2024. február 10-én és 25-én, a Cziffra Fesztivál két hangversenyén Balázs János előadja valamennyi Rachmaninov-zongoraversenyt, a Concerto Budapest és Keller András kíséretével. Ez rendkívüli teljesítmény technikailag és zeneileg is. Ebből az alkalomból belepillantunk e művek előadás- és recepciótörténetébe.
A zongoraversenyek keletkezéséről érdemes tudni, hogy az 1. (fisz-moll) versenymű még 1891-ben keletkezett, szerzője 17-18 éves a komponálásakor, első opuszként (igaz, 1917-ben a mű teljes revízión esett át). A 2. (c-moll) tíz évvel később, 1901-ben íródott, s még a 3. zongoraverseny (d-moll, 1909) is a század első évtizedének gyermeke. Ezek a művek inkább tükrözik a 19. század orosz ízlésvilágát, s csak az 1926-ban bemutatott 4. (g-moll) zongoraverseny igazán 20. századi zene, melynek nagyobbára 1941-es, harmadik változatát játsszák: e műben számos Rachmaninov-kortárs szerző hatása épp úgy megfigyelhető, mint a jazzé. A stilárisan legszínesebb „versenymű” az 1934-ben keletkezett Paganini-rapszódia (op. 43).
Balázs János a művekhez fűződő viszonyáról ezt mondja:
„Mindegyikhez köt valamilyen emlék és érzelem. Aki végigjátssza ezeket a versenyműveket, annak szerencséje van megtapasztalni a szerző teljes spektrumát. Amikor még Zeneakadémia előkészítős koromban megtanultam a versenyművek zömét, volt, amit könnyen, és volt, ami sok-sok gyakorlással sikerült elsajátítani. Aztán amikor volt szerencsém az elmúlt években többször is előadni a műveket, rájöttem, hogy mindig az a legjobb, amelyiket játszom. Nagyon közel állnak hozzám azok az érzelmi megnyilvánulások, amelyek Rachmaninov muzsikájában leledzenek.”
Rachmaninov nemcsak zeneszerző volt, hanem egyben a legkiválóbb zongorista is. Szerencsénkre számos felvétele maradt fenn Beethoven, Schubert, Mendelssohn, Chopin vagy Grieg műveiből. Leghíresebb lemezei alighanem mégis azok, melyeken saját darabjait játssza: részben azért, mert a szerzői előadást – helyesen vagy helytelenül – autentikusabbnak érezzük, részben azért, mert Rachmaninov művei nem azonnal találták meg a helyüket a zongoristák repertoárján, a lemezeken vagy a koncertpódiumon. Ez alól talán a zongoraversenyek számítottak kivételnek, de azok közül is elsősorban a második és kicsit kevésbé a harmadik. Rachmaninovtól mind a négy versenyműből maradt ránk előadás, de hogyan alakult az interpretáció-történet az elmúlt évszázadban?
Rachmaninov zenéjének megítélése még mindig nem egyértelmű sem a közönség, sem a zenészek körében. Vannak, akik rajonganak érte, és vannak, akik kerülik. Ez még inkább így volt a szerző életében, de sokáig maradt így halála (1943) után is. (Tegyük rögtön hozzá: más kortársak is így jártak: Sosztakovics, Prokofjev vagy akár Bartók szélesebb életművét sem azonnal fedezték fel, de Mahler vagy Bruckner sem volt mindig divatban.) Rachmaninov kimaradt (vagy csak nyomokban van jelen) számos nagy zongorista – Backhaus, Schnabel, Edwin Fischer, Casadesus, Cortot, vagy a későbbiek közül Brendel, Kempff, Haskil stb. – repertoárjából, emellett a nagy karmesterek (Furtwängler, Toscanini, Klemperer, Walter, Scherchen, vagy később Boulez, hogy csak egy pár olyat említsünk, akik amúgy nem utasították el a kortárs zenét) sem játszották a műveit. Az „amerikások” még mindig inkább: Mitropoulos mutatta be a 2. szimfóniát, s a szerző 1941-ben neki küldte el Szimfonikus táncait, a zongoraversenyek karmesterei közt pedig már a korai időszakban olyan neveket találunk, mint Reiner, Ormándy vagy Stokowski (de például Leonard Bernstein csak később, befutott karmesterként kezdte vezényelni, sőt játszani).
A zongoraversenyek korai két nagy előadója és népszerűsítője Vladimir Horowitz és Arthur Rubinstein. Horowitz a 3. zongoraverseny 1930-as felvételével valósággal „befuttatta” a művet, a 2. zongoraverseny népszerűségét azonban a szerző egyetlen más műve sem érte el azóta sem. Rubinstein mellett számos zongorista csak ezt vette lemezre (például Benno Moiseiwitz, Julius Katchen, Cziffra György). Érdekes, hogy Arturo Benedetti Michelangeli viszont kizárólag épp a 4. koncertet játszotta, azt viszont remekül. Balázs János szerint
„sokan a 3. zongoraversenyt tartják a legnehezebbnek, de valószínűleg azért, mert nem játszották még a 4. zongoraversenyt. Számomra a 4. zongoraverseny volt a legnehezebben emészthető, mivel minden szempontból más, mint a többi versenymű. Ebben a versenyműben a szerzőre már hatottak az amerikai új zenék, és tologatta a határokat a romantika és az avantgárd között.”
