Húszas évei derekán, egy vargabetű után talált rá az útra, melyet a mai napig jár. Karosi Júlia vallja, az eredményekhez, a befektetett munka gyümölcsének beéréséhez türelem és idő kell. A zene által él teljes életet – Gershwin- és Sondheim-estje, valamint Bartók átiratai után április 5-i, Inner Voice című lemezbemutató koncertjén mély lelki utazásra hívja a Magyar Zene Háza közönségét. Partnere a bátran kísérletező észt zongoraművész, Kristjan Randalu és a kanadai trombitás, Ingrid Jensen lesz.
– Édesanyád Pászthy Júlia operaénekes, így magad is klasszikus zenei alapokat kaptál gyermekkorodban. A zene szeretete a kezdetek óta magától értetődően kísér?
– Már a születésem előtt is értek zenei élmények, mert édesanyám a várandósság alatt is énekelt. Engem várt éppen, mikor lemezre vette a brazil zeneszerző, Heitor Villa-Lobos művét, a Bachianas Brasileiras című dalciklust. Amikor felnőttként újra meghallgattam a művet, óriási hatással volt rám, az új lemezemen meg is található az egyik átdolgozása. A bátyám, Karosi Bálint (New Yorkban élő orgonaművész és zeneszerző – a szerk.) is már egészen kicsi korától több hangszeren játszott. Én először zongorázni és hegedülni tanultam, de a mindennapjaimban már akkor is jelen volt az éneklés. A gimnázium végéig pedig Gráf Zsuzsanna kórusával, az Angelica Leánykarral jártuk a világot.
– Volt egy kanyar az életedben a zenei pálya előtt, hiszen az ELTE esztétika-filozófia szakán szereztél bölcsészdiplomát. A jazz szeretete, tanulása, aktív művelése csak ezután jött. Nem bíztál a zenei karrierben?
– Az esztétika és a filozófia érdekelt, és a mai napig örülök, hogy oda jártam, mert a szak művészetközelisége rendkívül inspiráló volt számomra. Az egyetem alatt viszont azon kaptam magam, hogy nagyon hiányzik a zene, úgy éreztem, így nem lehet élni! (Nevet.) Nálunk otthon hagyomány volt, hogy anyukám évente többször is házi koncerteket rendezett, amelyeken neves művészek is felléptek. Egy ilyen alkalommal énekeltem először jazzt: Gershwin-dalokat, saját zongorakísérettel. Nagy sikert arattam, ami meglepett, de a sok biztatás hatására elkezdtem jazzt tanulni, és Winand Gábor lett az első énektanárom.
– 2008-ban felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazzének szakára, ahol Lakatos Ágnes és Berki Tamás voltak a tanáraid. A te példád is bizonyítja, hogy sosem késő belevágni valami újba, ha az ember úgy érzi, nem a saját útját járja…
– Későn érő típus vagyok, fiatal felnőttként nem voltam annyira céltudatos, hogy magabiztosan tudjam, mit szeretnék, és egy picit sodródtam is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a jazz műfaja nagyfokú érettséget követel, nemcsak zeneileg, hanem érzelmileg és hangilag is, és nekem talán ezért is jött később az életembe.
– Már az első lemezed is saját szerzeményeket tartalmazott, aztán később megnyíltak a kapuk a nemzetközi zenei világ felé: lemezed jelent meg Japánban és New Yorkban is, a legutóbbi anyagodat pedig egy német kiadó adta ki, számos elismerő kritika jelent meg róla. Hogy zajlik nálad a dalszerzés folyamata?
– Tízéves voltam, amikor az első dalaimat írtam, amelyek most már megmosolyogtatnak, mert egészen meglepően borongós hangulatú sanzonok voltak. Verseket is szerettem írni, próbálgattam, hogyan is hangoznának elénekelve. A jazzben bontakoztam ki igazán, hiszen az improvizálás tulajdonképpen valós idejű komponálás, és ennek hatására kezdtem saját hangzásban és dalokban gondolkodni. Énekesként és énekes darabok szerzőjeként is nagyon érdekel, ahogyan a szövegközpontúság és a szövegnélküliség váltakozik a vokális kifejezésben. Az új lemezen ezzel is kísérletezek, váltogatom a két irányt.
– A Lakatos Ablakos Dezső előadói ösztöndíj elnyerése után az MMA Művészeti Ösztöndíj Programjában három éven keresztül Bartók Mikrokozmosz-átiratain dolgoztál. Hogyan nyúltál ezekhez a művekhez?
