezett vissza Hannigan a Telegraph már említett interjújában. Az új-skóciai Waverlyből származó Hannigan zene iránti szenvedélyét aztán tovább táplálta karizmatikus tanára, tizenhét éves korára pedig egyértelművé vált, hogy az útja nem lehet más. „Tinédzserkorom óta énekelni akartam” – mondta.
Torontóba ment, hogy az ottani egyetemen tanuljon zenét, a kortárs művek pedig éppúgy elvarázsolták, mint a már rég elhunyt zeneszerzők élete, amelyben igyekezett minél jobban elmélyedni. Szenvedélyét jól példázza, hogy abban az időben úgy hivatkozott Joseph Haydnra, mint több száz éves „pasijára”. Szopránként aztán óriási sikereket ért el, kortárs zeneszerzők sorát inspirálta, akik közül jó néhányan az ő hangjára írtak darabokat. 2018-ban még a legjobb klasszikus vokális szólóalbumnak járó Grammy-díjat is elnyerte.
KARMESTER – PÁLCA NÉLKÜL
Bár sosem szerepelt a tervei között, hogy karmester legyen, kollégái – többek közt Simon Rattle – győzködésére, akik látták a benne rejlő lehetőséget, végül 2011-ben kipróbálta magát a karmesteri pulpituson is. Kollégái jól ráéreztek, tényleg hozzá illő feladatnak bizonyult zenekart vezényelni, így aztán elkezdett leckéket venni Jorma Panulától. A vele való munkának azonban a mester egy szerencsétlen nyilatkozata vetett véget: 2014-ben Hannigan épp karmesterként készült debütálni az amszterdami Concertgebouw-ban, amikor Panula egy meglehetősen sértő tévéinterjúban fejtette ki nézeteit a női karmesterek „helyéről”, miszerint jobb, ha a nők megmaradnak a „női darabok” – mint például Debussy vagy Fauré műveinek – vezénylésénél. Bár ez az eset nagyban aláásta Hannigan épp csak szárba szökkenő karmesteri önbizalmát, szerencsére nem tántorította el attól a pályától, amelyre mintha csak született volna.
Zenei előadásmódját végtelen energia jellemzi, stílusát nehezen lehet besorolni. Ahogy korábban nyilatkozta: énekesként és karmesterként is arra törekszik, hogy felépítse a zenét.
Emblematikus produkciója volt Ligeti György Le grand macabre című művének énekesi és karmesteri előadása: miközben vezényelt és énekelt, a darabot gyakorlatilag eltáncolta.
NEM HAGYJA MAGÁT HÁTTÉRBE SZORÍTANI
A karmesteri szerepkör azonban nemcsak új kifejezésmódot adott számára, hanem egyfajta biztonságot is a jövőre nézve. Többször beszélt már arról, hogy a hangja miatt sokáig félt az öregedéstől. „Van ugyanis az a berögzült elképzelés, amely szerint nekünk, énekeseknek megvan a szavatossági időnk” – mondta. Amikor betöltötte a negyvenet, pánik lett úrrá rajta, attól tartott, hogy a már említett szavatossági ideje a végéhez közeledik. „Túl az 50. életéven a hangok, különösen a magasabbak, elvesztik rugalmasságukat és hangszínük szépségét” – mondta. A közönség nagy örömére azonban Hannigan a mai napig énekel – és nem csak az általa vezényelt hangversenyeken –, méghozzá ugyanazzal a szenvedéllyel és elánnal, mint korábban.
Erre számíthatnak azok is, akik április 10-én ellátogatnak a Bartók Tavasz Electric Fields című koncertjére, amelyen Hannigan énekesként lép színpadra, hogy muzikalitásával elvarázsolja a közönséget. A koncert középpontjában a zenetörténet három kivételes nőalakja áll: a középkori misztikus gondolkodó és zeneszerző, Hildegard von Bingen, a korai barokk zeneszerzője, Barbara Strozzi, valamint Francesca Caccini, akit a 17. század elején az „énekesmadár” névvel illettek. Hannigan mellett a világhírű Labeque nővérek lépnek még színpadra, játékukat pedig a francia zeneszerző és producer, David Chalmin, az Electric Fields című lemez egyik alkotója varázsolja maivá.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Magazinban jelent meg.
