A nyáron indult egy petíció, amelynek kezdeményezője és aláírói azt tűzték ki célként, hogy megmentik Budapest kulturális örökségnek számító neonreklámjait. Mivel ezernél is többen írták alá, a Városháza egy Facebook-posztban jelezte, elindulnak az egyeztetések.
A petícióban négy javaslatot fogalmaztak meg. Ha az épület tulajdonosai szeretnék felújítani a házuk falán található régi neonreklámot, akkor legyen módjuk erre támogatást kérni az önkormányzattól. Ha egy neon nem tetszik a tulajdonosnak, ezért nem akarja felújítani, de van épület vagy üzlet, amely átvenné és nyilvános helyre tenné, akkor az kaphasson támogatást. Ebben az esetben a neon az önkormányzat tulajdonába kerülne, így az az üzlet megszűnése után sem tűnne el. A nem gondozott neonokat gyűjtsék be, illetve legyen arra mód, hogy a megőrzésre beadott neonokat ki lehessen kölcsönözni. A varsói példa nyomán nyílhatna egy neonmúzeum a felújított reklámokból, feliratokból.
Érdekességek a budapesti neonreklámok múltjából
Az első budapesti neonreklámot 1908-ban szerelték fel. A Brázay Kálmán-féle mentholos szeszt ajánló reklámot a mai Szent István körút és a Nyugati tér sarkán álló épületre tették. A szabályozás hamar elkészült, mert már 1912-ből találunk egy olyan hivatalos közleményt a Budapesti Hírlapban, amely megjegyzi, hogy a fényreklám fényforrása nagyon erős vagy kihunyó (vibráló) nem lehet.
Az első hazai mozgó fényreklám egy sört, a Dreher Bakot népszerűsítette a Nagymező utcában, ahol 1925-től két épület között „ugrált” a világító kecske. Az 1920-as, 1930-as évek trendjét követve egyre több neon jelent meg a fővárosban, de nem mindenki nagy örömére. 1930. július 8-án jelent meg egy cikk az Esti Kurírban, melynek címe szerint előző este „Rendőri asszisztencia mellett éjfélkor hozott le a szerelő egy női kabátot az Oktogon tér egyik transzparenséről”. Mint a helyszíni tudósításból kiderült, az eset igen bonyolult volt. Dr. Scheiner Béla Andrássy út 45. szám alatti lakost annyira zavarták a transzparensek, hogy éjszakai nyugalma érdekében néhány betűt ruhadarabokkal takart le. Ezek a ruhadarabok azonban eltűntek, Scheiner úr pedig a ruhatolvaj ellenében tette meg feljelentését. Ezzel párhuzamosan a Symbol Neonfény Villamos Vállalat feljelentette az orvost magánlaksértésért, ami a zavaró G, F és B betűk letakarását jelentette. Az ügy további alakulását, azt, hogy a bíróság végül kinek adott igazat, sajnos, nem tudjuk.
Az 1950-es évek közepén született egy rendelet, amely szerint a fővárosi főútvonalakon található üzletek tulajdonosainak kötelező neonreklámokat felszereltetni. A tanácsi rendelet betartását nem ellenőrizték szigorúan.
A 60-as években beindult a gazdasági mechanizmus és a neonosítás, létrejött egy szakemberekből álló bizottság, amely 1969-ben „meghatározta azt a másfél éves és 35 millió forintot igénylő programot, amelynek során 1970. április 4-ig a Belgrád rakparton, a Felszabadulás téren, a Kossuth Lajos utcában, a Petőfi Sándor utcában, a Rákóczi úton és a Baross téren 60 nagyméretű neonfényjáték-berendezést, valamint a főváros más részein többszáz kisebb neonreklámot szerelnek fel.” Az MSZMP X. kongresszusa is támogatta a programot.
70-es években két budapesti üzem, a Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat és a Neon- és Fénycsőberendezéseket Készítő és Javító Ktsz. készített fényreklámokat, évente 700-800 darabot. Egy 1971-es Népszabadság-cikk szerint (Fényreklámok és reklámárnyékok) azonban egyet felszerelnek, kettő bedöglik, és azt is felpanaszolja az újságíró, hogy jó néhány olyan elromlott neonreklám van, ami már rég nem létező terméket hirdetne.
2005-ben az akkori Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízásából feltérképezték Budapest neonreklámjait, 2016-ban pedig az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet jóvoltából elkészült egy lista a 2010 és 2016 között eltűnt, illetve a még megtalálható neonokról.