– Ez az ösztöndíj nagyon fontos mérföldkő volt számomra, igazán el tudtam mélyülni a munkában. A Bartók onzervatóriumban, ahol tanítok, az énekeseket elméleti síkon is képezzük, és mindig gondolkoztam azon, hogyan lehetne a modális, illetve distanciaskálákat zeneibb kontextusba helyezni, hogy ne csak száraz elméletanyagok legyenek. Eszembe jutott a Mikrokozmosz, amelynek darabjai tökéletesen szolgálják ezt a célt, mert jól illeszthetőek az elméleti példák mellé. Kivettem egy-egy részt, megtanultuk őket, majd először skálákat énekeltünk rájuk, aztán pedig egyszerű improvizációs gyakorlattal rögtönöztünk is. Így kezdtem el ezekkel a darabokkal foglalkozni, később pedig születtek átiratok is, melyeket előző lemezemen rögzítettünk Ben Monder közreműködésével.
– Lemezbemutatóra készülsz két fantasztikus muzsikussal. Kristjan Randalu zenéje és játéka évek óta fontos ihletforrás számodra. Milyen volt a közös alkotói munka?
– Kristjan Randalut először ECM-lemezeken keresztül ismertem meg, majd egy élő koncerten a Budapest Music Centerben, ahol Muszorgszkij darabjára, az Egy kiállítás képeire improvizált. Ez a koncert nagy hatással volt rám. Egészen egyedülálló, ahogyan Kristjan a klasszikus zeneművekhez nyúl, és ahogyan improvizál rájuk. Összeszedtem minden bátorságomat, és megkerestem őt, hogy „mi lenne, ha…?” Ebből lett egy közös koncertünk a Zeneakadémián, ahol Juhász Gábor volt a vendégünk. Ott játszottunk először együtt, és ezen az élményen fellelkesedve kezdtünk el dolgozni a lemezen. Különleges volt a közös munka, eleinte e-mailen keresztül, az online térben küldözgettük egymásnak a zenei ötleteket. Az album hangzása rendkívül letisztult, szinte végig csak ének és zongora szól. Három dalban csatlakozik hozzánk Ingrid Jensen kanadai trombitás, aki többek között egy Kenny Wheeler által írt kompozícióban is játszik.
– Inner Voice, azaz belső hang a lemezed címe. Hallgatsz erre a hangra?
– Ez egy asszociatív cím, sok jelentésrétege van, és a címadó kompozícióm is egyben. A belső hang olyan iránytű, amely elnavigál bennünket a zenében, az éneklésben és az életben is. Fontos, hogy tudjunk hallgatni erre a hangra, és ha rátalálunk, az hatalmas szabadságot ad. Ennek a kompozíciónak a párja a hasonló tematikájú Soul Place. Arról a helyről szól, ahol a lelkünk megnyugszik, és megtalálja önmagát. A lemezen van egy nagyon játékos, szöveg nélküli kompozícióm, melynek Tig-Tag, vagyis fogócska a címe, illetve egy Muszorgszkij-zongoradarab, amelyhez én írtam angol szöveget. Az új címe Mother and Daughter lett, anya és lánya misztikus kapcsolatát járja körbe. Kristjan Randalu három kompozíciója mellett egy népdalfeldolgozás és klasszikus szerzők műveinek átiratai is szerepelnek a lemezen. Sokszínű, technikailag és stílusban változatos anyag lett, ami bensőséges hangzással párosul. A koncerten a lemez anyaga mellett más meglepetésekkel is készülünk, illetve ott lehet majd először, még a digitális megjelenés előtt, fizikai formában megvásárolni az albumot. A Magyar Zene Háza csodálatos épületkomplexum, az üveghátterű koncertteremben olyan érzése van az embernek, mintha a természetben zenélne. Hihetetlenül inspiráló, és nagyon illik az új lemez mondanivalójához.
– A zene mellett tanítasz, illetve gyermeket nevelsz szintén zenész férjeddel, a kvartetted dobosával, Varga Bendegúzzal. Mi az, ami feltölt a hétköznapokban?
– Pihenésképp azokat a tevékenységeket keresem, amelyek a hangok helyett a csenddel párosulnak, és az online tér zajaiból is kiszakítanak. Ilyen számomra a természetjárás a családommal, az olvasás és az írás. Ezekből szeretek leginkább töltődni. A tanítás során pedig fontos mindig emlékeztetni magunkat arra, hogy mennyi visszacsatolást kapunk a növendékeinktől. Az, hogy az ember fiatalabbakkal van körbevéve, jótékony hatású, a zenei ízlésemet is formálja, sokszor a diákok mutatnak nekem új zenéket. Zenei tevékenységem nem csak egy dologra összpontosul, egyszerre van benne jelen az előadó-művészet, az alkotás és a tanítás, és ez a három folyamatosan hat egymásra, a tevékenységek egymásra épülnek, egymást gazdagítják.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Magazinban jelent meg.
