Tavaly karácsony előtt jelent meg egy gyerekeknek szóló könyv (Tarr Ferenc: Harmónia, a zenék birodalma), melyben a főszereplő, Melódia királylány a zene négy nagy műfajának országain (Folkián, Imprón, Poppián és Klasszikán) vezeti végig az olvasót. Klasszika és Impró, azaz a klasszikus zene és az improvizációra épülő jazz két külön ország. Az országok közt azonban lehetnek határok, akár határmezsgyék is; másrészt ezek a határok is csak idővel alakultak ki. Harmadrészt pedig akinek Harmóniában érvényes útlevele van, az szabadon vándorolhat a területek között.
Ha immár visszatérünk a meséből a valóságba, fel kell tennünk a kérdést: mennyire szabadon? Improvizálhat-e egy klasszikust játszó művész? Mennyire köti a kotta? Mi minden más köti? E kérdések komoly zenetudományi területeket invokálnak: nemrég olvastam nagy élvezettel Stachó László A zongoraművész Bartók című értekezését, melyből többek közt az derül ki, a kotta sem minden, a kottában vagy a mögött rejlő, sokszor csak tudományos eszközökkel visszafejthető hagyomány (sőt: hagyományok!) erősen köti(k) az előadóművész kezét (akár zongorázik vele, akár kottát ad közre).
E hagyományok (vagy akár divatok) azonban változnak. A régizenei mozgalom elejét a „vissza a kottához” purizmusa jellemezte, ma viszont már köztudott, hogy még ezer dolog kell(ene) ahhoz, hogy pontosan megtudjuk, miként szólhatott mondjuk egy Lully-opera: mekkora volt a terem, hogy voltak hangolva a hangszerek, milyen volt az elvárt színpadi viselkedés, vagy egyáltalán mennyire figyelt a közönség. És persze a kottában sem minden egyértelmű előtanulmányok nélkül.
Abban azonban többé-kevésbé biztosak lehetünk, hogy az előadónak mindig maradt szabadsága, ahol megmutathatta a tudását.
A klasszikus versenyművekben egyértelműen és kimondottan erre szolgálnak a kadenciák (cadenzák), de nagyon valószínű, hogy egy Mozart-versenyműben (pl. az ismétlésekben) az előadó bátran díszíthetett, elszakadva a kottától (Murray Perahia nyolcvanas évekbeli összkiadásában gyakran merészkedik e területekre) – ezeket aztán a puristák „leromantikusozzák”, vagyis (pejoratíve) rásütik, hogy romantikus. Mások viszont épp ebből a mintából tanulnak a legtöbbet.
Magától Mozarttól is maradtak fenn saját versenyműveihez írott cadenzák (a d-moll zongoraversenyé pedig épp Beethoventől), a mai előadó választhatja ezeket is, de akár improvizálhat másikat, ha szeretné, és ha képes rá. Beethoven Hegedűversenyét leggyakrabban vagy Joachim József, vagy Fritz Kreisler cadenzáival hallhatjuk – mindkettő virtuóz, technikás, mégis illik a versenyműhöz (vagy csak megszoktuk őket?). Mindkettő biztos választás, de én nem bánom, ha újat hallok: ezek azok a helyek, ahol egy előadó igazán megmutathatja improvizációs készségét. Szerencsére számos mai művész gondolkodik így (talán a hangszerből adódóan a zongoristák gyakrabban), de hadd említsek meg egy régebbi példát: Haydn Trombitaversenyének Ernest Ansermet által mintegy hatvanöt évvel ezelőtt vezényelt lemezfelvételét, ahol a szólista, Paolo Longinotti Freddie Hubbardot megszégyenítő kadenciákkal kecsegteti a hallgatóságot – az eredmény mégsem ellentétes a művel.
A klasszikus hangversenyeken egy másik lehetősége is van a szólistának, hogy improvizatív készségeit fitogtassa: a ráadásban épp azt ad elő, amit akar. A napokban tapasztalhattuk ezt meg a Zeneakadémián: Cyprien Katsaris a MÁV Szimfonikusok közreműködőjeként a MÁV-szignálra alkotott pár perces improvizációt, s bár nem tudom, mennyire tervezte meg előre a „mű” vonalát, a koncertteremben az egész teljes mértékben rögtönzésnek hatott.
Ennek a vonalnak a közelmúltbeli klasszikusa volt Cziffra György, akitől – a műfajból adódóan – jóval kevesebb improvizáció maradt fenn, mint ahány a keze alól kikerült.
És nemcsak bárzongorista múltjára gondolhatunk, hanem a klasszikus koncertek ráadásaira is, ahol nemcsak elszakadt a kottától, hanem sokszor nem is vett kottát igénybe: elég volt számára egy vagy több dallam – mint annak idején Lisztnek. Ugyanakkor tévhit, hogy Cziffra „romantikusan” zongorázott volna: noha a repertoárja középpontjában Liszt és Chopin állt, sokkal kevésbé érzelgősen nyúlt a zenéjükhöz, mint híres kortársai (pl. Horowitz vagy Rubinstein). Ezt az improvizatív felfogást viszi tovább Balázs János, aki ráadásul sikeresen lép fel különféle formációkban a klasszikus műfajok határmezsgyéin és azokon kívül is.
A komolyzenei színpadokon is meg-megjelennek átmeneti műfajok: jazzes átiratok, népszerű, nagyobbára az előadó technikai tudását kidomborító „saját változatok” – egy időben többek között Fazil Say kápráztatta ilyenekkel a közönséget. Ízlés dolga, de ha jobban belegondolunk, Liszt Ferenc is hasonló szellemben parafrazeálta kortársai és elődei zenéit.
A „komoly” zenék efféle „könnyűsítését” egyesek talán szélsőségesnek ítélik meg, de ezek a példák – Liszttől napjainkig – is azt mutatják, nagyon is van igény a klasszikus zene szabadabb interpretációjára, akár átértelmezésére előadó és hallgatóság részéről egyaránt. A purizmusnak és az extravaganciának mindig is lesz divatja (a kettő általában egymást szokta váltani), nincsenek tehát kőbe vésett szabályok. A zene elsődleges célja mégiscsak az, hogy élményt szerezzen.
Magyarország Kormánya a 20. század legkiemelkedőbb zongoraművészének centenáriumát hivatalos emlékév keretében ünnepli, az UNESCO pedig felvette a közösen ünnepelt évfordulók sorába. A Cziffra György-emlékév a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósul meg.
