A világhírű zeneszerző, a Grammy- és Oscar-díjas Tan Dun sámánként tekint magára. Zenéje hidat képez a keleti és a nyugati kultúra, valamint a valóság és a spirituális ábrándok világa közt. Buddha Passion című műve magyarországi bemutatójának a Müpa ad otthont április 14-én.
– Érdekes, hogy számos „magyar kapcsolódása” van. Bartók Béla – ahogyan korábbi interjúiban mondta – nagy hatással volt Önre. Mi inspirálta a zenéjében, és hogyan hatott az Ön alkotásaira?
– Bartókot példaképemként tisztelem, mert ő is gyűjtötte népe hagyományos, ősi zenéjét, és ebből a zenei világból építette fel saját hangzásvilágát. Mindig is arról álmodott, hogy muzsikáját eljuttassa azokhoz a vidéki emberekhez, akiknek dalaiból az ihletet merítette. Az én célom is az, hogy a zeném segítségével párbeszédbe elegyedjek a múlttal, és életben tartsam azt. A 20. századi művészet inkább kerülte a hagyományos formákat, ritmusokat, hangzásokat, a népi eredetű motívumokat és a tonalitást, de én hiszek a közös emlékezetben, amelynek ezek mind szerves részei.
– Korábban említette a magyar származású Ormándy Jenő nevét is, aki a karmesteri pályára irányította a figyelmét.
– Ő vezette a Philadelphiai Zenekar 1973-as kínai turnéját. Első szimfonikus élményeim közt szerepel a koncertjük, amelyet tinédzserként a rádióban hallottam, és amely megváltoztatta az életemet.
– Budapesten hallható Buddha Passion című művéhez a Dunhuang melletti Mokao-barlangokból merítette az inspirációt. Elmesélné nekünk, akik még nem jártunk ott, mitől olyan varázslatos az a hely?
– Tudta, hogy az ott látható barlangfestmények közül több mint négyezer a zenéhez kapcsolódik? A falakon háromszáz zenekart és mintegy háromezer hangszert ábrázoltak, több mint 1500 évvel ezelőtt. Csodálatos volt ezt a történetet az ősi hangszerek hangján megragadni, és megidézni a több ezer éves hangzásvilágot.
– Zenéje – mint fogalmazott – az élet spirituális aspektusát igyekszik kifejezni. A Buddha Passion is erről szól?
– Mindig is zenei sámánként tekintettem magamra, aki képes felölelni a jövőt és a múltat. Amikor először láttam Herbert von Karajant vezényelni Kínában, arra gondoltam, ilyen ember szeretnék lenni: egy táltos, aki a múlt és a jövő közti dimenziókban táncol. Szenvedély és könyörület közt egyensúlyozni rendkívül érdekes. Amikor először hallottam az ősi szanszkrit nyelvet, a mantra és a szútra kántálását, egészen lenyűgözött. Ez az együttérző dallam azonnal ott lebegett a lelkemben. Varázslat. A dalok, az ősi nyelv és a tradicionális hangszerek számos történetet rejtenek, amelyek lehetőséget kínáltak a zeném számára, hogy hidat képezzen múlt és jövő közt.
– Komolyan tanulmányozta a falfestményeket, az ott talált ősi iratokat. Miért tartotta ezt fontosnak?
– A barlangkönyvtárban számos ősi kéziratra bukkantak, amelyeket ma javarészt angol és francia könyvtárakban őriznek. Emlékszem, amikor először kinyitottam a Szív szútra című kéziratot, hallottam az 1500 évvel ezelőtti hangokat a kínai Góbi-sivatagból. Valahogy vibráltak számomra ezek az ősi barlangok, festmények, kéziratok. Ezért döntöttem úgy, hogy mélyebben megmerítkezem az ősi sivatagban, hasonló történetek után kutatva.
– A Buddha Passionben a történetmesélés rendkívül hangsúlyos, szemben a korábbi alkotásaival.
– Számomra úgy tűnik, hogy az utóbbi ezer évben Michelangelótól Bachig minden művész a nyugati kultúrába ágyazott, klasszikus és szenvedélyes történetekből építkezett. A buddhista filozófiából kevesen merítettek, a keleti, spirituális megközelítést ritkán alkalmazták. Éppen ezért úgy érzem, hogy ez a zene és ezek a történetek különösen fontosak, hiszen itt az idő, hogy Nyugat és Kelet közös otthonunkká váljon. Meg kell tanulnunk osztozni a szenvedélyben és az együttérzésben.
– A mű hat rövid történetet mesél el gyors váltásokkal. Miért választotta ezt a szinte filmes szerkesztésmódot?