Az orosz zongoristák közt Emil Gilelsz 1955-ös párizsi felvétele nyitotta meg az utat (3. zongoraverseny, vezényel: André Cluytens), majd 1959-ben keletkezett Szvjatoszlav Richter halhatatlan előadása a 2. zongoraversenyből (Varsó, Stanisław Wislocki vezényletével). Richternek a Melogyijánál készült felvétele az 1. koncertből is, de ez messze nem annyira ismert, mint a Deutsche Grammophon lemeze. A Melogyijának egyetlen zongoraművésszel sem készült összkiadása, egy kései dobozba négy különböző orosz zongoraművész felvételei kerültek.
A Paganini-rapszódia az ötvenes évek amerikai lemezgyártási boomjában kimondottan népszerű volt, ekkor keletkezett a darab néhány olyan definitív előadása, mint a Kapell/Reiner, a Rubinstein/Reiner, a Fleischer/Széll. Európában várni kellett arra, hogy az orosz szerző művei is bekerüljenek a körforgásba. Ezért néhány zongoraművész igen sokat tett.
Vladimir Ashkenazy 1962-es kényszerű emigrációja után sorra játszotta és vette fel Rachmaninov valamennyi művét, köztük a zongoraversenyeket. Tudomásom szerint a szerző után ő volt az első, aki az összes zongoraversenyt felvette, ő viszont élete során többször is. Jellemző a szerző iránti elkötelezettségére, hogy például az 1. zongoraverseny eredeti verziójának első felvételét (2001) is ő vezényelte (Alexandre Ghindin szólójával), a 4. zongoraverseny kéziratos verziójával (1926) párosítva.
Balázs János már gyerekkorában sokat hallgatta a híres előadásokat, köztük az említett összkiadást:
„A legtöbb versenyművet tízévesen Vladimir Askhenazyval ismertem meg, aztán Cziffra Györgytől a 2. zongoraversenyt, majd pedig a Shine című filmből a 3. concertót. Aztán mindenféle felvételt hallgattam, és voltak, amelyek hatottak rám. Persze a szerző által felvett lemezek etalonok, ám semmiképpen sem szabad másolni őt, mivel Rachmaninov zongorázása, a hangszerrel való kapcsolata teljesen más volt, mint az eddig ismert zongoristáké.”
Az összkiadások sorában az akkoriban külföldön élő Vásáry Tamás nevét ki kell emelnünk: a Deutsche Grammophon számára ő készítette el az első felvételt a zongoraversenyekből, Yuri Ahronovitch vezényletével, a hetvenes évek második felében – ez a kiadás is tartalmazza a Paganini-rapszódiát. (Ezzel szinte egyszerre készült el Jean-Philippe Collard Michel Plasson által vezényelt doboza az EMI-nál). Nem sokkal később, a nyolcvanas évek elején készült el Kocsis Zoltán sorozata, a Philips összkiadása Edo de Waart vezényletével, melynek (illetve a Hungaroton liszensz-LP-kiadásnak) alighanem elévülhetetlen szerepe van abban, hogy Rachmaninov zenéje Magyarországon is „legitimmé” vált (Kocsis később, karmesterként is rendre tűzött műsorra kevésbé játszott Rachmaninov-műveket, például a szimfóniákat). A magyarok közül érdemes kiemelni Jandó Jenőt, akivel a 2. zongoraverseny és a Paganini-rapszódia jelent meg, Lehel György egyik utolsó lemezfelvételén (1988), illetve a fiatal Fischer Ivánt, aki a 3. zongoraversenyt vezényli egy 1982-ben készült Decca-lemezen.
Az ezredforduló után mintha megfordult volna Rachmaninov megítélése, azt is mondhatjuk: divatba jött, vagy talán ennyi időre volt szükség, hogy a szélesebb közönség elfogadja a zenéjét. Ennek eredményeképp egymást érik az összkiadások felvételei a zongoraversenyekből: Nikolay Lugansky, Valentina Lisitsa, Gyenyisz Macujev, Mikhail Rudy, Stephen Hough, Leif Ove Andsnes előadásai két évtized alatt bepótolták azt, ami előtte hatvan évig kissé árnyékban maradt.
A lemezfelvétel és a koncert-előadás persze két külön műfaj, egymás után hangversenyen előadni a négy versenyművet és a Paganini-rapszódiát ma is kiemelkedő, szinte rekordkönyvekbe illő teljesítmény. Balázs János, a két februári koncert szólistája azonban szerényen megjegyzi:
„Sokan hiszik azt, hogy az ilyesfajta összkiadások (maratonok) egyfajta sportteljesítmények, és felmerülhet a mennyiség és minőség kérdése. Ám azt kell mondanom, hogy e versenyművek teljessége és érzelmi felfokozottsága alkalmas arra, hogy egy koncerten, ahol több versenymű is felcsendül, az előadó és közönség egyfajta folyamatos flow-élményben részesüljön. Ez az állapot eredményezi azt, hogy az előadónak a nagy nyomás miatt két választása van: a koncentráció miatt teljesen befeszül, és csak a hangok eljátszására koncentrál, vagy átadja magát az élménynek, és egyfajta közvetítő szerepet tölt be szerző, előadó és közönség között, amely talán megnyithat olyan dimenziókat, amelyeket ha megismerni nem is, de érezni mindenképpen felszabadító. Remélem, a februári két koncert ilyen élmény lesz.”
