Különösen tanulságos volt megnézni Münchenben a Cosi fan tuttét két nappal a Mozart kortárs Martin y Soler Diana fája című operája után. Már a nyitány első hangjai alatt tudatosul a hallgatóban, mi a különbség egy jó és egy remekmű között. Pedig a Cosi fan tutte is 150 év méltatlan hanyagolás után, csak az 1920-as években, utolsóként foglalhatta el helyét az „öt nagy” Mozart opera között. A Bayerische Staatsoper előadása egyike a színház legrégebbi repertoárdarabjainak, bemutatója 1993-ban volt a Cuvilliés-Theaterben. A kicsi rokokó színházból az előadás valamikor átkerült a hatalmas Staatsoperbe. Huszonkét év alatt nyilvánvalóan rengetegszer kicserélődött az előadói gárda, s valószínűleg már a rendező mellett dolgozó asszisztens sem tartja kézben a produkciót. Ha létezik repertoár-előadás a Bayerische Staatsoper programján, a Cosi fan tutte mindenképpen az. Az idei szezonban mindössze három este erejéig vették elő, egy olyan időszakban, amikor a társulat éppen túlesett a Lammermoori Lucia felújításán, Mozart operája mellett a Falstaffot, a Pillangókisasszonyt és a teljes Ringet próbálta-játszotta. El lehet képzelni, mennyi idő jutott annak a Cosi fan tuttének előkészületeire, melyet egy új karmester vezényelt, s a hat szólista közül öt sosem énekelte a Münchenben a szerepét.
Az előadás látványvilágában kopásnak semmi nyoma, Jürgen Rose díszlete ma is hófehér és feszes, jelmezei pedig úgy állnak a szólistákon, mintha frissen szabták volna rájuk. A világos színpadot hátul szürke betonfal zárka le, előtte olajfa, az előtérben számos funkciótalan szék. Mindez valaha talán jelentett valamit. Ma már nehezen állapítható meg, mi lehetett Dieter Dorn eredeti rendezői szándéka. Kideríthetetlen, hogy a szereplők a játékokat, figurákat magukkal hozták-e egy másik előadásból, vagy a produkció kézben tartója instrukciói alapján születtek-e meg. Vagy éppen nem születtek meg. Mégis egy ilyen repertoár-előadáson sokkal jobban le lehet mérni egy társulat felkészültségét, mint egy alaposan előkészített, sztár-szereposztásban kiállított bemutatón.
A tehetséges fiatal francia dirigens, Jérémie Rhorer valószínűleg meglehetősen kevés zenekari próbával volt kénytelen Münchenben Mozart leheletfinom operájával bemutatkozni. Akaratát nem mindig sikerült érvényesítenie az egyébként tökéletesen profi zenekaron. Marina Rebeka néhány héttel az előadás előtt vállalta el Fiordiligi szerepét a lemondott Sonia Yoncheva helyett. A keresett lett szoprán hangja jóval erősebben szól, mint az egy Mozart együttesben ildomos volna. Az éppen Münchenben tartózkodó Isabel Leonard, aki a harmadik Dorabella volt a héten, valódi Metropolitan színvonalú énekes. Profi művész, kellemes jelenség, kiegyenlített hang. Csak az a kis plusz hiányzik belőle, amitől valódi egyéniséggé válna. Lawrence Brownlee beállítása „biondino” Ferrandóként szereposztási nonszensz. Nincs az a vak ferrarai naiva, aki összetévesztene egy 160 centis pufók afroamerikai fiút egy 180 centis izmos fehér fiúval. A történet kizárólag hitelét vesztett és komolytalan lehet. Pedig Brownlee abszolút felsőfokon énekel. Noha hangja tökéletes Rossini tenor, vibrátói idegenek Mozart zenei világától. A hétköznapi előadást Orendt Gyula robbantotta fel. A sepsiszentgyörgyi bariton sorra veszi be a világ nagy operaszínpadait. Berlin után Londonban és Glyndebourne-ben is visszatérő vendég. Guglielmo második felvonásbeli áriájában elképesztő érzékenységgel egyensúlyozott a komédia és a tragédia között. Egyedül neki sikerült néhány percbe sűrítenie a Cosi fan tutte lényegét. Szokatlanul intrikusra sikerült Don Alfonso és Despina kettőse. A két karaktert összekötötte a szeretet hiánya. Érzelmek nélkül irányították a négy szerelmes sorsát. Luca Tittoto Alfonsója éppen annyira volt filozófus, mint Márai Casanovája író. Kiábrándult borgőzös ritter. Sajnos hangban is. Ellenben Tara Erraught szenzációs Despinát kreált. Szó sem volt a megszokott szobacicusról, helyette egy egészséges, tenyeres talpas vidéki szolgáló állt a színpadon, aki juszt is beleiszik őnagyságáék csokoládéjába, és olyan erősen tör ki belőle a rasszizmus a két albánt látva, hogy az úri müncheni közönség szinte zavarba jött az értelemet és aktualitást nyert jelenettől.
A vasárnapi délutáni előadás teltházat vonzott. Sokan vidékről érkeztek, busszal. Érezhetően nem zavarta őket az előadás néhány következetlensége, nagyszerűen szórakoztak a komédián. Az, hogy a műnek mélyebb rétegei is lennének, nem nagyon foglalkoztatta őket. Még egy ijesztő jelenséget lehetett észrevenni: sokan annyira csüngtek a szövegkiírón, hogy egy-egy mondat elolvasása után azonnal nevettek, noha az olaszul még nem hangzott el és a színpadi akció sem történt meg. Hogy a feliratozás ennyire központi szerepet kap a 21. század operajátszásában több mint ijesztő.
A fotók a Cosi fan tutte egy korábbi előadásán készültek.