– Szerintem minden ilyen mű opera, számos jelentésréteggel és drámai helyzetekkel. Remélem, ha valaki egy kicsit jobban odafigyel, hallani fogja, hogy a sok kép és hang egységes egésszé áll össze. Szerintem a Buddha Passion akár opera is lehetne. Számomra pedig az opera dráma. De mi is a dráma? Lehet például történet vagy a karakterek kibontása, de lehetne egy szürreális párbeszéd is valós és képzeletbeli figurák vagy múlt-, jelen- és jövőbeli életek között. Ha avantgárd nézőpontból szemlélem, akkor a drámaiság származhat ezek ütköztetéséből. Számomra az opera műfajának meghatározása jóval tágasabb, mint a 19. századi definíció.
– Az ősi kínai és szanszkrit szövegek hogyan illeszkednek ebbe az „operába”?
– Minden részlet igyekszik új aspektusból tekinteni a múltra és a hagyományokra. Ha innen nézzük, a hagyományokhoz való visszatérés mindig tartogat új felfedezéseket. Az a tapasztalatom, hogy ha egy másik hagyományból, hangzásvilágból építkezve komponálok klasszikus vonósnégyesre vagy szimfonikus zenekarra, az is egészen másként szólal meg, lényegében új zenekar jön létre. Arra törekszem, hogy félre tudjam tenni korábbi ismereteimet, tapasztalataimat, és új utakat fedezzek fel. Mindig felhasználom a különböző hagyományokat, mert ezek integrálásához újabb és újabb formákat és technikákat kell kitalálnom.
– A Buddha Passion hangzásvilága különleges: kínai lantok, vizestálak és egy mongol torokénekes is szerepel benne. Hogyan ötvözi a zene a keleti és nyugati motívumokat?
– Csodálatos volt ősi hangszerek felhasználásával elmesélni ezeket a történeteket. Személyes indíttatásból a több ezer éves hangzásvilág megidézésére törekszem. Az én zeném mindig is párbeszédben van a múlttal, a történelmünkkel. Gyerekkoromban sámán akartam lenni, mert úgy hittem, a sámán képes vizualizálni a következő vagy utolsó életet. A sámán filmes eszközöket használt, pedig akkoriban Hunan környékén még senki nem látott filmet. A sámán híján volt a modern technikának, elektronikus eszközöknek, mégis egészen magával ragadott. Bármit képes volt kifejezni, és ezzel mindenféle érzést előcsalogatott az emberből. A spiritualitás szolgálatába igyekezett állítani téged, hogy magával vihessen a múltba vagy a jövőbe. Vonzott az organikus hangzásvilág és ez a lenyűgöző erő. Nem sokkal később rájöttem, hogy zeneszerzőként dolgozni előnyösebb, mint sámánnak lenni, mert a következő vagy utolsó életről alkotott elképzeléseimet hangokba, színekbe tudom önteni, és mindezt megoszthatom a hallgatóimmal.
A zene erős vallás. Több kultúrában otthonosan mozgó emberként számomra a zenének spirituális szerepe van. Nyitottságra késztet, hogy befogadd az egész világot és az összes embert. A rám hatást gyakorló zenéket alapvetően két részre oszthatjuk, hiszen mindkettőben jártasságot szereztem: keleti és nyugati hagyományokra. Gyerekkorom zenéje a Kelet muzsikája volt: a buddhista éneklés, a pekingi opera, a sámánkultúra, amelyben felnőttem. Akkoriban a zene és a spiritualitás volt rám leginkább hatással, a sámánkultúra részét képező rituális ének, a taoista tűztánc, amely során „tüzet esznek”, és a lángok közt táncolva erőteljes, szótlan kántálás folyik.
– A Buddha Passiont a világ számos színpadán bemutatták már, a budapesti előadás azonban vizuális szempontból is különlegesnek ígérkezik. Miben lesz egyedi a Müpa produkciója?
– Mint mondtam, az operám megszületését hat barlangfestmény inspirálta, és miközben hallgatom, máig ezek képét látom magam előtt. A valóságot az álomvilággal összekötő hídon járkálok, és ebben a különleges kísérletben igyekszem életre hívni a festmények muzsikáját. A budapesti előadáson a közönség is láthatja majd ezeket a festményeket, amelyek egy rendkívüli animáció segítségével kelnek életre a színpadon.
A Dunhuangban (a mai Kína Kanszu tartományában fekvő oázisvárosban) található Mokao-barlangokat, ahol Tan Dun inspirálódott, szintén egy magyar, Stein Aurél fedezte fel. Expedíciói során az Ázsiakutató gazdag leletekre bukkant az Ezer Buddha-barlangok szentélyeiben. A zeneszerzőnek 2017-es budapesti látogatása során éppen az április 14-i előadás rendezője mutatta meg az ezeket a barlangokat is bemutató Magyarok a selyem útján c. kiállítást, mely lenyűgözte a mestert.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Magazinban jelent meg.
